A Storm Of Light @ Dürer Kert

“Földünket a pusztulás veszélye fenyegeti. Gaia, a Föld szelleme kétségbeesve figyelte ijesztő pusztításunkat, ezért segítségünkre hívott öt mágikus gyűrűt (…)” – ha az alábbi sorok olvasása közben egy agyonszteroidozott Hupikék Törpike jut eszedbe, aki amellett, hogy csapatmunkára kényszerítette egy magasabb rendű cél érdekében a Szovjetuniót Amerikával, még valamit pofázott a környezetvédelemről is egy szál alsónaciban, jó irányban tapogatózol. Azonban az alábbi üzenetnek – és itt most nem azokra a 30-40 éves ürgékre gondolok, akik fákhoz láncolják magukat – valóban súlya van: elvégre az ember már attól a perctől kezdve fogva önpusztításra volt ítélve, hogy a mellkasa első alkalommal levegőt engedett beáramolni egy kisebb izomfeszítés közepette; és ha szétnézünk napjaink társadalmában, közvetett úton minden e sajátosságunkhoz vezethető vissza. Persze lehet hadakozni, hogy ez egy szélsőséges nézőpont, és hogy ha már eleve minden arról szól, hogy elpusztuljon, akkor minek azt megvédeni – közben a válasz pofon egyszerű: holnap is lesz nap. Bár, ha az A Storm Of Lighton múlna a következő generációk sorsa, ők már tovább is gondolnák ezt az egészet, úgy a jövő hét magasságáig.

Hogy mire értem ezt? Josh Graham, a Red Sparowes hajdani gitárosa, valamint a Neurosis vizuális felelőse olyan apokaliptikus víziót idéz elő új zenekarával, mely az entrópia (a természetben a spontán folyamatok visszafordíthatatlanok, minden a szétesés felé halad) másik oldalába enged némi betekintést. Abba a hangulati kettősségbe, melynek központi élménye a hirtelen megújuláson alapszik: elvégre minden végzet egyben valami újnak is a kezdete, és ezt az Assymmetry fesztiválról kis hazánkig zarándokoló formáció egy hatvan percre rúgó, a világnak ajánlott rituálé keretein belül kellőképp éreztette is a nagyra becsült – ám meg kell hagyni, sajnos igen szűk számú – publikummal. Ebben pedig segítségükre volt a marionette ID, valamint az Angertea legénysége is, és a lineáris képalkotásnak alárendelve magam, az alábbi sorrendben fogom kivesézni a tegnapi estét.

A hazai keretek között standardnak nevezhető késéssel (~40 perc) induló koncert egyben egy új hazai koncertügynökség, a Bálványvér (vagy mostantól Meridian Downstairs) Booking bemutatkozása is volt – mely véleményem szerint még a csekély érdeklődés tükrében is abszolút pozitív benyomást váltott ki minden jelenlévőből, lévén annak a régimódi értékrendnek, melynek tiszteletteljes megnyilvánulásai nemcsak a közönséggel, hanem a zenekarokkal szemben is érvényesültek. A higgadt és alázatos információközlés; a személyes dedikálásokon való segédkezés; valamint a fellépő zenekarok teljes körű (élelem, innivaló, profi hangzás) kiszolgálása mind-mind példaértékű lehet a DIY-szervezők számára. És pont az utóbbi paraméter, a kristálytiszta megszólalás feledtette az emberekkel a nem várt csúszást: elvégre az immáron új dalokkal is kiálló marionette ID a maga 30 percre rúgó blokkjában már előre is vetítette, hogy aki igazán kíváncsi a további fellépőkre is, úgyis a Dürerben marad. Ákosék az In Silence lezárásából fabrikált intróval indították koncertjüket, mely az ’Emptiness-es dalokat közel megegyező arányban osztotta meg az eddig cím nélküli, új szerzeményekkel. Első benyomás alapján azt kell, hogy mondjam, az ősz elején érkező második nagylemez mind zenei-, mind érzelmi szempontból egy nagyobb lélegzetvételű előrelépésnek ígérkezik, hiszen a tegnap felcsendülő nóták sokkal bátrabb dalszerkezetekkel, egyben erőteljesebb (pontosabban szélesebb skálán mozgó) hatásmechanizmussal bírtak, mint a már jól bevált tételek. Ezt pedig a közönség is értékelte – hát még a dinamikus előadásmódot, mely a színpadon kívül éppúgy érvényesült, mint az átalakított (avagy kibővített) pódiumon. És, az igazat megvallva a tatai banda produkciója…

