The Faceless – Autotheism

Ha valaki nyomon követte a The Faceless legénységével történteket az elmúlt, csaknem négy év során, minden bizonnyal félve közelít majd első alkalommal a lemezhez. Tulajdonképpen a „legénység” öt tagja közül csupán ketten köthetőek az előző albumhoz – bár az tény, hogy a zenekar mögött megbúvó mozgatórugó minden kétséget kizáróan az egyetlen megmaradt alapító tag: Michael Keene. Azonban még ennek tudatában is nyugtalanság kezdhette hatalmába keríteni a legelkötelezettebb rajongókat is, joggal lehetett aggódni a csapat egységért és az ebből fakadó minőségbeli változásokért. A folyamatos tagcserék és szerencsétlen fordulatok egyre távolabbra és távolabbra kergették a korong megjelenési dátumát. Ám most, hogy már-már mindenki lemondott Michael zenekaráról, nagy hirtelenjében a boltok polcain landolt az Autotheism névre keresztelt új anyag. Az ennek apropóján meggyújtott örömtüzek még néhol talán e pillanatban is lobognak, de a kérdés továbbra is nyitott maradt: ez a viszontagságokkal teli időszak vajon milyen nyomot hagyott a lemezre égetett dalokon?

A fentebb feltett kérdésre talán sikerül valamiféle kielégítő válasszal szolgálnom a kritika utolsó soraiban, kezdjük inkább a kézzelfoghatóbb dolgokkal. A várva várt albumon összesen kilenc – a szőrösebb szívűek szerint csak hat – szerzemény kapott helyet, néhány másodperccel negyven perc felé tornázva annak időbeni kiterjedését. Ugyan az előzetesen elszórt információmorzsák alapján mindenki tisztában lehetett azzal, hogy megpróbálnak új színt vinni a zenéjükbe, azonban ez az óriási változás nem biztos, hogy minden korábbi rajongó tetszését el fogja nyerni. Ez a hosszas felvezetés inkább azok egészségének megőrzése érdekében történt, akik egy újabb monumentális, észvesztő sebességgel beoltott technikás témahalmaz befogadására készültek. Nagy valószínűséggel csalódás éri majd az ilyen mentalitású hallgatókat, mert ez a lemez a korábbi jellegzetes megoldások mellett olyan helyekről kölcsönzött ötleteket, mint mondjuk a Dream Theater vagy az Opeth. Ez elsőre talán hihetetlennek hangzik, de mégis igaz. A korábbi albumok hangulatától olykor gyökeresen eltér az Autotheism világa. Sok helyen tudatosan leültették a tempót, Keene tiszta énekhangja előtérbe helyeződött, jazz-re hajazó gitárszólók és különféle hangeffektek – zörejek, gyereksírás, szokatlan hangszerek – bejátszása is tarkítja az összképet. Hogy ez kinek mennyire viseli meg a gyomrát, már más kérdés.  Persze nem hagytak minden rájuk jellemző elemet a múlt homályába veszni, ugyanúgy akadnak cséplőgépeket megszégyenítő sebességű tekerések, Geoffrey mély orgánumának bemutatkozása sem okoz csalódást, de a tényen ez sem változtat: most sokkal inkább egy progresszív metálba csomagolt The Faceless lett az eredmény. Egyeseket talán teljesen elriaszt a fentiekből fakadó csalódottság, de mégis érdemes lehet próbálkozni a további barátkozással, ugyanis mindezektől függetlenül egy igencsak korrekt munkát kaptunk.

A csapat hangszeres tudásába most is csaknem lehetetlen belekötni, így nem is próbálkozom ilyennel. Hihetetlenül letisztult hangzású gitáreffekteket sikerült kikísérletezniük, a darálás és a progresszívebb vonulatot képviselő lassabb riffek, valamint a szólózás alatt is. De a megszólaltatott témák ráadásul ötletesek is, zeneileg ugyanolyan komplex anyag lett, mint a korábbiak, de most nem feltétlenül a sebesség és a technikásság viszi el a hátán. Egy progresszív lemez élvezeti értékéhez rengeteget hozzátesz az épkézláb hangulat, amit sikerült is belőniük. A gitárok mellett gyakran jól kihallható basszusfutamok is érkeztek, valamint a kötelező lábleszaggató-duplázós dobtémák is a helyükön vannak – bár ez esetben Lyle Cooper végre kicsit kibontakozhatott a lassabb témák tekintetében is. Az új vokalista, Geoffrey Fico hangja is rendben van, de talán kissé kevés szerephez is jutott, ugyanis Keene tiszta témái meglehetősen gyakran csendülnek fel, végigkísérve az album egészét. Ez talán ismét kinyithatja jó néhány korábbi rajongó zsebében azt a bizonyos bicskát, hiszen már a sokadik szokatlannak tűnő lépés ez a részükről. És most tényleg nem csak néhány dal kapott ilyen énekmegoldást. A dalszövegek egyébként egytől egyik Michael Keene sajátos jövőképéről és a tudomány felemelkedéséről szólnak, érdemes lehet belemélyülnie annak, akit az ilyesfajta dolgok jobban vonzanak. A nyitó Create taktusai hihetetlen hangulatosra sikeredtek, majd nyomban ezután felcsendül a The Faceless új arculatát hirdető dallamos riff is, megtámogatva Michael énektémájával. Egyébként ezt a három részes szerzeményt roppant módon sikerült összerakniuk.  De érdekesek az olyan megoldások is, mint a The Eidolon Reality disszonáns akkordozása, vagy az In Solitude akusztikus, dallamos mivolta. A számokban talán nincs meg az a tömény agresszió és eszeveszett gyorsaság, de végig meglehetősen jól átgondolt mederben haladnak.

Az elhangzott tengernyi pozitívum ellenére nincs könnyű dolgom az értékeléssel. Az internetet böngészve a hallgatók nagy része zenei kiteljesedésnek élte meg ezt a negyven percet, mások pedig egyenesen az év legnagyobb csalódását borítékolják már most, az említett változások miatt; köztes megoldás nagyon ritkán van. Tény, hogy meglehetősen éles manőverrel kanyarodtak el a progresszív metál irányába, de sajnos így egyik stílus iránt érdeklődők igényeit sem képesek teljes mértékben kielégíteni. Aki egy újabb parádés technikás death metal korong után áhítozott, kétségkívül csalódni fog. Egy igazi Dream Theater rajongót feltehetőleg a második szám mély orgánumú hörgése fog féktelen menekülésre kényszeríteni. Így leginkább a nyitottabb szemléletűek fogják megszeretni ezt az egyveleget, akik képesek mindkét irányzatot örömmel üdvözölni. Az ilyen progresszív őrültek, mint jómagam persze akaratlanul is az egekig magasztalják az ilyen változásokat, ám most mégsem nevezhetem tökéletesen sikerült újjászületésnek ezt a korongot, az előzmények figyelembevételével semmiképp sem.

7.5/10