Kiérdemelt megemlékezés: évfordulós lemezek 2013/2

A januári cikk kissé szegényes, de színvonalban annál magasabb kínálata után a 1993 és 2003 februári kínálat már bőséggel ellátott minket olyan lemezekkel, amikre érdemes megemlékezni. Van itt klasszikus alaplemeztől kezdve nagykiadós slágeralbumon át elfedett kincsekig minden, és az olvashatósági korlátok miatt még szelektálnunk is kellett. Szerencsére így is sikerült összeszednünk egy nagyon változatos kollekciót a hónapban valamilyen kerek születésnappal bíró lemezekből, és a kimaradt darabok (pl. Hell Is For Heroes – The Neon Handshake, Since By Man – We Sing the Body Electric, Poster Children – Tool of the Man, vagy Cult of Luna – The Beyond) a későbbiekben majd más, már készülőben lévő cikkekben kapják meg azt a figyelmet, amit kiérdemeltek évekkel ezelőtt. Egyelőre nem kényeztetett el minket az idei év sem kiadványesővel, sem pedig olyan albumokkal, amikre majd tíz-húsz év múlva emlékezni fogunk, úgyhogy az uborkaszezon végére tökéletes hallgatni-, vagy esetleg pótolnivaló ez a kilenc remek album.

QUICKSAND – SLIP

Dátum: 1993.02.09.
Kiadó: Polydor
Hossz: 39:08
Műfaj: poszt-hardcore
Támpont: Supertouch, Burn

A nyolcvanas évek forrongó és pezsgő miliője számtalan új utat nyitott meg a hardcore/punk világában: legyen szó bármelyik tengerentúli színtérről, a kilencvenes évek hajnalára olyan határfeszegető tendencia rajzolódott ki, amely igazán csak a grunge hajnalán és a heavy metal csendjében tudott kibontakozni. A kettősség korántsem véletlen, hiszen a hardcore metalosodása mellett számolni kellett egy olyan letisztulással is, amely az első emo zenekarok mellett a post-hardcore-nak is létjogosultságot adtak. Ebben pedig kulcsfontosságú szerepet töltött be Walter Schreifels, aki a Gorilla Biscuits feloszlását követően úgy érezte, dalait már nem csak írni, hanem énekelni is szeretné. Ezért alapította meg az egyetlen koncertet megélt Moondogot, ahol a ’Biscuits dobosával, a Warzone-ban és Judge-ban is megfordult Luke Abbey-vel vetítették elő mindazt, ami később a Quicksand beéréséhez kellett. A Moondogban dolgozott először együtt Walter azzal a Tom Caponéval, aki fő dalszerzőtársává nőtte ki magát (és a Quicksand feloszlása után a Handsome-ban őrizte a lángot), és a koncertet követő feloszlás kreatív szünete alapozta meg az érdemi közös munkát is. Ennek első lépcsője a Quicksand bemutatkozó 7” lemeze volt, ami teljes egészében kilépett a hardcore-világából: dalai és dallamai egy (nem mai értelemben vett) rockzenekart tükröztek, minden mástól elvonatkoztatható hangulatvilága pedig méltán fémjelezte, hogy ezzel a zenekarral még számolni kell. A Revelationtől a Polydorhoz igazolt bandának pedig be is következett az áttörés: a Slip nem csupán az előző évtized, hanem jó eséllyel a post-hardcore történetének legfontosabb lemeze, melynek dalai egytől-egyig egy érett, letisztult és saját hangjával tisztában lévő zenekart tükröznek. Bár a tucatnyi dalból hármat már ismerhetett a közönség a kislemezről, az újrafelvétel ténye ezt is újraírja: a Slip volt az a kiadvány, amin csak igazi slágerek vannak, és amin Walter alkotóként is kiteljesedhetett. A vízválasztó jelleg Schreifels életére is igaz: ezt követően egyre populárisabb, természetesebb megszólalásokban gondolkozott, aminek utolsó igazán kapcsolódó állomása a Rival Schools bemutatkozása volt, ám a popzenében új hangra lelt Walter így is kellő beleéléssel vezényli le a tavaly újjáalakult Quicksand egész estét koncertjeit, melyekből reméljük, hogy Európának is kijut majd pár állomás. – Bali Dávid


