2013. április 3.
Egy legendás húszéves, és néhány igazán szépemlékű tízéves album került bele ehavi összeállításunkba, melyet az olvashatóság kedvéért rövidebbre fogtunk az eddigieknél, de ez szokás szerint nem azt jelenti, hogy az április gyengébb hónap lett volna ezekben az években a többinél. Hiszen elég csak ezen lemezek egyikére gyermekkori kedvencként tekinteni ahhoz, hogy rögtön az egyik legfontosabb nap legyen az a bizonyos reggel, amikor az adott album megjelent. Érdekes időtöltés elgondolkodni azon (főleg, hogy néhány már meg is hallgatható az internet jóvoltából), hogy a 2013 áprilisára ígért albumok közül vajon melyek lesznek azok, amelyek 2023-ban majd az eszünkbe jutnak. Természetesen annak a megemlítése mellett sem mehetünk el, hogy a Minor Threat egyetlen nagylemeze, az Out of Step is most lesz majd harmincéves, a témában ajánljuk Ian MacKaye-ról is szóló írásunkat.
Dátum: 2003.04.08.
Kiadó: Fat Wreck Chords
Hossz: 39:08
Műfaj: dallamos hardcore, punk rock
Támpont: Strike Anywhere, Ignite, Life Long Tragedy, 88 Fingers Louie
Nagyon nehéz a Rise Against 2003-as nagylemezéről úgy nyilatkozni, hogy az ember visszatartsa az érzelmeit. A Fat Wreck Chords istállójából érkező, a kiadó repertoárjából igencsak kiütköző dallamos hardcore zenekar volt az a választópont, amely igazán összerántotta a keményebb punkzene underground és mainstream szegmensét: a Revolutions Per Minute volt az első lépés, hogy a garázsból elinduljon a zenekar a világot jelentő deszkák felé és milliók figyelmét terelje a punk, s úgymond a punkot játszó kisebb bandák felé. A debütlemez The Unraveling dallamos hardcore és kisebb mértékben hardcore punk ötvözete, amely velős, de még kicsit kidolgozatlan punk rock dalokká állt össze, képes volt egy olyan táptalajt teremteni, amely jó dalírói eleganciával olyan mestermunkát szült, mint a Revolutions Per Minute. Tim McIlrathék olyan himnikus, ’90-es évekből zseniálisan merítő dallamos hardcore dalokat raktak össze, amelyek kis túlzással olyan hallgatókkal is megismertette a fontosabb szociopolitikai kérdéseket, akiket alapvetően nem érintett meg a lázadó szemlélet. Ez annak volt köszönhető, hogy mesterien keverték a punk rock vénákat és a hardcore kiállást: az The Unraveling eszközára itt nőtte magát stilisztikailag Rise Against-védjeggyé; a hangzás igaz populárisabb áthallást kapott, a politikailag megerőszakolt, bámulatosan mély és mesteri szövegvilág, az erőtől és dühől duzzadó kontextus és a feszes, valamint agresszív kiállás viszont olyan azonosulási pontot teremtett a hallgatóban, amellyel – főleg fiatalabb korban – remekül tudott azonosulni. A másik fontos pont pedig a karizma: ha Tim McIlrath valamiről azt énekelte, hogy szar, akkor neki elhitted, hogy az szar, ha valami nagyon el van baszva, akkor az el van baszva és te is bemutattál a mindenkori kormánynak. Egyszerűen olyan szenvedéllyel, őszintén képviselték azt, amiben hittek, hogy egy komolyabb hardcore-t szívén viselő hallgató sem tudott rosszat mondani a srácokról: a straight edge és a vegetáriánus életmód alapvetés volt a zenekaron belül (ahogy most is az). Az olyan dalok, mint a Black Masks & Gasoline, a Heaven Knows, a Broken English vagy a Like The Angel még most is a rajongók legnagyobb kedvencei között vannak. A hardcore attitűdű dalok, mint a Dead Ringer, a Last Chance Blueprint (American Beauty dialógus betétekkel), a To The Core vagy a metal témákat is felhasználó Voices Off Camera és Torches páros pedig olyan egységes vázul szolgálgtak, hogy nemcsak ritmikailag, de stilisztikailag is változatos és lehengerlő lett a Revolutions Per Minute. Tim McIlrath egy későbbi interjúban elmondta, hogy azért nevezték így el a lemezt, mert rendkívül zavarta, nagyon sok – főleg punk – zenekar random dobálta be a „forradalom” szót az egyes tételekbe, albumcímekbe, így az elveszette jelentőségét és ő személyesen frusztrált volt, mert mindig is komolyan vette a szó súlyát. Egyetértek. Sokan ezt a mesterművet tartják a zenekar magnum opuszának, azonban hiába lett zseniális és megkerülhetetlen a Revolutions Per Minute, – jelen sorok írója és a rajongók többsége szerint is – az igazán nagy durranás csak megjelenése után másfél évvel következett, de azzal a lemezzel mi is csak a tízéves évfordulóján fogunk foglalkozni. – Budai Benjámin
Dátum: 2003.04.22.
