Elveszett Lemezek #1: Skycamefalling

Még ha nagyobb névnek is számít a Skycamefalling (itt oldalt a Thursday társaságában mulatnak 2001 környékén), sajnos nem mondhatnánk, hogy olyan kultusz és tisztelet övezné egyetlen nagylemezét, mint mondjuk az ezredforduló hasonlóan fontos albumait – gondolok itt a Dillinger Escape Plan, vagy épp a Killswitch Engage alkotásaira. Ennek az elfeledettségnek persze számos oka lehet, én leginkább a zenekar rövid életútjára, illetve a kevés kiadványra gondolok: ugyan megértek hét évet, de a nagylemez mellett összesen egy kazetta, egy EP és egy kétdalos búcsúkiadvány gyarapította a diszkográfiájukat, így pedig nem könnyű nagy névvé válni. Más kérdés, hogy nekik azért sikerült. 1996-ban alakultak meg Long Islanden, gyakorlatilag a LIHC színtér (korábban Gorilla Biscuits, Cro-Mags, valamint Sick of It All és 25 Ta Life) másodvirágzásakor: kortársuk volt a Silent Majority, a Kill Your Idols, a Sworn Enemy, az újjáalakulását új lemezzel ünneplő Vision of Disorder, és a Glassjaw, de a sziget amúgy is valamiféle gyűjtőhelye volt a jobbnál jobb bandáknak, hiszen onnan szabadult a világra a Brand New, a Movielife, az On the Might of Princes és a Taking Back Sunday is, hardcore-ból pedig a This Is Hell, a Capital vagy épp a Crime in Stereo. A banda 1997-ben kiadott egy kazettát A Penny for Your Confessions címmel, majd szerződtette is őket a belga Good Life, akiknél két évre rá meg is jelent a To Forever Embrace the Sun, a ’90-es évek egyik legjobb, amúgy nagylemeznek is beillő, hétdalos EP-je. A kiadvány remekül vetítette elő a nagylemez rendhagyó megoldásait, pl. a nyitó címadó nótában benne volt szinte minden, amivel eltértek a korszak metalcore-jától.

A belga kiadóval kapcsolatuk viszont nem lett hosszúéletű, így az ötösfogat szépen átvándorolt az akkor még alig páréves Ferret Musichoz, így a 2000-es, azóta is folytatásra váró nagylemez már a Nora énekesének szárnyai alatt jelent meg. A 10.21 tizenegy éve jött ki, de hatását máig érezhetjük a hardcore-ban és a metalcore-ban is: a Hopesfall és a Taken mellett ők is hozzájárultak az újsulis dallamos hardcore szentimentalizmusának létrejöttéhez, valamint az ezredforduló első felének metalcore-jában is ott a lenyomata az albumnak. Persze jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis mi köze van egy metalcore korongnak (mondjuk a Skycamefallingot – nem véletlenül, sok a műfajidegen elem – rengetegszer könyvelték el poszt-hardcore-nak) például a Carrierhez, de ne feledjük el: a ’90-es években (amellett, hogy minden tiszteletem az évtizedé) nem volt olyan általános jelenség az, hogy egy ilyen zenekar ne a bevett szövegvilággal és zenei elemekkel dolgozzon. Márpedig a Skycamefalling egyik igen jellegzetes vonása az volt, hogy hiába lélegezte be minden dalában az előző előtti évtized metalcore-ját, a szövegeik a Converge-hez hasonlóan szakítottak a megszokott témákkal, más érzelmi spektrumban mozogtak, és úgy általában írhatta volna ezeket akár egy emo, vagy screamo zenekar is. Ahogy a With Paper Wingsben el is hangzik: „my wrists so saddened by dull razorblades”.

