Daughters – Daughters

Ha még a Hell Songs nem bizonyított eleget, az idei, self-titled korong mindenképpen felteszi az i-re a pontot, hiszen eddigi legérettebb, és toronymagasan a legzseniálisabb munkájukat tették le most az asztalra, mindeközben pedig az is megkérdőjelezhetetlen ténnyé vált, hogy a második lemezzel kezdődő zenei irányváltás kifejezetten jót tett a Daughters munkásságának. Leginkább a vokálok terén tapasztalható eltérés: Alexis Marshall David Yow-t idéző, és az egész noise rock szcéna felé kikacsintó előadásmódja már elsőre sokkal szimpatikusabb, sőt, színesebb és alapvetően érdekesebb, mint a grind-periódusban született, és fentebb már említett Canada Songs felvételein hallható, tipikus és a műfaji előfeltevésekkel teljesen azonosuló vokáltechnika. A hangzás teltsége, az örvénylő hangkavalkád azonban mit sem veszített nyersességéből, látszólag egész dalstruktúrák építenek egy-egy meghatározó riffre, esetleg egy egyszerű, de mégis épületes dobtémára, de afelől sem lehet kétségünk, hogy az egyedi ízt is mindig becsempészik, olykor a dalszerkezet szándékolt és „gyönyörködtető” destrukciójával, vagy nem kevésszer frappánsan tűzdelt elektronikával. Utóbbi szintén jelentős része az albumnak. A lemez hossza sem nőtt a korábbiakhoz képest, de ez is szerethető vonása, hiszen a röpke huszonnyolc percben végig meglepetésekben lehet részünk. A The Virgin még egy meglehetősen repetitív sémát felmutató reprezentánsa, amolyan gyors előfutára és megelőlegezője a későbbieknek, nem is teljesedik ki annyira, mint a lemezközépen helyet foglaló tételek. A The First Supper már egyértelműen a kísérletezés jegyében született, a különböző témák teljesen kaotikusan váltják egymást – és ez persze áll a többi felvételre is –, mégsem annyira nehezen befogadhatóak, mint a régebbi Daughters-lemezek alkotásai Csúcspont aztán nincs is igazán, hiszen egyforma élvezetet nyújt majd’ mindegyik dal, de mégis kiemelkedik a Sweet Georgia Brown, amely egy őrületes boogie-ra hívja a hallgatót, a vadul pörgő rock and roll alap, amelyre épít a felvétel, tulajdonképpen az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb zenei „találmánya”, de Marshalléknak ez sem elég, nem ők lennének, ha itt megállnának, úgyhogy a végére ezt a tételt is ízeire szedik, egy újabb zajtengerbe fullad. Úgy tűnik tehát, hogy a matematika órákat nem kell ismételnie a bandának, sőt, egy kitűnő osztályzatot nyugodt szívvel adhatunk nekik. Az meg különösen nagy teljesítmény, így összegezve a lemezt, hogy szinte paradox módon egyszerre lép túl minden határt, és épít fel mégis egy masszív szerkezetet, amivel aztán könnyedén az év egyik legsajátosabb megjelenését produkálják. 8/10