Kiadó: Koch Records
Hossz: 43:21
Műfaj: progresszív rock
Támpont: Pink Floyd, Camel, Porcupine Tree
Dupla lemezzel előállni kockázatos vállalkozás, emiatt a formátum fénykorának számító ’70-es éveket követően kevesebben éltek a megkétszerezett időkeret adta lehetőségekkel, pontosabban nem sokan aknázták ki maradéktalanul az előnyeit. Természetesen a CD megnövekedett játékideje folytán nem is szorult rá az adott zenekar, hiszen ha nagyon akarták, két bakelit tartalmát közel hiánytalanul préselhették bele a műanyagba. Emiatt a CD formátum elterjedésével az úgynevezett szimultán albumok, vagyis a kis elcsúszással megjelenő, ám koncepciójukban valamiképp egybefüggő alkotások mellett döntöttek többen. A Guns ‘N Rosestól és System of a Downtól is láthattunk már ilyet, legutóbb pedig a Green Day és a Coheed and Cambria gondolkodott hasonlóan. Ezáltal elkerülhető, hogy az album túljátszottnak, elnyújtottnak hasson, mivel van, hogy hiába a sok nagyszerű ötlet, ha a hallgató befogadóképesség is véges. Az Opeth 2003-ban napvilágot látott Damnationje szintén hasonló megfontolásból született: az egy évvel korábbi Deliverance párjának, sőt ellenpárjának tekinthető. Valószínűleg ők is érezték, hogy a Blackwater Park kiadásával pályájuk addigi csúcsára értek. Mind kreativitásban, mind hangzásban és dalszerzésben tökéleteset alkottak. Így hát ahelyett, hogy egy dupla albummal próbáltak volna magukra licitálni, úgy döntöttek, kiadnak egy, a formáció legsúlyosabb, legsötétebb oldalát kidomborító, és egy, a progresszív rock gyökerekhez szégyenérzet nélkül visszanyúló, gyakorlatilag torzított gitár és hörgés mentes nagylemezt. A végeredmény pedig álomszerű lett, mi több, új dimenziókat nyitott a zenekar számára. A megfakult, poros fényképeket idéző borító misztikus, álomszerű rock zenét rejtett, ami azonban még csak véletlenül sem volt poros. Steven Wilson segítségével ismét hibátlanul, korszerűen szólalt meg az alapvetően 30 évvel azelőttről származó muzsika. A korong egyik legnagyobb előnye azonban mégiscsak az volt, hogy akármennyire is nagy váltás volt a végig akusztikus hangszerelés, mégsem veszett ki a jellegzetes Opeth stílus a dalokból. A kiváló, szinte első pillanattól kezdve magába szippantó hangulaton túl a kerek, egytől egyig emlékezetes dalok tették fel a koronát a Damnationre. A merengős, utazós Windowpane tökéletes kezdése után hol nyár végi szomorúság tör a hallgatóra (In My Time of Need), hol az eső áztatta őszi napok magánya rohanja meg (Hope Leaves). Akármelyik szerzeményt is választjuk ki egyébként, a zene és szövegek párját ritkító harmóniája valósul meg, de akár szavak nélkül is képesek minket messzire vinni Åkerfeldték (Ending Credits). Megjelenése óta mit sem vesztett fényéből ez az album, a mai napig képes ugyanazokat a mély érzéseket előhívni, mint megjelenésekor, pedig nyilván a lemezzel együtt ezen sorok írója is öregedett időközben egy évtizedet. El tudom képzelni egyébként, hogy azok is közel engedik magukhoz a Damnationt, akik egyébként nem szimpatizálnak a bandával, vagy egyszerűen túljátszottnak tartják a „prog metal császárok” munkásságát. Annyira benne van a feeling. – Falvay Gergely
Dátum: 2003.04.08.
