Igazából a dán metál világban soha sem sikerül maradandóan elmélyednem, s ennek egyetlen oka van; az ismeretlenség. Éppen ennek okán lepődtem meg a Vardlokkur-on, a zenekar kezdeti időszakáról semmiféle információt nem tudtam meg, és a székhelyével kapcsolatban is csak találgatni tudok, valószínűleg: Křbenhavn. Gondolom olyan nagyon ősöreg múltjuk sem lehet, inkább csak a projectjeiknek. Azt sem tudom pontosan, hogy ezt most 3-an vagy csak 2-en vették fel. Egy biztos; a honlapjukon Saulc szerepel, mint dobos, és Vrede gitárok és ének. Szerintem senkinek semmi újat nem mondtam ezzel, a pagan és pagan black dolgokat gyakran kísérik titkos, és ismeretlen ködök, haha. Na de lássuk, mit is takar ez a kislemez, ami eredetileg csak kazettán jött ki, majd CD-n is kinyomták.
Hát a hangzás nem valami tigris, és a zenei tudás se annyira, bár kétségtelen, hogy az atmoszférát ők is nagyon jól megteremtik, csak iszonyat zavaró, hogy a misztikus folk részek hangosabbak vagy 2x, mint a dobos gitáros sistergések, avagy a kása mindent elmos… négy szám, mind 4 perc körül mozog, ötletek, és koncepció egész jó, s itt-ott kiszüremkedik a borzasztó hangzavarból pár eltalált dallam és riff. A címadó dal zongorával indít, a srácok nem tudom mennyire ragaszkodnak,
Vorak módon
Wagnerhez, de igencsak olyasmi érzések keringtek bennem, miközben szólt. Aztán megérkezik a súlyos kása, a dobok remek ritmust ütnek, és igazából, ahogy a korai
Burzum esetében, így itt is, a dob ütemét szépen körbe veszik az elfolyó gitárok zajos hangjai, és egy egészet alkotnak. Megjegyzem,
Saulc jól keni az ütemeket, és
Vrede is igyekszik dallamokat vinni gitárokba, amiket rikácsoló hangja mos el… Csak valahogy az összkép, az igazán true íze miatt erősen lófasszá lesz, részben értekelhetetlen, a borító és a többi külsőség sem éppen világmegváltás. Bár kétségtelenül észre lehet venni, hogy minőségi zene lehetne, de a végeredmény mégsem az, – valahogy nem jön át, sem a pagan, sem a folk, sem a black metál, ahogy lepergett 2x egyre inkább az az érzésem támadt, hogy ezt ketten csinálták és basszusgitár bizony a sarokban maradt, aztán a
Frygtens Skyggle című dalban feszesen terjeng… (ez amúgy a kislemez legjobb dala) a gyors témák a pontosságuk ellenére is hülyén hangzanak, és rombolják az amúgy igencsak depresszív és eklektikus atmoszférát. Aztán a
Nordens Fane gyönyörű zongorával zár, szépen és lassan visszafelé játszva, úgymond visszatapadva a kezdetekhez (a
Med Dřden Til Fřlge felvezetéséhez), ha ez most egy irodalmi mű lenne, akkor hypertext szövegnek nevezném, így nem tudom minek… S azt sem igazán értem, hogy a Det Germanske Folket mit vár ettől a kislemeztől? Bár azt sem lehet egyértelműen kikiáltani róla, hogy rossz. Inkább csak nehezen emészthető, sok időt kell neki ajándékozni és lassan befogadni-érlelni, ezzel csak két gond van:
A zene azért van, hogy szórakoztasson; kikapcsoljon, levezessen, megvigasztaljon… de ez csak megöl!
Amennyi időt rászánunk a befogadására, annak negyedével is megérthetünk, ennél sokkal jobb vagy minőségibb zenekarokat és albumokat – akár pagan black műfajából is!
Mindennek ellenére, mégis képtelen vagyok megalázni, mert van benne valami varázslat, ami földöntúli.
83%