Ez az érzelmes, a műfajhoz képest egész más szenvedéllyel teli megközelítés pedig a tényleg remek dalszövegek mellett a zenei alapra is rányomta a bélyegét, amellett, hogy viszonylag szövegcentrikus az egész, instrumentálisan sem érdemelne kevesebb pontot. A metalcore elemek tudnak kellően nyersek és dallamosak is lenni köszönhetően a két gitárosnak, ugyanakkor sok az elkalandozás, egészen hibátlan például az, ahogy a fent említett dalban visszatér az intro zongoratémája (melyről nekem Yann Tiersen ugrik be). Viszont a „nyálas” jelző még a legkeményebb toughguyokban sem szabad, hogy felmerüljön, hiszen a srácok a tiszta éneket és a lágyabb betéteket is rendkívül átgondoltan használják, és utóbbiak azért nem mindig bírnak mindig érzelmi töltettel, néha csak színesítenek. A Twin Peaks által ihletett, Laura Palmer című dalban két ízben is vannak ilyen kitekintések, de mivel a majd ötperces nóta többi részében végig kíméletlen témák és üvöltések mennek, így szükségesek is a hangulatos szusszanások. Egy több, mint egyórás metalcore lemeznek amúgy mindig kell, hogy legyen valami titka, ha jó akar lenni – vagy legyenek rajta annyira jó technikai megoldások, vagy a dalírás jöjjön össze nagyon, vagy használjanak olyan ügyes tiszta éneket, de valaminek életben kell tartania az albumot. A Laura Palmer pedig a kiváló váltásai mellett a szövegével szintén a csúcsokat verdesi, ekkor éreztem anno először, hogy a 10.21 szövegkönyve a metalcore tetoválások idézetbányája lehet.

A második és harmadik dal után a Nothingban kap igazán szerepet a tiszta ének, bár a két korábbi tételben is voltak suttogások, de itt van először igazi ének, ami megint csak remekül áll párba a repetitív riffeléssel. A dal kezdése bukkant fel korábban a rovat promóképén is, a „So where were you when one heart became two / when three words became mora than you could chew?” az album legerősebb sorai közé tartoznak, bár a tisztán énekelt refrén, vagy a két elbeszélt sor se semmi, de ez egy ilyen dal: születtek jó metalcore dalok a félresiklott kapcsolatokról, de a Nothingot csak a legjobbak tudják megközelíteni is akár. Untitled „címmel” egy kétperces, instrumentális átkötést kapunk, ami három, ötperc körüli dal után nem butaság – később is lesz egy ilyen, viszont a címadó 10.21 kapcsán bennem nem merült fel az, hogy átkötés lenne. Igen, megszakítja az albumot (nem épp tipikus metalcore hagyomány az interlude-ozgatás, de régi idők szokása, ugye kedves Lostprophets, vagy Secret Lives of the Freemasons debüt?), de kilenc percével inkább olyan, mint valami rendhagyó epizód, mint mondjuk a rajzolt percek az első Kill Billben. Instrumentális, picit folk-ízű darabról van szó, ami úgy sül el, mint valami démoni country filmzene, aki látta a Carnivale bármelyik epizódját, az képben lehet a hangulata kapcsán. A két intermezzo közt gyorsvonatként csap el minket a Porcelain Heart Promises, ami a többi dalhoz hasonlóan olyan, mintha screamót értelmeznének metalként: nincsenek kórusok, Chris végigüvölti a dalt a Napról, a csillagokról, a felhőkről, és hiába van viszonylag általános szerkezete a dalnak, mégis inkább valamiféle örvény érzetét kelti. A Healing Yesteryearben ismét felbukkan némi dallamos ének a gitáros Camerontól, miközben amúgy az egész erőtől duzzad, a refrén viszont tanítanivalóan van felvezetve a súlyos verzék közepette is, a végén pedig kijátszák a kettős vokál kártyáját is. Más bandáknak ez az egyetlen jellemzője, náluk csak egy ász a sok közül.

