Clutch – Earth Rocker

A Clucth egyébként minden tekintetben egy kultikus zenekar, és még a legnépszerűbb albumuk idejében (Blast Tyrant – 2004) sem törtek ki az underground státuszból úgy, mint ahogyan mondjuk a Queens of the Stone Age-nek sikerült, de talán jobb is ez így. Blues alapú, stoneres zenéjüket így is képesek újra meg újra erőteljes dalok formájában prezentálni, számos kocsmahimnuszt hoztak össze az évek során. Elég csak a The Mob Goes Wildra az Electric Worry-re, vagy épp a Walking Dead szériában is feltűnt The Regulatorre gondolni. Az előző próbálkozásból (Strange Cousins From the West – 2009) többen hiányolták a rájuk jellemző őserőt, volt, aki temetni kezdte a zenekart. A tizedik korong azonban alaposan rájuk cáfol. Az Earth Rocker ugyanis a fénykorba repít minket, úgy nyomják a srácok, mintha csak 2004-et írnánk, és épp kijöttek volna a stúdióból, hogy aztán a próbateremben nekilássanak megírni a Blast Tyrant folytatását. Vagy még inkább egyenesen a színpad felé vették az irányt, hogy élőben rögzítsék azt: „If you’re gonna do it, Do it live on stage, or don’t do it at all.” – hangzik el a címadóban. Az ehhez hasonló, ars poeticának is beillő sorok is alátámasztják a cikk elején említetteket. A hangzás ezek után milyen is lenne, ha nem roppant dinamikus és élő. Az egész lemez lélegzik, talán a Black Country Communion bemutatkozásának volt utoljára ehhez hasonló, eltalált megszólalása. Dalok szempontjából sem érheti szó a ház elejét: az elsőre meghökkentő, talán kissé primitívnek ható címadó idővel roppantmód betalál, punkos attitűdjével könnyedén válik koncertfavorit belőle. A virágkorát élő Monster Magnet rokon Crucial Velocity vagy az igazán húzós Book, Saddle, & Go nem különben sláger. Vannak olyan kevésbé egyértelmű tételek is, amik hosszútávon szintén nagyon működőképesek. Ilyen például a közép tájt elhangzó sziklaszilárd blues, a Gone Cold, vagy a refrénben nagyon erős Oh, Isabella. Nem kívánok minden szerzeményt tételesen végigvenni, de a The Face-t mégis ki kell emelnem. A Grand Magus világára hajazó nóta amellett, hogy zeneileg is nagyon epikus, szövegével – „One thousand Les Pauls Smoulder in a field” – pedig végképp felteszi az i-re a pontot.

Ahogy a pár hónapja megjelent, harmadik Audrey Horne kapcsán kiemelésre került, a gyökerekhez való visszanyúlásnak nem feltétlen kell, a mai trendnek megfelelően, retro hangulatot eredményeznie. A képlet pofon egyszerű, megvalósítani viszont már annál nehezebb: jó alapokra építkezve lehet úgy is blues alapú rock zenét játszani, hogy az nagyon is a naprakészen, a máról, a mának szóljon. Az Earth Rocker nagysága pontosan ebben rejlik, emiatt olyan ösztönös és őszinte, és a remek dalokon, valamint a jól eltalált hangzáson felül ezen okból pályázhat majd (teljes joggal) 2013 legjobb hard rock lemeze címre számos év végi listán. 9/10