The Acacia Strain – Death is the Only Mortal/Money for Nothing

Tracklist:

Death is the only mortal
01. Doomblade
02. Our Lady of Perpetual Sorrow
03. Go To Sleep
04. Brain Death
05. The Mouth Of The River
06. Dust & The Helix
07. Victims Of The Cave
08. Time & Death & God
09. The Chambered Nautilus
10. House Of Abandon

Money For Nothing
01. Money For Nothing (Dire Straits)
02. Brown Noise
03. Global Warming
04. Stay Puff
05. The Hills Have Eyes
06. Terminated

Műfaj: Deathcore

Támpont: Emmure, A Plea for Purging

Hossz: 45:36/19:44

Megjelenés: 2012. október 9./2013. február 9.

Kiadó: Rise/Prosthetic

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Rise Recordsot már sok (nagyrészt jogos) kritika érte az elmúlt években az érthető, de teljesen támadható bandapolitikája miatt. Ne kerteljünk, a kiadó szárnyai alatt több a tehetségtelen kókler, mint a hazai tehetségkutatók bármelyikében, és ha végig kéne headbangelni az összes breakdownt, amit ezek a zenekarok összehordtak (szerencsére nem kötelező), akkor annak bizony egy csúnya fáradásos csigolyatörés lenne a vége. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a The Acacia Strain is náluk kötött ki, hiszen ők már 2001 óta nyomják az ipart (ezt akár szó szerint is lehet érteni). Az Emmure-ral a deathcore történetének első, elég viccesre sikeredett (az alapszituáció az, hogy állítólag a TAS Skynet című száma az Emmure-ról szól, bár ezt Vincent Bennett többször tagadta) beefjét előadó zenekar valahogy mindig szem előtt volt, hogy miért, az rejtély.

Bár a nagyobb sikert a későbbi lemezek aratták, de amondó vagyok, hogy a banda a csúcsteljesítményét a 2002-es debüttel, az …And Life is Very Longgal tette le az asztalra, bár az utána következő kettő sem volt piskóta. Az az anyag ugyanolyan breakdowngyűjtemény volt, mint a többi, viszont volt benne egy – nem röhög! – progresszív megközelítés. Nem kell Dream Theateri magasságokra gondolni, egyszerűen csak tempóváltások, és érdekes kiállások voltak ott fellelhetőek, de ott ez is bőven elég volt. Idővel azonban jóval egyszerűbb, és bizony jóval unalmasabb vizekre eveztek a massachussetsiek, és valószínűleg ennek köszönhetően kerültek sokak látókörébe. Mindazonáltal azért arra figyeltek, hogy pár slágernek nevezhető darab felkerüljön ezekre is, úgyhogy néhol tényleg elég szórakoztató volt mind a Continent, mind a Wormwood. Most azonban nyilvánvalóan többet akartak mutatni, mint az előző két lemezen, és ismét beköszön a progresszív hozzáállás – ezt kéretik erősen átvitt értelemben értelmezni. Ugyanis a Mortalon még mindig egy nagy rakás breakdownt kapunk az arcunkba, néha egy kis tört ütemmel, viszont emellett az atmoszférateremtésnek is fontos szerep jut (ez mintha mostanában kezdene trenddé válni). Ez alatt azt kell érteni, hogy a dallamos részek, amik eddig is megtalálhatóak voltak, itt gyakran elszállós kiállásokként jelentkeznek, általában Meshuggah módra félrehangolt gitárral, ami eléggé félelmetes tud lenni, de ami fontosabb: hogy érdekes. Nem hosszútávon, de mégis több rétege van ennek a korongnak, mint a Defiler eddigi munkásságának. És bár valahol mindig is úgy voltam vele, hogy az ilyen zenének jobban áll a nem ennyire tiszta hangzás, itt most bizony rettenetesen pusztít. A Brain Death az, aminek az elején a “söprős” pofonegyszerű gitártéma úgy hat, mintha valakit 20 defibrilátorral ütnének ki egyszerre, tényleg, ez a része az anyagnak totálisan el lett találva. De akkor miért nem működik mégis? Azért, mert bár érezhetően előre tett egy lépést ezzel a lemezzel a The Acacia Strain, de még mindig csak egy nagy rakás breakdownt hallani, csak sikerült egy kis köretet lapátolni a szar mellé. És ezt azért még messze nem sikerült olyan jól megoldani, mint ahogy azt a már megboldogult A Plea for Purging tette. És így hiába a remek körítés, hiába ír Vincent Bennett az eddigieknél is kiábrándultabb szövegeket, az összhatás a 45 perc után mégis inkább negatív, amiért igazán kár. De a szikra megint ott van, és az album azért reményt ad a későbbiekre nézve. 5/10

A későbbiekre pedig nem is kellett annyit várni, hiszen rögtön idén jött is az “új” EP. Bár onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy ez egy gyűjteményes anyag lesz, és hogy a Prosthetic (a TAS régi kiadója) adja ki folyamatosan ott keringett a levegőben a “lehúzás” szó. Az meg pláne sokat sejtet, amikor egy zenekar úgy reklámozza az új anyagát, hogy “Ne vegyétek meg”. Márpedig itt ez történt, mivel a Prosthetic a fiúk beleegyezése nélkül hozta ki ezt a hatszámos korongot, aminek így utólag belegondolva találóbb címet adni nem is nagyon lehetett volna. Ugyanis ha egy szóval kellene jellemezni a Money for Nothingot, az a fölösleges lenne. Az addig oké, hogy előre bejelentették, hogy ez egy B-oldalas gyűjtemény lesz, és hogy a három, más lemezeken már hallott dalnak új verziói lesznek fent, de ez igazából még így is kevés. A Dire Straits feldolgozás annak a követelménynek megfelel, hogy a The Acacia Strain képére lett átdolgozva (konkrétan rá se ismerni az eredetire), de ez is bőven kevés az üdvösséghez, a valóban még nem igazán hallott számok is eléggé… hát, B-oldalasra sikerültek. Azért a Stay Puffra el lehetett bólogatni, de ettől még eléggé gyengére sikeredett, és a borítót elnézve elképzelhető, hogy a Prostheticnél kevesebb időt töltöttek ennek az EP-nek az összehozásával, mint amennyi alatt valójában lepörög. Így pedig, hogy a zenekarnak nem is igazán van benne teljesítménye, lehetetlen értékelni. De a kiadónak jár az egyes.