OPEN HAND – THE DREAM

Dátum: 2003.02.24.
Kiadó: Trustkill
Hossz: 45:13
Műfaj: emo, alternatív rock
Támpont: Saosin, Failure

Igazából nem is nagylemez, hanem a csapat 1999-ben és 2000-ben megjelent EP-jeinek meglehetősen megkésett újrakiadása az Open Hand első albuma, amelynek ilyen késői megjelenése természetesen nem véletlen: lassan jutott el a csapat híre a Trustkillhez, viszont ha már leigazolták az új dalokkal furcsa módon nem rendelkező társaságot, akkor pénzt csinálak abból, amiből lehetett. A The Dream (hasonlóan pl. a Birds In Row tavalyelőtti Collectedjéhez) ráadásul fordított kronológiai sorrendben fogja össze a két minialbumot, így aztán a dalírói fejlődésnek a tükörképét hallhatjuk, ahogy haladunk előre a lemezen – nem kell magyarázni, hogy ez miért meríti ki a kétélű kard fogalmát. Ami miatt mégis érdemes tíz év múltán is elővenni a lemezt, az egyfelől az, hogy egy kiváló 2005-ös album előzményeit fogja össze, valamint a remek dalokban (ahogy azt egy üzenetrögzítős bevágásban a későbbi dobos, Paxton Pryor a tudtunkra adja) érdekes hatások érvényesülnek, legalábbis viszonylag furcsa egy kicsit punkos emo hangzásban Failure-féle poszt-hardcore/alternatív rock felhangokat találni. Ami egy kritikusnak ilyen szempontból érdekes, az egy hallgatónak nem feltétlenül élvezetes, azonban pont ez a különleges, ugyanakkor azért a korhangzásba (Saosin, The Casket Lottery, stb.) bőven beilleszthető zenei világ (és persze a slágeres dallamkészlet) volt az, ami miatt a zenekar elég sok embert megtalált már ekkor is. Sokak szerint kilógott a Trustkill kínálatából a lemez (az egyik dalban pedig még Keith Barney is vendégeskedett), ami igaz is volt, hiszen Grabelle-ék ekkor kezdtek el nyitni a könnyedebb hangzások felé, pl. 2003-ban jelent meg a később a Century révén „elhíresült” Karson Slovak poszt-hardcore zenekarának, az Armsbendbacknek az egyetlen lemeze (ez aztán szépen eszkalálódott az évek során, de ez már egy másik történet). Az egyik érdekes adalék az Open Handhez az, hogy a zenekar máig aktív, bár már 2005-ös nagylemezükön elhagyták emo hatásaikat,  a másik pedig az, hogy a 2003-as,  Saosin háromötödét korábbi Open Hand tagok adták, és Beau Burchell gitáros, valamint Alex Rodriguez dobos máig tagjai a sikerzenekarnak. – Jávorkúti


THE MOVIELIFE – FORTY HOUR TRAIN BACK TO PENN

Dátum: 2003.02.25.
Kiadó: Drive-Thru Records
Hossz: 31:55
Műfaj: pop-punk
Támpont: I Am The Avalanche, Lifetime

