2011. május 7.
Májustól megváltozik a Mixtape rovat: ahogy azt már kiszúrhattátok, nem lesz állandó keddi megjelenés, valamint ezentúl nem egy szerző írja majd az egészet, hanem lemezenként váltakozni fognak a szerkesztők. Tartalmi változások is lesznek, ugyanis ezentúl a rétegzenékre fog koncentrálni ez a cikksorozat - rétegzene alatt itt a nem feltétlenül "NSK-pozitív" műfajokra kell gondolni, de néha majd azért lesznek kivételek EP-ek formájában. A változásokat remekül tükrözi a tizedik megjelenés, ugyanis az öt lemezen négy szerkesztő osztozott, a műfaji szórás pedig a hip-hop és a grindcore távolságára lett beállítva.
Travel Agency EP
(All Soundz, 2010)
8/10
Bátor vállalkozás itthon produceri hip-hop albumot kihozni. Akárhogy is nézzük, a színtér itthon egyelőre még az MC-kről szól, pont ezért tud annyira üdítő lenni egy-egy zeneközpontú kiadvány felbukkanása, és itt most egyformán gondolok a Realistic Crew eddigi életművére, valamint Cadik három évvel ezelőtti, debütáló nagylemezére is. Igen, hiába volt Séfel „Cadik” Pál színtéralapító és –alakító figurája a ’90-es évek budapesti undergroundjának, szólóanyagával egészen 2008-ig várt, de szerencsére nem egyszeri próbálkozás eredménye volt a Basic, aminek tavaly év végén be is futott a bizonyítéka. A Travel Agency-re mindössze hat dal került fel Cadik elektronikus hip-hopjából, és a nagylemezhez hasonlóan most is hemzseg a kiadvány a közreműködésektől. Nincs ezzel gond, hiszen a producer kizárólag profikkal dolgozik, ugyanakkor már a Basic kapcsán is felmerült bennem, hogy a zenei alapok egyszerű alapötletük ellenére is vannak annyira csavarosak, hogy megálljanak a saját lábukon is. Szerencsére az új vendégek (Black Milk, Dynamite MC, Stacey Epps) elődjeikhez méltón szerepelnek, és nem terelik mellékvágányra a korongot, sőt, a Relaxet kifejezetten Dinamit uraság teszi igazi slágerré, de a többi dalhoz is hozzá tudnak tenni a meghívottak. Annak ellenére, hogy minden közös dal jól sül el (bár a Nu Love-ból még egy percet már nem tolerált volna a kávéellenes politikám), az összkép nem sikerül hibátlanra, mert ahhoz túlságosan „intro” és „interlude” sablonokat követnek az önálló dalok, pedig egyik sem akar az lenni. Nem is igazán tudom mire vélni a dolgot, főleg annak tükrében, hogy a Relax instrumentálisan is zseniális lenne azokkal a szintikkel, utána viszont a Soul Shaker feleslegesen hosszú, inkább arra kellett volna egy rapper, sokkal „alapszerűbb”, nincs daljellege. Apró kis gondjaim ellenére nagyon is jó a Travel Agency, és kifejezetten kellemes arra gondolni, hogy nem valami import hip-hop csodáról van szó. Cadik előtt pedig a nagy múltból fakadó nagy jövő is áll, de mondjuk kifejezetten érdekelne egy olyan próbálkozása is, ahol csak saját magára támaszkodva töltene meg egy albumot. Addig viszont élvezhetjük a hazai vagy épp tengerentúli vendégeket (azt halkan jegyzem meg, hogy szerintem még itthon is vannak olyan nevek, akiket érdemes lenne megszólaltatnia, gondolok itt Saiidra, Rendbenmanre, vagy épp Polgár Odettre, Berger Dalmára), és a kicsit kicsavart, de kellemesen merengős, itt-ott odaszúrós dalokat. (Jávorkúti Ádám)
Cadik – Relax feat Dynamite Mc by cadik
Several Shades of Why
(Sub Pop, 2011)
6.5/10