Kiadó: Universal
Hossz: 47:21
Műfaj: poszt-grunge, alternatív metál
Támpont: Alice In Chains, Flaw, Metallica
Szívesen megnéznék egy felmérést arra vonatkozóan, hogy milyen valószínűséggel asszociál valaki a Skorpiókirály című, jelen írásban nem minősített Chuck Russel filmre, aminek köszönhetően a Godsmack talán olyanok emlékezetébe is bevéste magát, akik alsó hangon is csak felületes kapcsolatot ápolnak a rockzenével. Bár az első két kiadvány sem volt éppen sikertelen, a megjelenés hetében a Faceless bizony lenyomta a Meteora-t a Billboard éléről. Mindez – szögezzük le – nem azért történhetett meg, mert a nevét a ’90-es évek (alternatív) metáljának egyik csúcsteljesítményéről, a tavaly huszadik életévét betöltő Dirt-ről csenő amerikai zenekar volt az első a történelemben, aki képes volt olyan dalcímeket kiötleni, mint például az I Fuckin’ Hate You, hanem azért, mert a tesztoszteronban tobzódó Faceless bájos egyszerűsége ellenére is valódi slágergyűjteményt testesít meg. A hol James Hetfield, hol pedig Layne Staley stílusában megszólaló Sully Erna és társai, a kezdetek Alice In Chains b-oldala után, egyensúlyt teremtettek az erőben, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy a rendelkezésre álló mozgásteret maradéktalanul kihasználva sikerült a maximális változatosság medrébe terelniük a korábbi alkotások egydimenziós hangzásvilágát. Így tehát szinte az összes tétel rendelkezik fogós énekdallammal, emlékezetes gitártémával vagy éppen pofás gitárszólóval, illetve a grunge hullám és a Metallica bálványozásán túl az ezredfordulós modern rock frissessége is megjelenik a dalokban, amiért persze akkoriban automatikusan (és tévesen) járt a nu metal címke – de hát kinek nem? A Godsmack sikere azért is érdekes, mert a korong hiába tartogatott olyan telitalálatokat, mint a Re-Align vagy éppen a Straight Out of Line, például a jólfésült, selyeminges Creed-hez képest ez még mindig túlontúl tüskésnek bizonyul, bár kétségtelenül ízig-vérig amerikainak is minden pillanatában. Az egyetlen „balladának” nevezhető Serenity-től is olyan messze esik a modorosság vádja, mint Scott Weilandtól a teljes absztinencia, mindennek hiteles bizonyítéka az egy évvel később kiadott The Other Side-ra keresztelt akusztikus EP, ami (a változatosság kedvéért) a Jar of Flies legjobb momentumait idézte. Különösen tanulságosnak bizonyulhat, ha a Faceless-t a manapság poszt-grunge-ként emlegetett zenekarok produktumai viszonylatában szemléljük, nehezen lesz megkérdőjelezhető az évforduló kapcsán tartott megemlékezés jogossága. – Vad Endre
Dátum: 2003.04.01.