A kétezres évek elején már az is kiváltság volt, ha egy zenekar a Drive-Thru Records égisze alatt vonulhatott be a pop-punk történetébe (történetesen a Richard és Stefanie Reines által alapított kiadó volt felelős az emo/pop-punk hangzásvilág térnyeréséért), de ha ez a banda egyenesen Long Islandről érkezett, akkor a hallgatónak nem volt más dolga, mint hátradőlni és beletörődni a minőség okozta gyönyörbe. A The Movielife kvalitása abban mutatkozott meg, hogy a kisebb halomba gyűlt demók hangkeresése később egy dallamos hardcore-ba forduló pop-punk törekvésben (This Time Next Year) nyert teret, amelyet Vinnie-ék némi gőzkiengedés, visszalépés után (Has a Gambling Problem EP) egy pop punk ékkővel fejeltek meg, ez lett a most már pop-punk legendának mondható Forty Hour Train Back to Penn. A „Drive-Thru-standard” emo/pop punk közegváltozás (szenzitívebb szövegek, modernebb punk kórusok) azonban nem az egyetlen változás a kiállásban, a ’90 dallamos hardcore témahasználat néhol This Time Next Year–szerűen újra feldereng, de a sebességre leginkább a kortárs bandákra (a Glassjaw inspirálta Finch, The Used stb.) jellemző poszt-hardcore dinamika (legkiemelkedőbb példa a balesetüknek emléket állító Jamestown) volt még leginkább hatással. A banda stílusjegyei végső (sajnos feloszlásuk előtt néhány hónappal megjelenő) nagylemezükre egészen mesterire forrottak: kiváló gitártémák, természetes lazasággal építkező dalok, a dalszerzői képesség látványos megmutatkozása (pl. sötétebb tónusok változatos kibontása: Jamestown, Scary) és nagybetűs hangulat. A kiforrott The Movielife-ban az volt a legjobb, hogy nemcsak szinte Lifetime-szerűen (Face or Kneecaps, Keep Never Changing, Ship to Shore) rántották be a dalok a hallgatót, de a Forty Hour Train Back to Penn képes volt azok felé is nyitni, akik a Home Grown, New Found Glory, Midtown-szerű pop punkban látták meg a fényt, így ők is megtalálhatták a kedvenceiket (Spanaway, Kelly, Taking It Out and Chopping It Up stb). Ezért is volt szomorú a 2003-as feloszlás (a nagyon jó I Am The Avalanche közvetlen megalakulása ellenére), hiszen hatásuk érezhetően kiveszett az évtizedben a pop-punkból (ennek részben az NFG-iskola túlterjedése és az új irányzatok megjelenése lehet az oka), s az évtized végső szakaszáig kellett várni, hogy újra felfedezzék a kortárs zenekarok a kiváló The Movielife tökös pop-punkját. – Budai Benjámin


INFECTIOUS GROOVES – SARSIPPIUS’ ARK

Dátum: 1993.02.16.
Kiadó: Epic
Hossz: 54:04
Műfaj: funk metal
Támpont: Fishbone, korai Red Hot Chili Peppers

A Suicidal Tendencies töredezett és hullámvasútszerű munkásságáról körülbelül annyi különböző álláspont létezik, ahány tagot felemésztett Mike Muir a zenekar ’81-es létrejötte óta (=29). Ha egyáltalán létezik közös nevező, akkor az jó eséllyel az 1990-es Lights…Camera…Revolution! lemez lenne, amiben komoly szerepe volt annak az új hangzásnak, amit Rob Trujillo hozott az akkori felállásba 1989-ben. Mike „Cyco Miko” Muir fogékony volt a slapes, funkosabb megoldásokra, olyannyira, hogy nagyjából egy időben a Lights… megjelenésével elkezdett dolgozni Trujilloval egy projekten, ahol a cél a funkytőke thrashsel oltása volt. Az újnak épp nem mondható ötlet (az első Red Hot Chili Peppers lemez már 1984-ben megjelent) azzal tudott igazán naggyá válni, hogy a gitáros posztokra Dean Pleasants és az Excelből ismert Adam Siegel került, a dobos pedig Stephen Perkins lett az akkoriban épp vergődő, nem sokkal később pedig fel is oszló Jane’s Addictionből. Az így megszülető Infectious Grooves nem akart semmit különöset: kontrollálatlan funkyt őrölni és a Muirra amúgy is jellemző humort egy újabb szintre emelni. Első lemezükkel le is fektették az alapokat, megszületett Aladdin Sarsippius Sulemenagic Jackson the third, a földönkívüli hüllőszexgép, és egy seggindító, vicces lemez, különösebb visszhang nélkül. Ezt követte 1993-ban a Sarsippius’ Ark EP (amit már a Perkins helyére ideiglenesen beugró, később a Nine Inch Nailsből és az A Perfect Circle-ből ismert Josh Freese-zel rögzítettek), amihez hozzácsaptak két feldolgozást, két koncertfelvételt, két demot, hét skitet és egy bónuszfelvételt, és az így húszszámosra dagadó kiadvány már megkövetelte magának a második sorlemez titulusát. És ha véresen őszinték akarunk lenni, valójában egy erős-közepes lemez lett, de nehéz rá haragudni. Az Infectious Grooves és a Do The Sinister élő verziói határozottan jobban szólnak és mozgalmasabbak az albumverzióiknál, Led Zeppelint (Immigrant Song) és Bowiet (Fame) is érdekes ebben a formában hallani, és a saját számok közül is több felejthetetlen (és furcsa, de azért nem érthetetlen módon mégis ez volt az az IG album, ami a legmagasabbra kúszott a Billboardon). A két nagyobbat durranó albumuk közt ezért ne feledkezzünk meg a Sarsippius’ Arkról sem, nyugodt szívvel lehet után nyúlni nosztalgiázásként. – Gellért Mátyás