Ha egy sokéves múltra visszatekintő zenekar frontembere akusztikus, egy-szál-gitáros/éneklős szólólemezt jelentet meg, joggal nézhet szembe szkeptikus előfeltevésekkel már akár azelőtt is, hogy eme önálló anyaga napvilágot látna, hiszen az efféle munkákkal jóformán Tiszát lehetne rekeszteni. Másfelől viszont, amennyiben egy igazán jellegzetes, jól ismert hang párosul minimalista hangszereléssel, akkor ez az adottság is elviszi a hátán az egész projektet, s jóllehet, ezzel még korántsem születik egy örökérvényű alkotás, ez már önmagában is félsiker. J Mascis, a Dinosaur Jr középponti figurája valami hasonlót tesz kockára első önálló stúdiólemezével, a Several Shades of Why-jal, s bár ének- és gitártémái egyéb hangszerekkel is kiegészülnek (elsősorban fúvósokkal, illetve zongorával), alapvetően mégis egy meglehetősen lecsupaszított hangzásvilág jellemzi a korongot. Mascis hangja pedig valóban karakteres, az anyazenekar hosszú pályafutása során számtalanszor tapasztalhattuk tehetségének számos aspektusát, persze nem csak vokáljait, hanem gitáros szerepét is figyelembe véve. Ugyanakkor nem vagyok arról meggyőződve, hogy mindez itt most elegendő lenne, hiszen a Several Shades of Why nem lett egy túlságosan izgalmas alkotás, annak ellenére sem, hogy egyébként kellemes, jól megírt és szépen kibontakoztatott dalok csokra az album. Mégsem tart túl sokáig a befogadói élmény, főleg úgy, hogy az utolsó harmadra inkább szétesik a lemez addig jól működő harmóniája, s a Make It Right csúcspontnak is tekinthető – a fúvósok szerepét legjobban visszaigazoló – közel négy perce után már csak amolyan levezetésnek, ujjgyakorlatnak hat a hátralevő négy felvétel. Összességében tehát nincs jelentős hibája az albumnak, ugyanakkor kiemelkedőnek semmiképp sem tekinthetjük, meglepően középszerű alkotás egy ilyen élvonalbeli zenészhez mérve, így inkább pörögjön még vagy kétszázadszor is a Farm a lejátszóban, ami épp monumentális tételeivel volt az utóbbi évek egyik legjobb anyaga a Dinosaur Jr háztájáról; várjuk vissza az ott megszólaló J Mascist. (Horváth Zoltán Dávid)
Darkness, Oh Hell EP
(Szerzői, 2010)
8/10
Sötétség, pokol. Valószínűleg egy mondaton belül hallva ezt a két szót, mindenkinek forró tűz, ördög, kosszarvak, és egyéb tipikus maszlag jut az eszébe. Aki a cím láttán egyből ezekre is asszociált az gyorsan felejtheti, ugyanis a Trophy Scars nevű idézetbánya, jelen kislemez esetén egy sokkal életszagúbb pokolba kalauzol el minket, a belső érzelmi kárhozatba. Teszi ezt persze csak azokkal akik engedik neki, ugyanis a már az utóbbi nagylemezen is megesett drasztikus változást viszi tovább a zenekar. Ez röviden azt jelenti, hogy nyoma veszett a hardcore-nak, itt bizony már bluesról van szó. Az attitűd azért megmaradt, így kapunk végeredményként egy elfojtott dühtől, és fájdalomtól duzzadó lelki utazást: a dalcsokor egy önpusztító szakítást mutat be, mely alatt úgy érzi főhősünk mintha elnyelné őt a címszereplő két jelenség. Természetesen ezt is, mint minden Trophy Scars lemezt szigorúan szövegekkel kell hallgatni, ugyanis meghálálja ám tisztességgel – nem annyira durván földhöz verőek ezen sorok mint mondjuk a Bad Luck, vagy az Alphabet.Alphabets életről lehúzó dolgai, de így is mire a végére érünk egészségesen rosszul érezzük magunkat. Már csak azért is nélkülözhetetlen a szöveg, mert a zene folyamatosan együtt mozog a hangulatváltozásokkal, mondhatni tökéletesen kiegészítik egymást, a végére már szinte úgy érezzük mintha mi lennénk a főszereplői ennek az igazából mindennapi, de mégis megható történetnek. Nem a pályájuk csúcsa a Darkness’, a legjobb dalaikat már az ezelőtti két korongon eljátszották, de talán mondható, hogy a legkülönlegesebb. Akiben tehát megvan a nyitottság a kicsit szokatlan zenei megfogalmazásra, és nem rémül el már az első dalnál, az igazi gyöngyszemre lelhet ebben a rémálmokkal teli, alkohollal, és drogokkal fűtött világban. (Lossos Gábor)