Kiadó: Wind-Up
Hossz: 51:00
Műfaj: poszt-hardcore
Támpont: The Blackout Argument, Waterdown
A Boysetsfire harmadik albumának története kísértetiesen hasonlít a fenti Cave In albuméhoz, csak amikor két zseniális, politikai töltettel bíró (poszt-)hardcore punk lemez után leszerzdőtette őket a Sony-hoz igen közel álló, bár akkor még elvileg független Wind-Up (akik többek közt a korszak Nickelbackjének, a Creednek voltak a kiadója), jóval nagyobb kockázatot vállalt, mint Brodsky-ékkal az RCA. Ott van ugye a banda baloldali mondanivalója, ami miatt már a kilencvenes években is sokszor megkapták a „mocskos kommunisták” bélyeget, ráadásul hiába volt Nathan Gray-nek jellegzetes és nagyon jó tiszta énekhangja, azért Rookie ide vagy oda, az After the Eulogy nem volt egy széles körben eladható album. A lemezt felvezető Live For Today EP sem volt tele modern rockslágerekkel: a nyitó Release the Dogs és az albumról lemaradó Curtain Call olyan húzással bírtak, ami legalább a rajongókat meg tudta nyugtatni, de magas eladásokat nem nagyon lehetett tőlük várni. Talán ez is volt a banda szerencséje: a kiadó nem kényszerítette bele őket a rockhangzásba, megelégedtek azzal, hogy egy kicsit dallamosabb lett a zenéjük, így pedig egy maximálisan élvezhető, és a zenekar védjegyeit megtartó albumot tudtak megírni (más kérdés, hogy utólag nem szívesen gondolnak erre a korszakra), ami még az elődjénél is több slágert hozott az életműbe. Hatalmas szenvedély és energia áradt az albumból, rögtön az Eviction Article egy olyan dal, amit nehéz ülve kibírni, miközben tele van akkora énekdallamokkal, és a lemez hasonló mederben folytatódik, a mai napig több dalt is elővesznek róla, pl. az óriási csúcsponttal bíró Handful of Redemptiont, vagy a szétrobbanó Release the Dogs-ot. Érdekes, hogy végül három évvel később olyan váltás következett be a csapat hangzásában, amit pont ettől a lemeztől várt volna mindenki, pedig a Misery Index idejére a Wind-Up szerződés már csak egy sötét emlék volt, a rockdallamok viszont a slágeres valóság. – Jávorkúti
Dátum: 2003.04.23.
Kiadó: Revelation
Hossz: 53:50
Műfaj: indie emo/poszt-rock
Támpont: The Appleseed Cast, Moving Mountains
Valószínűleg nem fog kialakulni itthon késhegyre menő vita, ha megkérdezzük, hogy vajon melyik volt a legjobb emo lemez 2003-ban, de annyi biztos, hogy egyértelmű választ nehéz adni a kérdésre. A legkézenfekvőbb válasz, a nagyágyú Deja Entendu mellett ekkor jelent meg a Moneen második hibátlan albuma, de 2003-as a Drive-Thru katalógus egyik csúcsdarabjának számító The Room’s Too Cold, a pop-punkos Boys Night Out és a poszt-rockos December Drive debütálása, vagy a Benton Falls búcsúalbuma. A felsorolás persze nem teljes, hiszen kimaradt például az Louisville-ből származó Elliott harmadik lemeze is, mellyel garantálták, hogy majd egy Mesterhármas-szereplésre is a vendégeink legyenek. Kentucky állam legnagyobb városa underground szinten főleg a hardcore punk bandáiról híres (Endpoint, Guilt, By the Grace of God, stb.), így talán nem meglepő, hogy az Elliottot is főleg punkzenészek alkották (így volt ezzel a másik nevesebb helyi emo banda, az Enkindel is). A Song In the Air és két elődje, a zseniális, műfaji klasszikusnak számító US Songs és False Cathedrals közt pont az egyik ilyen tag, a korábban a Guiltben és a By the Grace of Godban is zenélő Jay Palumbo távozása hozta a fő különbséget – a fő dalszerző továbbra is Chris Higdon (ex-Falling Forward) maradt, és a régi