THE GOD MACHINE – SCENES FROM THE SECOND STOREY

Dátum: 1993.02.23.
Kiadó: Fiction
Hossz: 79:33
Műfaj: alternatív rock
Támpont: Jane’s Addiction, Swervedriver

A ’90-es évek elején a háromfős God Machine úgy döntött, hogy átköltözik az Egyesült Államokból az Egyesült Királyságba. Hogy ezt miért tették, annak számos oka lehet: nyugati parti zenekarként a mainstreamben a grunge volt előírva nekik, az undergroundban pedig a screamo (Gravity Records), viszont ők egyiket se igazán szerették, a keleti parton (ahová először mentek) pedig ekkor a metalból és hardcore-ból kiinduló hangzások mentek, amihez szintén nem volt affinitásuk. A szigetországban viszont ott volt a Cocteau Twins, a Cure, a Siouxise and the Banshees, a New Order, a Smiths, a The Jesus and Mary Chain, és tucatnyi másik alternatív, borongós hangzású csapat, akik közt ha voltak is trendek, évente bukkantak fel újabb hangzások. A csapatra egy EP után lecsapott a Cure otthonának számító Fiction Records, és náluk jelent meg a 79 perces Scenes From the Second Storey, ami mintha csak az Echo & the Bunnymen feloszlása miatt készült volna, egy teljesen új színfolt volt a ’80-as években látszólag már telített brit alternatív palettán. Zajosak voltak, hosszú dalokban gondolkodtak, és a Sisters of Mercy, ill. Cure-féle gothic rock ízek sokkal árnyaltabban érvényesültek, mint a korábbi csapatokban, ráadásul hiába érződött rajtuk legalább tíz brit banda (és az ír My Bloody Valentine) hatása, a rockzene, amire az egészet felhúzták, amerikai volt: a Jane’s Addiction első lemeze volt a legnagyobb hazai inspirációjuk. Érdekes, hogy a szaksajtó a közönséggel ellentétben felismerte, hogy ez a zenekar az új Pink Floyd lehet az összetett, sokrétű dalaival, vadságával, és azzal, hogy mindezek ellenére teljesen érthető, magával ragadó, és ugyanúgy a sarokba ültető tud lenni, mint a popérzékenyebb brit előképeik. Ehhez elég meghallgatni például az Outot, ami egy olyan dal, amit Jesse Lacey nagyon szeretett volna megírni pár éve. A lemez (ami ugyanabból a filmből vett idézettel nyit, mint a félévvel később megjelent Enemy of the Sun) mérsékelt siker lett, az egy évvel későbbi, hasonló színvonalú folytatás felvételei közben azonban elhunyt agytumorban Jimmy Fernandez bőgős, ami a zenekar végét is jelentette. Talán ha tovább tudnak alkotni, akkor a világ felismeri, hogy ez a csapat a Pixies-hez, a Sonic Youth-hoz, a Smashing Pumpkins-hoz, a Jawboxhoz, a Slinthez és a Fugazihoz hasonlóan az amerikai rockzene elitjébe tartozik, de így örökre meg nem értett zsenik maradtak. – Jávorkúti

THE JULIANA THEORY – LOVE

Dátum: 2003.02.04.
Kiadó: Epic
Hossz: 59:27
Műfaj: alternatív rock
Támpont: Jimmy Eat World, Further Seems Forever

