2012. július 30.
Az idei Hegyalja fesztivál első két napja mondhatni kellemesen telt – erről a megannyi jól sikerült koncert, a remek hangulat, illetve az elfogyasztott több száz hektoliternyi alkohol kellőképpen gondoskodott. Általában az egyes színpadok programjai szinte percre pontosan ugyanakkor kezdődtek, de ebből ritkán adódott leküzdhetetlen probléma. Ez kifejezetten igaz az utolsó, szombati nap esetében, amikor is egy rendkívül egységes és színvonalas programot szerveztek kedvenc Pepsi színpadunk közreműködésével – a fesztivál méltó lezárásaként. De ne rohanjunk ennyire a dolgok elébe, a záróakkord dicshimnusza előtt nem árt megemlékezni a pénteki napról is, hiszen az sem telt eseménytelenül.
Két este után már a hajnali dubstep sem zökkentett ki zavaros álmaimból, ebből kifolyólag egy meglepően késői ébredést sikerült produkálni. A szerda éjszakai viharra szerencsére már csak a kellemesnek mondható levegő, valamint az odafent kavargó sötét felhőtömeg emlékeztetett. A nyugodt pihenés egészen négyig tartott, amikor is Nagy Feró kezdett bele felkavaró hangon az egyébként mindenki által ismert Beatrice számok éneklésébe. Az önfeledt tombolásra még így sem éreztem leküzdhetetlen késztetést, ezért ezen a késői délutánon inkább Tokaj utcáit róttam. Az idő persze gyorsabban telt, mint ilyenkor az ember gondolná, ám a rengeteg viszontagság ellenére is sikerült visszaérkezni nem sokkal nyolc után.
A pénteki nap első igazán velős bulijának az angol Skindred koncertje ígérkezett. A walesi reggae rock megteremtői a tavalyi évben kétszer is tiszteletüket tették hazánkban, egyik alkalommal sem okozva csalódást. Ilyen tapasztalatok birtokában a mai estének is legalább fergetegesen kellett sikerülnie. A hangosítással való babrálás eredményeképp – az egyik technikus egyszemélyes Sad But True előadása után -, némi késéssel, valamivel kilenc előtt lépett a színpadra Benji Webbe és csapata. Az aranyszínű, csillogó öltözet igazán egyértelművé tette ki is a frontember, és milyen elborult dolgokra készülhet az idelátogató az elkövetkezendő bő óra során. Az Empire Theme intronak való felhasználása csak hab volt a tortán, amint belekezdtek a zenélésbe a közönség valósággal örömtáncot kezdett járni. A hangulat az első perctől kezdve nagyszerű volt, és egészen az utolsó másodpercig az is maradt. Erről a felcsendülő szerzemények gondoskodtak – a kötelező „Rat Race”, a „Nobody”, de előkerült például az újabb keletű „Warning” is. A közbeiktatott humoros jelenetek – a Single Ladies énekelgetése, vagy az egyik szám többszöri megállítása, amiért nem adott bele mindent az egyik találomra kiválasztott néző idelent – mellett komolyabb dolgokat is beiktattak, volt itt AC/DC, Metallica és Slipknot is, természetesen csak egy-egy részlet, a hangulat fokozása érdekében. A nézősereg ezeken jól szórakozott és benne volt mindenben, amire kérték őket – az utolsó dal során még a szokásos Newport Helicopter figura is belefért. A csapat teljesen betöltötte a színpadot, de a legtöbb tekintet mégiscsak arra a bizonyos aranyozott öltönyre szegeződött. Benji egyébként rendkívül diplomatikus módón felhívta az egybegyűltek figyelmét az utánuk kezdődő Biohazard bulira is. Számomra az idei Hegyalja egyik legjobb hangulatú, és úgy általánosan az egyik legjobb koncertjét nyújtották az walesiek.
