2012. február 24.
Legutóbb két évvel ezelőtt járt hazánkban a Bonecrusher Fest, akkor a Diesel Klub látta vendégül a turnén résztvevő bandákat, ezúttal viszont már a jó öreg Dürer Kertben került megrendezésre az esemény a Skalar Music Hungary szervezésében. Az akkori koncert beszámolójában Buzás Krisztián kollega jóslata, miszerint legközelebb már headlinerként látjuk viszont a Carnifexet valóra is vált, hiszen a szóban forgó brutális pakk vezére a már negyedik nagylemezével turnézó kaliforniai csapat. Persze a társzenekarok sem kisebb nevek semmivel, és nyilván mindenkinek megvolt a maga kedvence, ami miatt ellátogatott a bulira, ami ugye az egy héttel korábbi Get Infectednek a nagy ellenfeleként is aposztrofálható.
Korai érkezésem apropója egy Within The Ruins interjú volt, ami nem is váratott sokat magára, igaz, először nem volt teljesen egyértelmű, hogy ki is vállalkozik a nagy feladatra az iszonyatos másnapossággal küzdő brigádból. A Tim Goergen énekessel lefolytatott beszélgetésemet követően még így is bő egy órát kellett várakoznom, mire bebocsátást nyert a szép lassan növekvő embersereg. Az első zenekar, a francia Betraying The Martyrs erősen megosztotta a rajongókat új lemezével, én magam sem tartozom a maradéktalanul elégedettek táborába, ugyanakkor roppant mód kíváncsi voltam, hogy élőben mennyire sikerül visszaadni a lemezen hallottakat, mivel korábban még nem volt szerencsém a srácok koncertjéhez. Kérdésemre ellentmondást nem tűrő válasz érkezett, vagyis robbant, csak hogy pontosan fogalmazzak. A Liberate Me Ex Inferis kezdő taktusaira történő bevonulást követően a Martyrs került prezentálásra, több mint meggyőző erővel. A rendkívül mozgalmas színpadkép mellett azért a játék sem volt elhanyagolva, főleg a tiszta énekrészek okoztak rendkívül pozitív csalódást. Victor Guillet szintis nem csak, hogy hiba nélkül hozta a vokálokat, de végig rendkívül aktívan belakta a színpad minden egyes négyzetcentiméterét. Az EP-ről eljátszották a The Covenant, az új lemezről pedig még a Life is Precious és a Because of You című dalokat. Erős kezdése, kiváló nyitánya volt ez az estének, így élőben sokkal jobban meggyőző volt a banda. Mondjuk keresztény zenekar létére azért elég szokatlan volt a sok „fuck” a számok között, de aztán később történtek még ennél is meglepőbb dolgok… (Zahorán Csaba)
Tetemes késésemből és a ’Betraying-ből általam látott velős, sőt utólag talán mondhatom, hogy az este legélvezhetőbb szerepléséből alig tértem magamhoz már a színpadon is volt az itthon meglepően nagy népszerűségnek örvendő Molotov Solution. A kettőnk közötti viszony évről-évre az aktuális teljesítményük függvényében változott, de közelinek sosem mondanám, mert bár a War From A Harlot’s Mouth-szal közös split és a debüt rendre előkerült a lejátszómban az utána napvilágot látott dalaik töretlenül mentek el mellettem. A tavaly megjelent Insurrection is hasonló sorsa jutott függetlenül attól a ténytől, hogy már több izgalmas és egyedi megoldás köszönt rajta vissza, mint elődjén. A koncerttől se sokat vártam és be kell, hogy valljam nem is kaptam sokat. Pontosan, kimérten, többnyire persze lelkesen pakolták a dalaikat egymás után, de a közönség beindítása igencsak nehézkesen ment. A szett felére persze a hazaiak is belejöttek, de még, ha csak egy fél órás dalcsokorról is volt szó részükről érezhető volt a fáradtság, melyet nyilván annak is betudhatunk, hogy a turné épp a felénél tart és a teljes Bonecrusher pakkot a holtpont előtti fáradtság lengte körbe. Ettől függetlenül egy jó hangulatú, őszinte, haknimentes produkció volt olyan dalokkal, mint a The Blood Of Tyrants, Awakening, Injustic For All, The Harbringer, Only The Dead vagy a Rule By Secrecy, de a tűz és az összetartás végig hiányérzetet keltett bennem. Sajnálom, de a már egyetlen eredeti tagot sem számláló csapat részéről én a 2008 előtti időszak zöngéit tudnám csak igazán honorálni élőben. (Buzás Krisztián)