Dirge
(Earache,2011)
8,5/10
Ez a háromfős banda Szingapúrból származik, Délkelet-Ázsiából, ahol a Nasum főnök Mieszko halálát lelte. De mintha a szellemét a víz átmosta volna a környékbeli országok lakóiba, ugyanis gombamódra szaporodnak a környéken a grind, crust, punk bandák (ez 2004 előtt is így volt, de utána indult be igazán a hullám, már ha szabad ilyen képzavarral élnem), és az élükön a Wormrottal nekiálltak elfoglalni a világot. Ők a 2009-es Abuse albummal robbantak be, és ez után nekiálltak gőzerővel turnézni (hazánkat tavaly kétszer is megtisztelték, ha jól emlékszem). Ezután jött 2010-ben egy split az I Abhorral, most pedig itt az új lemez. És bizony ott folytatják, ahol abbahagyják. A srácok amúgy sem a finomkodásról voltak híresek, de itt erre még rátettek egy lapáttal, és már-már Insect Warfare-i sebességgel gyalulnak le minket (kis kitérő, ha őket valaki nem ismerné, azonnal szerezze be a World Exterminationt, a valaha kiadott 10 legjobb grindcore album között van, ennek ellenére elég keveset beszélnek róluk), de a Phobia, a hosszabb daloknál pedig az Assück, vagy a korai Napalm Death hatásait is érezni. Az összhatást legjobban az egyik dalcímmel lehetne jellemezni: Meteor to the Face. Bár aki eddig nem hallgatott grindcore-t, az nem ezzel az albummal fogja elkezdeni, de a műfaj szerelmeseinek kellemes perceket fog szerezni ez a 25 dal (tizennyolcat, hogy pontos legyek). (Kolláth Benjámin)
In and Out of Youth and Lightness
(Temporary Residence Limited, 2011)
8/10
A Young Widows megalakulása óta üde színfoltja a noise rock színtérnek, és tulajdonképpen már második nagylemezük, az Old Wounds is egyfajta kiteljesedése volt a trió önálló, egyedi hangzásvilágának (a Settle Down City még inkább csak a hatások mentén érvényesült), de olyasfajta sokszínűség, eklektika, ami az In and Out of Youth and Lightness esetén tapasztalható, ez idáig példátlan volt a csapat munkásságában. A kísérletező, újító kedv jellemzi az egész albumot, s bár alapvető változás nem igazán történt (a nyers hangzás ráadásul még messzebb, inkább az első lemez idejébe repít vissza), már a hosszabban kibontakoztatott témák is nóvumként hatnak, lévén átlagosan kétszer olyan hosszúra nyúltak a felvételek, mint a korábbi munkák esetén. Megmaradtak ugyan a gyorsabb tempójú, zajosabb részek, a játékos témázgatás is, de ezek kiegészültek lassabb, az eddigieknél komplexebb elemekkel, ahogyan például a lemezt nyitó Young Rivers „kórusénekléséről” akár még az OM munkássága is eszünkbe idéződhet, csak hogy ezzel érzékeltessem a más irányba történő kikacsintások sorát. Az énektémák is tisztábbak, kellemesebbek lettek, ami azért ugyancsak előnyére válik az egyes daloknak, egyszóval egy jól kidomborítható fejlődésvonal rajzolódik ki a banda életművében, amelynek következetes újabb állomása az In and Out’, teljes terjedelmében. S bár valamiért mégsem robban akkora elánnal ez az album, mint elődje, az Old Wounds (amely viszont inkább egyszerűbb, könnyebben megjegyezhetőbb tételekkel építkezett), minden bizonnyal az idei megjelenés a legkiforrottabb, és egyben a legadekvátabb kifejezője az újabb szintre lépésnek. (Horváth Zoltán Dávid)