…talán jobban is érdekelte az embereket, mint az Angertea koncertje, legalábbis utóbbin érezhetően kevesebben voltak, ám ez nem tántorította el (a Billog pólóban feszítő) Mihály Gergelyéket attól, hogy apait-anyait beleadjanak az érdeklődők szórakoztatása érdekében. És talán pont ez volt a legnagyobb gond, lévén Gergely humorérzékével (főleg annak szexuális vonzataival) nem igazán lehetett tartani a léptéket – persze lehet, hogy bennem van a hiba, ám ahogy láttam a többiek arcán kiülő döbbenetet, úgy éreztem, ezzel nem vagyok egyedül. Pedig a dalválasztás függetlenül attól, hogy a Twenty-Eight Ways To Bleed szerzeményeit helyezte előtérbe (Holy Cat Mother, Waterfront Syndrome, Endless Fields, Sophie’s Station, Twenty-Eight), még a ‘Rushing Towards-os Damagebirth-nek, valamint a „sláger” No Harm Done-nak is szorított némi helyet a záráshoz. És az igazat megvallva abszolút megértem, hogy a zenekar az alábbi koncertet az új lemez köré építette fel, ám számomra kissé csalódást okozott a ’Bleed, mert a ’Rushing megfoghatatlan, sokszínű zenei világát (ami már a Lélekvágyon is megjelent, még ha csiszolatlan formában is, elvonatkoztatva a közvetlen hatások szapora fel-felbukkanásától) jelen esetben a srácok némiképp alárendelték a tartalomnak, és talán járhatóbb panelekre is helyezték azt. Ez persze nem feltétlenül jelent problémát, lévén a szerzemények technikai háttere még így is durva szájtátásra késztet bárkit, aki arra téved: csak nekem az új dalok, azok csalódás-bázisú történeteivel kevesebbet adnak, mint az eddigi Angertea. Mindazonáltal ha ez az este nem is nyer aranyozott bevésést a banda naplójába, attól még senki sem vonhatja kétségbe, hogy a zenekar hozta a formáját: csak kérdéses, hogy ez mennyiben illett az este profiljába. Ugyanakkor jogos a felvetés is, miszerint mégis ki lenne tökéletes előzenekara az A Storm Of Lightnak – ám ez némiképp felesleges is, hiszen a háttérre felhúzott lepedőkön amint megjelent az And We Wept The Black Ocean Withinborítója, és felcsendült az ahhoz dukáló aláfestés, az emberek elkezdtek be-bejönni a terembe, ahol nemsoká kezdetét is vette a sajátos hangvételű, iskolapélda-értékű koncert.

 

Azért lehetne tanítani Grahamék produkcióját, mert az A Storm Of Lightra épp annyiban jellemző a performansz-értékű kiállás, mint a „hagyományos” értelemben vett, post-metalban fogant karakter. Egyrészt, a dalokat effektpedálokból gerjesztett, konstans – ám hangszínét tekintve állandó hullámzást érzékeltető – zajkeltés kötötte össze; másrészt a markáns, sludge/doom alapokkal bíró riffek, és világsirató, kántáló énektémák próféta-attitűdje a háttérben meghúzódó vetítés révén teljesedett ki, melynek baljós víziói a múlandóságra, valamint a morálban megnyilvánuló mélyrepülésre hívták fel a figyelmet. Személyes benyomásom volt egy olyan kép, mely azt sugallta, hogy az emberiség sorsa épp a mélyvízben van; a visszatérő szimbólumként érvényesülő, lassan lüktető szív valahol a kimúlni látszó világot jelképezte, melyet vad hullámzások, ködből előtörő hajók, és vért könnyező emberek nyomatékosítottak, hogy a kaleidoszkópként ugró fehércápa absztrakt, zuhanásnak tűnő ugrásáról ne is beszéljünk. Ennél a pontnál olyan utalásértéket véltem felfedezni, hogy már a legnagyobb őserő legfélelmetesebb ragadozója sem bír küzdeni a túlélésért – és az alábbi kétséget törte meg az a pár jégtörő hajó, melyek szintén elsüllyedtek a végeláthatatlan sötétségben; csakúgy, ahogy egyszer az ember is megérkezik majd méltóságának legaljára, úgy, hogy felégeti teljes múltját, egyben jövőjét is, hogy a jelenben múlhasson ki a lehetőség csírája. Ekkor teljesedett ki a katarzis: a vérrel beborított vásznak belülről mutatták a hajó kabinjait, rakodótérségét, amit hangsúlyozott egy, a kereszteket elmosó vad hullámzás, mely egyben előrevetítette a már korábban említett széthullás kettős élményét is. Hiszen a leginkább felkavaró képsorokat követően már fel-felcsillant a felszínről visszatükröződő napfény is, ami az idő elteltével egyre többször, egyre hosszabb ideig mutatta meg magát; és ez a fény, ami reményként mutat számunkra követendő ösvényt, ismét dobogásra készteti a Föld szívét. És hogy ezután mi jött? Egy hirtelen törés, lévén a jövőt nem lehet, nem érdemes utópista fantazmagóriákkal firtatni. Minden hangszer, minden zaj, és minden impulzus a másodperc törtrésze alatt, ám ugyanabban a lendületben bicsaklott meg – a csend elnyelt mindent. És hogy mi maradt vissza? Félháznyi kitisztult lélek, akik állítom, hogy még mindig képtelenek igazán feldolgozni ezt a tömény élményt, amit az A Storm Of Light adott az arra befogadó egyének számára. Persze ha nagyon hivatalos szeretnék lenni, kihangsúlyozhatnám, hogy a középidős Neurosis-hangulattal rokon ’Black Ocean Within dalai mellett a már kiforrott, markáns megszólalással bíró Brother-Sister dalduó is elhangzott, mely a fullasztóan tömény hangzás kíséretében erősítette fel az este résztvevőiben a belső hullámzás élményét.

És hogy mindez felszabadító jelleggel bírt-e? Igen. Mindenképp. Elvégre lehet azzal dobálózni, hogy a ’Light alig több egy Neurosis-kópiabandánál – de aki még a tegnapi este után is ezt nyilatkozná, az holnap találjon üveggolyókat a székletében. Ugyanis van olyan ereje mind zeneiség, mind üzenet szempontjából Josh Graham immáron teljes időtöltésű zenekarának, hogy az megérdemelje a publikum megbecsülését. Én pedig csak titkon merem remélni, hogy az őszre tervezett, Minskkel közös turné legalább Bécsig eljut, hogy újra átélhessem ezt a fojtogató, szürreális, ám minden pillanatában emberközpontú élményt.

(Az estéről készült fotókat itt tekintheted meg.)