De egy igazi legendának is volt ehhez némi hozzáfűznivalója, a Skindred után alig fél órával kezdődött a már említett Biohazard buli. Meglepően sokan kezdtek tolongani a Borsodi nagyszínpad előtt, a kezdésre már-már irigylésre méltó emberáradat gyűlt össze. New York szülöttei színpadra lépésüket követően kérdés nélkül belekezdtek a darálásba, meg sem állva a másfél órával későbbi kötelező befejezésig. Ha valaki ezelőtt úgy tartotta volna, hogy lassacskán kiöregedő zenészek lennének, ez után a koncert után minimum magára kell hímeznie a Biohazard nevet. Mert itt minden volt, de kiöregedésre utaló jel egy szál sem, sőt. Egy rakás mai zenekar megirigyelhetné ezt a lelkesedést, és az iramot, amit ez a négy őrült amerikai diktált. Egy percre sem hagyták megpihenni a közönséget, ha kellett megmozgatták a lankadó figyelműeket, végig magukra irányítva a rivaldafényt. Rengeteget mozogtak, ugráltak, de még a színpadi berendezések sem voltak biztonságban – a technikusok körülbelül öt percenként rohangáltak ide-oda, hogy helyrerakják a leamortizált kellékeket. Billy Graziadei egy ízben még a színpadot tartó oszlopokat is megmászta, és onnan gitározott egy sort. Áradt a düh és a brutalitás a nézőtér felé, az első sorokban pedig ehhez méltó őrület kezdett úrrá lenni. Véleményem szerint bebizonyították, hogy Evan Seinfeld nélkül is képesek olyat véghezvinni, amire felkapják a fejüket az emberek. Bár a fentiek alapján hatalmas élménynek tűnhet – tényleg az is volt –, meglepően sokan hagyták ott a koncertet az idő múlásával. Igaz a hangosítás nem volt mindig tökéletes, sokszor egybefolytak a különböző hangszerek, ezért az életművel ismerkedni nem ez volt a lehető legjobb alkalom. A produkció azonban kárpótolt minden ilyen sérelemért, így akik kihagyták a Biohazard fellépését örökre bánhatják e tettüket.
A negyedik nap jelszava kétségkívül „Lady Gaga!” volt, összesen egy jó félalbumnyi feldolgozást sikerült eljátszaniuk a lenti bandák tagjainak. Az erős túlzás ellenére tényleg meghökkentő volt a pop számok aránya, de mindezek eltörpülnek a záró nap valóban emberesre sikerült programjai mellett. Ugyan pénteken csak két koncertre sikerült eljutnom, ezért szombaton igyekeztem aktívabb lenni, így már háromnegyed négyes kezdésével, a Helia is tervbe volt véve. Az utána következő felhozatal ismeretében pedig mindenki biztosra vehette, hogy ez a nap méltó befejezése lesz az idei fesztiválnak.
Talán az órámmal volt gond, talán csak hamarabb kezdtek neki egy kicsivel – sikerült lemaradnom legalább az első tíz percről, ugyanis érkezésem pillanatában már bőszen zenéltek a Healia tagjai. A nézőtéren meglepően kevesen ácsorogtak még ekkor – ezt betudhatjuk a négy napon át tartó folyamatos önpusztításnak, ráadásul rettenetesen korán kellett kezdeniük; de ezek tudatában sem lettek többen. Nem irigyeltem hát senkit a csapatból, ilyen körülmények között igencsak nehéz dolog megteremteni a kellő hangulatot, ráadásul balszerencséjükre a hangosítás minősége is hagyott némi kívánnivalót maga után. Sajnos számomra úgy tűnt ezek a tényezők a bandatagokat is lelombozták, és igyekeztek minél előbb túlesni a dolgon. Persze idővel felcsendült a hírhedt Alejandro kezdődallama, ami igen messziről is a színpad elé vonzotta az ide-oda tengő, sörözgető embereket. Ezalatt az idő alatt minden szempontból megindult az élet – persze a kitartóbb rajongók azért az eleje óta aktívan közreműködtek -, de amint vége lett Lady Gaga klasszikusának a közönség fele a fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal széledt szét. A nap felvezetéséhez ugyan eléget nyújtottak, de semmiképp sem volt meggyőző ez az alig fél óra. Nem meglepő módon úgy döntöttek a visszatapsolás után ismét az Alejandro-t veszik elő, amire második alkalommal is egy jót bulizott minden jelenlévő.
