2012. szeptember 26.
Tracklist:
01. Numb, But I Still Feel It
02. Leaf
03. Like A Ritual
04. Secret Society
05. Head In The Ceiling Fan
06. Make You Cry
07. Sympathy
08. Frown
09. Calloused
10. Lefty
11. In-Between
Egy dologban voltam biztos, amikor teljesen ismeretlenül sikerült megnéznem a Title Fight bécsi koncertjét 2010 elején a B72-ben: ez a banda egyszer még nagyon sokra viszi. Az elképzelésem persze az volt, hogy a pop-punkot gyors hardcore elemekkel vegyítve gyorsan le fogják majd körözni mindkét bandát, akik előtt nyitották az estét, pedig a Shook Ones, és a Polar Bear Club sem mondható átlagos, vagy ötlettelen bandának. Aztán ennél sokkal meglepőbb dolog történt, na de ne rohanjuk ennyire előre.
Hiszen a banda addig megjelent EP-i, teljesen más képet mutattak, mint a 2011-es, debütáló nagylemez, Shed. Az új lemezről meg aztán el sem hinném, hogy ugyanaz a csapat készítette, mint mondjuk a 2008-as Kingston EP-t, ami kis túlzással elindított egy reformot a pop-punkban. A Walter Schrefels által producelt Shed már új utakat keresett: filozofikusabb dalszövegek, nagyobb szerepet kapott a ritmusszekció, és a lemez tényleg nem szűkölködött gazdagon elhelyezett tempóváltásokból sem. Mégis sok embernek okozott csalódást, hogy letértek az ösvényről, hiszen a pop-punk közegből nagyon kevés banda kacsingat másik irány, stílus felé, ez a rajongókra sokszor hatványozottan igaz.
A Floral Green az első pillanatokban nem okoz túl nagy meglepetést: a „Numb, But I Still Feel It” című nyitótétellel a srácok ott folytatják, ahol a bemutatkozó album végén abbahagyták. Egyedül Ned Russin basszusgitáros-énekes hangja tűnik sokkal erőteljesebbnek, érettebbnek. A következő, „Leaf” című dal a rendkívül fogós riffjének köszönhetően beleássa magát a hallgató agyába, azontúl mind zeneileg, mind szövegileg (I feel scared of knowing, I’m just a single leaf in the wind blowing) megidézi a ’90-es évek emo-post hardcore bandáinak (Sunny Day Real Estate, The Promise Ring) legjobb pillanatait. A kissé önmarcangoló hangulatú „Secret Society” pedig még inkább azt az érzést kelti, hogy a srácok a korábban idézett, szépemlékű bandák babérjaira pályáznának. Aztán olyan váratlan fordulat következik be a lemezen, amire tényleg szinte lehetetlen lett volna korábban számítani a kingstoni négyestől! A „Head in the Ceiling Fan” egyrészt teljesen megtöri az addig megszokott lendületet, másrészt a lassú akkordváltások, és a már-már az Elliott-ot is megidéző hangzás létrehoz egy a bandától cseppet sem megszokott álmodozó tónusú környezetet. Majd ismét sikerül sebességbe tenni a lemezt, de a „Make You Cry” ettől függetlenül is tartalmaz teljesen elszállós részeket. Majd az alig több mint két perces Frown repít minket kicsit vissza első néhány EP világába. Az album utolsó előtti, teljesen reménytelen hangulatot árasztó „Lefty” című dala teszi fel a pontot az i-re a lemez kapcsán. Finom átmenetek a lassú, és gyorsabb részek között, egyszerű, lassan váltakozó akkordok jellemzik a dalt, amit a kis túlzással búcsúlevelekre jellemző, de kellően filozófikus sorok tesznek egészen különleges atmoszférájúvá. Az énektémák miatt kissé grunge hatású In-Beetween zárja a lemezt, amely méltó párja az album közepén található „Head in the Ceiling Fan”-nek.
A Floral Green a 20-as éveiben járó, a felnőtté válás viszontagságait magukon érző fiúk-lányok egyik legjobb barátja lehet az elkövetkezendő hónapokban, különösen így ősszel-télen. Hűvösebb reggelen különösen ideális!
8.5
