2011. június 28.
Herta Müller nevét csak 2009-ben ágyúzták a nemzetközi köztudatba, pedig munkássága már legalább egy évtizeddel korábban indokolta volna, hogy minden olvasó ismerje, legalább hírből. 1992-es regénye, a Der Fuchs war damals schon der Jäger, mely nagyon sokáig egyedüliként volt a szerzőtől magyarul olvasható (A rókák csapdába esnek címen Lendvay Katalin fordításában), azt gondolom, az évtized irodalmi élvonalába tartozik, függetlenül attól, hogy az utólagos bálványozás kiben milyen mellékízt váltott ki a szellemi nyelveken és garatokon.
A tavaly A róka volt a vadász címen újra megjelent könyv sorsa az első oldalakon dől el. Ha ezek nehezen mennek, nem fog kézbe ragadni a kötet, ha ezek meggyőznek, nem lesz szükség erőlködésre a rajongáshoz. A regény tértelen, a helyszín lehetne akárhol. A regény időtlen, az évszakok múlása és az időpont is másodlagos. És bár a regény végén már explicite is elhangzik a helyszín (korábban pedig egyértelműek az utalások), és ezáltal az időpont is (amit sajnos a borító és a fülszöveg jó előre lelő – bár már minimális utánajárással is nehéz nem tudomást venni minderről), nem ezen van a hangsúly. A könyvben sok az életrajzi motívum, ennek ellenére nem a szereplőkről szól, egyikük sem válik stilizált hőssé, áldozattá vagy ármánnyá, arcuk homályos, karakterük felszínes marad. Azt a fajta prózapoétikát, amit az A róka volt a vadász képvisel, alapvetően nem szükségszerűen jellemzi a cselekményesség, és bár ez itt határozottan, jól követhetően és élvezhetően jelen van, mégsem teszi sem folyamatossá, sem könnyen olvashatóvá a regényt.
Nincs tér, idő is alig, nem szereplők hordják a regényt, nem cselekmény teszi olvasmányossá. Mi marad? Megfoghatatlan és valós emlék híján megtapasztalhatatlan helyzet- és hangulatkép egy, az emberségből fakadó embertelen rendszerről. Láthatatlan súly nehezedik minden helyszínre és szereplőre, minden mozzanatra és gondolatra. Herta Müller pedig közel kerül ahhoz, hogy tapasztalni hagyja és kézzelfoghatóvá tegye a feszültséget, ami a könyv mindegyik sora alá vonalat ad.
Az A róka volt a vadász rövid, de ez senkit se tévesszen meg, minden egyes mondat fontos és tartalmas, egy-egy bekezdés órákra elegendő szépirodalmat hordoz. A műfaj és a távirati stílus is régóta ismert, Müller viszont az elképesztően erős metaforáival, szóképeivel és képzettársításaival a tőmondat templomát építi meg a narratívával. Vasbetonból. A húsvéti kerepelést idéző kemény, ritmikus mondatokat sokszor színültig töltik a szimbólumok, máshol viszont a szín cseppjeiért is kutatni kell bennük. És ha ilyenkor találsz is valamit, inkább csak füst, kilátástalanság és félelem lesz a jutalom. Mintha Cseh Tamás mondta volna Németh László tollába a maga Leviathanját. Sajnos sem az 1995-ben (majd 2003-ban) megjelent első fordítás, sem az eredeti, német szöveg nem került még a szemeim elé, de azt gondolom, hogy Nádori Lídia fordítása ezek tükrében is meg fogja tudni őrizni a remek jelzőt.
Ahogyan sem Julien Green, sem Németh László, sem Cseh Tamás nem tartozik a nyári slágerek közé, úgy ezt a könyvet is nehéz jó szívvel ajánlani mindenkinek. Ezért én inkább kötelezővé tenném. Legalábbis azoknak, akik úgy tekintenek magukra, mint olvasókra. Csak remélni tudom, hogy a Cartaphilus nem áll meg Herta Müller népszerű műveinél, és előbb-utóbb valamennyi alkotása olvasható lesz magyarul is.