Csalódottságomat minifánkok segítségével enyhítettem, majd visszatértem a Pepsi színpad elé. A Leander Rising bemutatkozó lemeze nagy port kavart az oldalon annak idején, most pedig életemben először nyílt alkalom, hogy egy koncert keretein belül válaszolják meg ki nem mondott kérdéseimet. Az igazat megvallva én is azok közé tartoztam, akik nem estek hanyatt az említett korong néhány szerzeményét végigpörgetve, de amennyire lehet előítéletektől mentesen néztem a dolgok elé. Színpadra lépésük után tüstént izzani kezdtek az erősítők, a hangzás az elejétől fogva korrekt volt – a közönség soraiban megindult a léggitározás és a ritmusos fejbólintások sem maradtak el. A zenészek profi módon játszottak az egyre népesedő nézőseregnek, tisztán látszott, hogy sokan hozzám hasonlóan most ismerkedtek a csapattal. Minden volt, amit nem szégyelltek – reszelős metálriffek, népzenei elemek, zongora, Rihanna feldolgozás, de a végére egy kötelező Lady Gaga is belefért, amit egyébként diplomatikus módon a közönséggel szavaztattak meg. Talán a tiszta énekkel kellene egy kicsit óvatosabban bánni – nem használni -, de az biztos, hogy aki szereti Leanderék zenéjét nem csalódott bennük ezen alkalommal. Meglehetősen keveset foglalkoztak önmaguk fényezésével, a fennmaradó időt inkább még több zenélésre fordították. A koncertet követően a színpadhoz közeli Ballantine’s sátorban várták a rajongókat, akik közül jó páran le is csaptak a lehetőségre. Ugyan nem sikerült megtéríteniük, de összességében nem bántam meg a passzív részvételt.
Szerencsére nem kellett messzire mennem a következő ígéretes program reményében – a mai nap, ahogy már említettem, egyértelműen a Pepsi színpadé volt. Alig múlt fél hét, az Insane bele is kezdett koncertjébe. A megszólalással semmi gond nem volt, a nézőszám is elfogadhatónak tűnt – a többi a srácokon múlott. A középpontban a Concord The World lemez állt, de korábbi szerzeményeket is hallhattunk. Sugárzott az energia és a lelkesedés a színpadról, ahogy pedig teltek a percek egy igen összeszokott és profi csapat kezdett egyre inkább kirajzolódni. Az új számok egyébként is egy sokkal érettebb és kiforrottabb Insane-t juttatnak eszembe, most ezt sikerült is beigazolniuk. Sajnos kénytelen voltam elhagyni a helyszínt egy kis időre, de még idejében sikerült visszatérnem, így elcsíptem a befejezést. Nincs egyszerű dolga egy zenekarnak sem, ha egy olyan – a számadatok szerint – nagy névnek kell beizzítania a színpadot, mint a Suicide Silence. Még ha ehhez mérjük is a srácok teljesítményét, akkor is elégedetten kellett csettintenünk a koncert befejeztével.