Számomra egyértelműen a Within The Ruins koncertje volt előzetesen a leginkább várt esemény, az viszont mindenképp csalódásként ért, hogy csak egy gitárral álltak színpadra. A buli előtt nem jártam utána, hogy sikerült-e a turnéra beugró gitárost keríteniük, de azért bíztam benne, hogy találnak helyettesítőt a megüresedett posztra. Nem így történt. Így aztán a Molotov Solution után kissé vérszegényen is indult az új ep megklippesített dala, a Controller, de idővel szerencsére javult az összkép. Az igazat megvallva, a csalódottság ellenére is végig iszonyatosan élvezetes előadást láthatott, hallhatott a publikum, hiszen amit a három hangszeres leművelt a színpadon az valóban csodás volt. A gitáros és a basszer folyamatosan cserélgették a helyüket, miközben a nyakatekert témáikat kíméletlenül pengették másnaposság ide vagy oda. Igazán kitettek magukért, minden tiszteletem az övék. Tim is jól teljesített, pedig tőle tartottam korábban a legjobban. A setlistből természetesen nem hiányozhattak olyan nagyágyúk, mint a Versus, a Red Flagged vagy a Tractor Pull, hogy aztán az Invade album címadójával zárják a sort. Remélem hamar megtalálják a hiányzó láncszemet a csapatba, és újra teljes létszámban tündökölhet a brigád. Ugyan az egész estét jól jellemezte egyfajta inaktivitás a közönség részéről (tisztelet a kivételnek), de mintha rajtuk lett volna a legfagyosabb hangulat a tánctéren. Ezután történt viszont ama furcsa eset, hogy miközben Krisztiánnal a cigizőben beszélgettem, Aaron Matts, a Betraying The Martyrs énekese lépett oda hozzánk, előbb megkérdezve, hogy „Speak English?”, majd hogy tudunk-e neki drogot, leginkább füvet szerezni. (Zahorán Csaba)
Bár nem őket vártam a legjobban, részemről teljesen egyértelmű volt, hogy a Beneath The Massacre lesz az este igazi főattrakciója, hiszen azon szerencsések, akik szűk három évvel ezelőtt ott voltak a Thrash And Burn turné budapesti állomásán láthattak egy olyan földöntúli teljesítményt a részükről, amire máig könnyezve emlékszem vissza. Úgy gondolom, hogy teljesen jogosan most ugyanezt vártam. Nem kaptam meg. Túlzás lenne azt állítani, hogy rossz koncert volt, hiszen velük kapcsolatban szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de nem lehetett összehasonlítani a korábbi teljesítményükkel. Egyfelől a hangzás jóval kásásabb volt, a kiállásuk kevésbé komoly és még kevésbé elkötelezett, illetve sokszor a hazai közönség összetétele kapcsán is csak fogtam a fejem. Ettől függetlenül azonban újfent egy kíméletlen, kompromisszummentes, a modern technikás death metal szerelemesei számára kihagyhatatlan koncertet láthattunk, amit az elejétől a végéig csak és kizárólag tág pupillákkal lehetett csodálni. Az új album eddigieknél is nehezebben emészthető zöngéi is jól szerepeltek élőben (pl. Symptoms, Left Hand), de igazán csak a klasszikusok (pl. Society’s Disposable Son, Our Common Grave, No Future), illetve az utóbbi évek egyik legjobb EP-jéről, a Marée Noire-ról felcsendülő dalokat (The Casket You Sleep In, Black Tide) éreztem igazán magaménak. Rájuk bármikor vevő vagyok, pláne, ha a 2009-es formájukat veszik elő és persze némi lassító elfogyasztása is ajánlatos, ha róluk van szó, elvégre a tempót valahogy tartani kell. (Buzás Krisztián)
Őszintén megvallva, a Beneath The Massacre pusztítását követően akkor sem bánkódtam volna, ha nincs már több fellépő, de azért becsületesen végignéztem a Carnifex előadását is, pedig nem túlzottan mondanám még csak szimpatizánsnak se magam. Korai anyagaik egész sokat pörögtek nálam anno, de az utóbbi két lemez nem különösebben mozgatott meg. A Deathwish és a We Spoke of Lies kettőse nyitotta a szettet, majd szép sorban jöttek az olyan dalok, mint a Slit Wrist Savior, Names Mean Nothing, The Diseased and the Poisoned, Dead But Dreaming, Entomed Monarch, In Coalesce with Filth and Faith, Sorrowspell, Until I Feel Nothing, Lie To My Face, Hell Chose Me. Jól játszottak, szó se róla, de azt hiszem ez ezen a szinten már nem is lehet kérdéses. Ment a nagy darálás, meg a headbang, de igazából nem tudnék mit kiemelni azon kívül, hogy Scott Lewis énekes rendkívül brutális, amit élőben művel, ugyanakkor roppant unalmas is volt, hogy azon kívül, hogy minden egyes számnak bekonferálta a címét, lényegében semmi más nem történt. Ez volt a második találkozásom élőben a zenekarral, de továbbra sem vagyok lenyűgözve. Nem volt különösebben izgalmas, érdekes a cirka ötven perces koncertjük. A „what the fuck” természetesen nagyon jól ment a közönségnek, akik vélhetően velem ellentétben roppantul élvezték a showt, én viszont továbbra se értem, hogy mitől olyan nagy szám ez a banda. Egy rövidebb játékidőt sokkal velősebben, izmosabban ki tudtak tölteni például a legutóbbi alkalommal, ezzel minden ott lévő számára maradandó élményt biztosítva. A headliner pozíció és az ezzel járó bővebb szett azonban kissé túlzónak tűnt ez esetben. Erre szokták azt mondani, hogy a kevesebb néha több. (Zahorán Csaba)
Köszönjük a lehetőséget a Skalar Music Hungary szervezőinek!