bandájából hozott Benny Clark hallhatóan hagyta, hogy arra menjen tovább az Elliott, amerre Higdon akarta. Ez egy halkabb, hangulatközpontúbb, gazdagabban hangszerelt vonal volt: már a False Cathedrals is jóval csendesebb volt elődjénél, a Song In the Air viszont annak vérbeli indie emo hangzását egy poszt-rockos indie rock irányba vitte. A lemez (a Rachel’s tagjainak jóvoltából) tele van vonósokkal, a dalok jóval éteribbek, sokkal jobban épülnek Higdon hangjára, mint korábban, és egész más a dinamizmusuk, mint azelőtt, az emo merengése helyett space rockos lebegés árad a dalokból. Sokan csalódtak a lemezben a jelentős váltás miatt, pl. ha valakinek 1998-ból a The End of the Ring Wars és a US Songs volt a két kedvence (ami nem lenne meglepő), az valószínűleg máig nem bocsátotta meg a poszt-rocknak, hogy elvette tőle a kedvenc bandáit. Sokan azonban úgy érezték, hogy az Elliott beérett, felnőtt, megtalálta a saját hangját, ami persze kicsit furcsa a nyilvánvaló Appleseed Cast párhuzam miatt, de olyan szempontból érthető, hogy a Song in the Air is egy remek lemez lett. – Jávorkúti
Dátum: 1993.04.06
Kiadó: Zoo Entertainment
Hossz: 69:07
Műfaj: alternatív metal, grunge
Támpont: Alice in Chains, Stone Temple Pilots
Csak remélni merem, hogy nem döglött lovat próbál sarkantyúzni az, aki új Tool lemezben reménykedik az elkövetkezendő években(?), hiszen ha csak egy vagy két jó szám lesz az esetleges friss korongon, már megérte a várakozást, és borítékolható is minimum az új bekezdés az album kapcsán a rockzene történelemkönyvében. A külön fejezet természetesen már régóta mindenestül Maynardéké, és ennek a fejezetnek az eleje környékén bizony ott figyel az idén húsz éves Undertow. A lemez a mai fülnek sokadik hallgatásra is irgalmatlan nagy kapufának tűnhet, mégis igazságot kell szolgáltatnunk: nincs semmi probléma a koronggal, ha az ember a helyén kezeli, és elfogadja, hogy itt még az útkeresés fázisánál járt a banda. A későbbi fifikás alternatív metal alap még csak részleteiben hallható, helyette alapvetően a grunge durvább ága (pl. Alice In Chains, Stone Temple Pilots) és a délies metalból merítő gitártémák uralják a korongot, de már itt megfigyelhetőek a Tool védjegyévé vált akkordbontások, vagy a roppant hatásos „közös leütések”, amikor az egész zenekar egyetlen nagy ütőhangszerként viselkedik. És persze Maynard James Keenan sajátos, vad metaforákat felvonultató, jellegzetes énekhangon előadott szövegei sem hiányoznak (a Prison Sex kellően sokkoló, a Swamp Song pedig kedélyesen bunkó, ami később sem volt idegen terep a banda számára), valamint vendégszereplést is kapunk: a Bottom című nótában a Black Flagből ismert Henry Rollins bukkan fel. A lemez hibájául leginkább azt lehetne felróni, hogy már ekkor sem érezték az ideális terjedelmet, azt meg még nem tanulták meg, hogy ha már szinte kényszeresen egy órás, vagy azt meghaladó lemezt írnak, akkor miként érjék el, hogy ne veszítse el az érdeklődését szegény hallgató. Talán már kitaláltátok, mit is jelent ez: a banda 1993-as szárnypróbálgatása nélkülözi a későbbi Toolra jellemző, merész effekthasználatot, és ekkor még arra se ügyeltek kínosan, nehogy véletlenül 4/4-ben írt téma legyen egy dalban, ezek az ismérvek viszont az alig három évvel később érkező folytatáson már teljes pompájukban jelentkeztek, így elmondhatjuk, hogy az Undertow a sok tekintetben hasonló AEnima méltó elődlemeze, és egyben a grunge korszak egyik izgi színfoltja. – Bene Gábor