A greensburgi The Juliana Theory egy biztató, és egy túláradóan szentimentális, minden szempontból felejthető emo albumot is kiadott a keresztény rockzene bástyájának számító Tooth & Nailnél két év alatt, és ha nincsenek fenntartásaik a kiadó hozzáállását illetően, akkor valószínűleg náluk jelent volna meg a következő lemezük is. Így viszont leléptek a cégtől, és új kiadó után néztek, az Epic pedig lecsapott rájuk – arról a nagykiadó illetékes munkatársát kell megkérdezni, hogy mégis mit láttak ebben a társaságban, hiszen a 2000-es Emotion Is Dead valószínűtlenül rossz volt, és nem produkált túl jó eladásokat sem. Persze egy jó szakember a lehetőséget és a rejtett tehetséget is észre tudja venni, ráadásul ebben az időszakban nagyon ment az underground zenekarok leigazolása is (Thursday, Taking Back Sunday, Glassjaw, stb.), úgyhogy a cég rábízta a bandát Jerry Harrison producerre, és adtak nekik bő két évet a lemezre. Harrison bizonyára semmit nem tudott az emoról, viszont a Talking Heads és a Modern Lovers néhai tagjaként voltak fogalmai a jó dalokról, így biztos kézzel vezette be a korábban teljesen tétova csapatot a rockzenébe. A Love dalaiban már nincs meg a második lemez ügyetlen emo/rock átmenete (amit ha meghall a Mineral, akkor azért oszlik fel), eltűntek az emo elemek, miközben a rock karakterük már nem olyan, mintha egy OKJ-tanfolyamon szerezték volna. Már a Bring It Low olyan erős nyitány, ami az összes korábbi dalukat lepipálja, hiszen mindet felülmúlóan slágeres, magabiztos, van arca, vannak tökei és van benne energia. Brett Detar, a Zao korábbi gitárosa (Where Blood and Fire Bring Rest, 1998), akit három éve még nyugodt szívvel lehetett volna eltiltani az énekléstől a nyávogása miatt, most a stílusjegyei megőrzése mellett az egyik legjobb rockénekes lett, viszi a hátán a slágereket. Úgy általában a lemez  legnagyobb erénye az, hogy tele van teli tüdőből énekelhető, vagy aréna-intim, fogós, karakteres, az akkori rádiórock trendeket elkerülő, és a kanyarból leiskolázó dalokkal (talán három olyan „poszt-grunge” dal van, ami partiban maradna a Do You Believe Me?-vel), és jó szövegekkel, változatossága pedig majdnem el tudja adni az egyórás játékidőt is, bár azért ajánlott az utolsó három dal nélkül hallgatni. – Jávorkúti

CATHEDRAL – THE ETHEREAL MIRROR

Dátum: 1993.02.01.
Kiadó: Earache
Hossz: 54:20
Műfaj: doom metal
Támpont: Black Sabbath, Saint Vitus, Trouble

Lee Dorrian egy élő legenda. A Napalm Death első két lemezén nyújtott teljesítményével örökre letette a névjegyét az extrém zenék panteonjában, majd egy meghökkentő csavarral saját bandája soraiban a darálás helyett a belassulást választva újabb klasszikusokat adott a világnak. Ha ez nem lenne elég, még a Rise Above Records megalapítása is az ő nevéhez fűződik. A RAR istállójában olyan nevek fordultak meg, mint a Grand Magus, a Witchcraft, a Firebird, az Electric Wizard, legutóbb pedig a Ghost. A kiadói háttéren felül Dorian inspirációval is szolgált a fent említett zenekarok számára: a Cathedral ugyanis sikeresen interpretálta a Black Sabbath, valamint a ’80-as évek underground hőseinek (Candlemass, Pentagram, Saint Vitus, Trouble, Witchfinder General) doom zenéjét a komor ’90-es évekre. Vannak, akik a debütálást (Forest of Equilibrium – 1991) tartják a legkerekebb alkotásuknak, hiszen fenyegető, temetői hangulata a funeral doom előfutárává tette ezt a koránt sem könnyen hallgatható korongot. Akik viszont a rockosabb, begombázott sound miatt kedvelik a zenekart, azok egészen biztosan az Ethereal Mirror mellett teszik le a voksukat. A húsz évvel ezelőtti nagylemez hallhatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, hogy az utóbbi időben reneszánszukat élik az ősrock/metal bandák, akik a ‘Sabbath bálványozásán túl egészen biztosan jó viszonyt ápolnak a másik brit legenda munkásságával is. Cathedralt hallgatni egészen szürreális élmény. Az egész a Dave Patchett által készített borítónál kezdődik, ahol a lehető leggroteszkebb figurák tűnnek fel, a lehető legtermészetellenesebb szituációban. Ez megadja az alaphangot, amit csak fokoznak a különös szövegek, és Dorrian szuggesztív előadás módja. A dalok színskálája széles: az egészen lassú, vészjósló doomtól (Phantasmagoria) a pszichedelikusabb tételeken keresztül (Fountain of Innocence) az egészen rockos, szinte vidámnak ható slágerekig (Midnight Mountain) minden megtalálható itt, nem is beszélve minden idők egyik legnagyobb Cathedral nótájáról, a Ride-ról. Az egész mégsem kusza, vagy csapongó, hiszen bármihez is nyúltak, annak jellegzetes „katedrális íze” lett (de nem a legendás Flying Circus jelenet értelmében véve). Pontosan ebben rejlik a mágia: úgy hozni közelebb elsőre kontrasztosnak ható elemeket, hogy abból végül valami sajátos kerekedik ki, és közben mégsem megy át bohózatba az egész. Csak épp annyira, amennyire Dorrian akarja. Elég csak megnézni a már említett Midnight Mountain nem kicsit tudatmódosító szagú disco doom klipjét és világossá válik mire is gondolok. A zenekar a későbbiekben is trendektől függetlenül haladt tovább a saját útján, különleges hangvételű lemezeket készítve, de népszerűségük és zenei kreativitásuk csúcsát egyaránt az első három nagylemez (plusz a Soul Sacrifice EP) jelenti. Falvay