A következő fél óra során drasztikus mértékben megugrott a fültágítók és a szűkített nadrágok száma, mindenki a várva várt Suicide Silence koncertjéig számolta vissza a hátralévő perceket. Azok, akik hírből sem szerettek volna hallani felőlük ekkorra már biztosan messze jártak, én azonban kötelességemnek éreztem megtekinteni e neves eseményt, attól függetlenül, hogy nem szívlelem kifejezetten a csapat zenéjét. Sőt, ez valójában enyhe kifejezés, de ezt most hagyjuk. A koncert szinte percre pontosan a kiírt időpontban kezdődött, így legalább a mosh pitben elhunytak halálának a pontos ideje megállapítható. Nem aprózták el a dolgokat odafent, tüstént az „Unanswered” darálásába kezdtek bele, amire a tömeg jól észrevehető módon megőrült, hatalmas porfelhőt generálva. Egy percig sem hagyták lankadni a figyelmet, folyamatosan szállították a arcleszaggató taktusokat – csak a teljesség igénye nélkül: „Wake Up”, „You Only Live Once”, „Fuck Everything”. A hangszerek megszólalása még szerintem is el volt találva, Mitch hangja viszont – szerintem – hagyott némi kívánnivalót maga után, ugyanis a magas hangok már-már fülsértőre sikeredtek, ehhez pedig biztosan közrejátszott a nem éppen jól beállított mikrofon is. Az vitathatatlan, hogy nála jobb frontembert keresve sem találhattak volna, elképesztő energia áradt belőle az első perctől kezdve, folyamatosan hergelte a közönséget és kommunikált velük, akik megtettek mindent, amire kérte őket. A már bevésődött, rá jellemző mozdulatok csak tovább fokozták a hangulatot. A koncertlátogatóknak pedig elnyerte a tetszését a dolog – persze néhány felkészületlen metálarc igencsak meglepődött az első néhány szám hallatán, majd befogott füllel kezdtek riadt menekülésbe. A műsoridőt egy ráadás számmal is kitolták, miután visszatapsolta a fiúkat a közönség. Valószínűleg a vérmesebb rajongóknak feledhetetlen élmény lehetett, tehát még akkor sem mondhatom, hogy rossz koncertet adtak, ha szeretném – mert nem volt rossz. Egyszerűen ez nem az én zeném, és ez most sem változott.
Egy szelet pizza után kitisztult fejjel tértem vissza a Suicide Silence által leamortizált színpad elé, ahol ekkor már rengetegen várták az Enter Shikari fellépését. Amennyire megosztó lehetett az amerikaiak féktelen darálása, a brit négyes végletekig kevert zenéjét sem volt képes mindenki értékelni. Az biztos, hogy kell egyfajta beállítottság ahhoz, hogy befogadja az ember, és nem is arra kell számítani, hogy most majd leszakad az arcunk. Könnyed hangulatú, elektronikával bőven megszórt elegy, néhol egy-egy keményebbnek szánt taktussal. Ugyan nekem sem ők adják a zenei életem gerincét, a koncertet kifejezetten vártam. A nyitány az új albumról ismerős „System…/…Meltdown” páros volt, majd el is lőtték a „Sorry, You’re Not a Winner” számukat, megteremtve a kellő hangulatot az első tíz perc során. A koncert fő mozgatórugója kétségkívül a legutóbbi lemez volt, néhány régebbi szerzemény fért bele a repertoárba csupán. Igaz az ilyen akusztikus, éneklős megmozdulásokat, mint a „Stalemate” nem kellett volna közbeiktatni, mert akaratlanul is leült ilyenkor a hangulat. Az új dalok viszont meglepően jól működtek élőben, a közönség hatalmasat bulizott még a legelcsépeltebb dubstep betétekre is. A színpadi megmozdulásaik gondoskodtak arról, hogy mindig legyen valami látnivaló – ugráltak, megmászták az oszlopokat, erősítőt dobáltak -, de bőszen beszélgettek is az egybegyűltekkel. Külön piros pont jár az elhangzott jó néhány magyar mondatért is, de nagyon tetszett a fiúknak az Axe Party Station ketrectáncos lánykája is. Lehet volt némi mesterkéltség a dologban – a mai gazdasági helyzetben igen kevesen kezdenek spontán hangszertörésbe a koncert végeztével -, de összességében a fesztivál egyik kellemes csalódásaként könyveltem el őket. Még az „A Flash Flood of Colour” albumot is többször elővettem azóta, pedig annak idején igen gyorsan kikerült a lejátszási listámról.
Sajnos számomra az Enter Shikari után véget ért az idei Hegyalja fesztivál – kártyavisszaváltás, összepakolás, sátorbontás következett, ugyanis az első vonattal indulnom kellett szeretett fővárosunk irányába. Így kénytelen voltam kihagyni olyan koncerteket, mint a Subscribe, a Blind Myself, vagy amit a leginkább sajnálok, a The Southern Oracle fellépése. Ezekről talán idelent tudtok mondani valamit, amivel enyhíthetem lelkiismeret furdalásomat. Annak viszont, hogy itt tölthettem ezt a négy napot minden percét élveztem, és aki hozzám hasonlóan koncertlátogatással ütötte el ezt az időt azt hiszem hasonlóan gondol vissza rá.