A Shallow Like Sand már kap némi felvezetést, hogy aztán egyszerű témákból csináljon egy nagyszerű dalt, miközben a szövegek továbbra is kiemelkedően jók: de ez a nyolcadik dalnál már talán annyira nem meglepő, ahogy az sem, hogy továbbra is négy-, vagy akár ötperces dalokról van szó, az unalom viszont nem szerepel a lemez címszavai közt. A Truth Machine felvezetése már vissza-visszatér, miközben a dal robog a már említett kilencperces kitekintése felé, a 10.21 után pedig jön is a November’s Neverending, ami úgy hat, mintha új lemezbe kezdtünk volna, köszönhetően hipnotikus előzményének. Pedig ez még mindig ugyanaz az album, Tzompanakis elkeseredett üvöltése/kántálása pedig vissza is ráz minket a lemez kesernyés miliőjébe: a Laura Palmerhez hasonlóan itt is kapunk egy kis pihenőt, az ok viszont itt sokkal prózaibb. A folytatás után ugyanis bele is csapunk a záró, tízperces nótába, aminek első öt percében nem hogy szusszanni nem fogunk, de szinte érezzük azt, ahogy az öt srác lapátolja ránk a földet, a dal közepén lévő csöndben pedig egyre csak az visszhangzik a fülünkben, hogy „So let the Sun burn itself out, let the sky come crashing down / bury me beside your sorrow”. Többperncyi szünettel később viszont visszatér még a dal a sírból, hogy számonkérje az utolsó rögnyi földet maga fölé, ami után el is hallgat. Majdnem mindörökre.

Skycamefalling ugyanis nagyjából ennyi volt, két évvel az album után feloszlottak, és bár még volt egy cím nélküli EP-jük, azon „csupán” a nagylemez B-oldalai voltak (mindkettő könnyedebb volt, és több tiszta éneket használt az album dalauinál), melyek felhasználási jogát feloszlásuk után a Ferretnek adták. Hogy mi végzett velük? A rengeteg koncert, a tagcserék (nem sikerült állandó ritmusszekciót találnia Cameronnak és Chrisnek), de persze az igazi okokat csak a banda tudná megmondani – mindenesetre nem úgy tűnt, hogy személyes ellentétek vezettek a feloszláshoz, mivel tavaly a zenekar újra összeállt, ráadásul eredeti felállással (leszámítve a másodgitárost), és jelenleg is tervez koncerteket (minimum a Long Island Festet), és aktívak Facebookon. Hogy mivel töltötték az elmúlt hét évet? A legfontosabb poszt-SCF projekt a Sleeping volt: igen, az a Sleeping, a Victory fejőstehene. Kevesen tudják, de a zenekart nem akárkik alapították, hanem Cameron, a Skycamefalling gitárosa, valamint a banda utolsó ritmusszekciója, Sal Mignano és Joe Zizzo. Olasz származású barátaink még mindig a zenekarban vannak, Cameron két lemez után hagyta ott a poszt-hardcore/alternatív rock bandát. A másik nagy SCF utáni projekt, a Farewell Tide (szintén három korábbi taggal, köztük az énekessel) már nem volt ilyen hosszúéletű, egyetlen dalig jutottak el, hogy aztán 2009-ben teljesen más felállással már ennyit se érjenek el. Talán még TJ Orschert érdemes megemlíteni, aki a SCF dobosa volt 2001 és 2002 közt, ő ugyanis részt vett az In Pieces megalapításában, ami a 2000-es évek egyik legjobb Glassjaw-ihlette poszt-hardcore zenekara volt.

Ez lett volna a Skycamefalling és minden idők egyik legjobb metalcore albumának, illetve szövegeinek története, remélhetőleg a 10.21 bekerül pár ember kedvencei közé, megérdemli a figyelmet, a tiszteletet és a megbecsülést ez az album, aki pedig igazán beleássa magát (értsd: szövegeket is olvas), az nem fog egyhamar szabadulni a dalok hatása alól. Persze nem kell angoltudás ahhoz, hogy a két gitáros remek összjátékát, vagy épp a hangulatos kikacsintásokat, lágyabb pillanatokat élvezni lehessen, szóval nincs menekvés, a Skycamefallingnak csak elég esély kell, és Téged is meg fog törni.