BURY YOUR DEAD – YOU HAD ME AT HELLO

Dátum: 2003.02.25.
Kiadó: Alveran
Hossz: 33:20
Műfaj: beatdown hardcore
Támpont: Hatebreed, American Me

2003-ban elkönyvelhettünk pár áttörést. Ekkor indult be ugye az As I Lay Dying és a The Black Dahlia Murder szekere, és a Hatebreed is ekkor adta ki a Rise of Brutality-t, amit azóta is csak megközelíteni tudtak, fölülmúlni nem. Aztán voltak olyan kisebb áttörések, amikre először föl sem kapnánk a fejünket, holott jóval nagyobb jelentősége van, mint azt először gondolnánk. A Bury Your Dead debütje mindenképpen ide tartozik, jó és rossz értelemben egyaránt. A Bostonból (honnan máshonnan?) érkező ötösfogat totál ismeretlenként robbant be az akkoriban a Give Up the Ghost, Bane, Reach the Sky és The Hope Conspiracy fémjelezte hardcore színtérre – szó szerint berobbant, hiszen a Jerry Maguire szállóigéje után (amúgy zseniális a címválasztás, a szövegeket olvasva meg pláne érződik, hogy itt más a kontextus) elnevezett anyag példátlan pusztítást visz véghez a fél órájában. Pedig nem árulnak zsákbamacskát a bostoniak, a lehető legtürhőbb dalszerkezetekkel találkozunk itt (a Hamartiában játszó gitáros és dobos pont azért alapította meg a bandát, mert egyszerűbb zenét akartak játszani), de mégis nagyon működik az egész, és a hallgatónak rögtön eszébe jut, hogy de jó lenne most elpusztítani valamit. A gyors részek hasítanak (Camo Is My Favourite Color), a lassúak pedig betontömbként taposnak a földbe (Burn Baby, Burn), roppant ízlésesen vannak elhelyezve azok a breakdownok, amiket manapság halomra dobálnak a zenekarok, ráadásul Joe Krewko üvöltései simán felveszik a versenyt mondjuk Jamie Jastáéival. Egyedül talán a két gitár miatt lehetne kifogást emelni, mert ez a korong egy gitárral is levinné az ember fejét. És hogy miért is ekkora a jelentősége a You Had Me at Hellonak? Azért, mert a Hatebreed munkássága mellett talán ez az anyag volt az, amely mérföldkőnek tekinthető a klasszikus hardcore hangzásvilágának modernizálásában – az már más kérdés, hogy sokan alaposan félreértették ezt a modernizációt. Ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy ebben a kiadványban a 2000-es évek Vulgar Display of Powerjét köszönthetjük, ha más nem, a cím tökéletesen illene rá. Apró érdekesség, hogy a lemez után Jesse Viens helyére érkező Eric Ellis gitárost tavaly decemberben húszéves börtönbüntetésre ítélték, amiért egy, a Sons of Anarchy TV-sorozat által inspirált banda (The Guardians) tagjaként több betörésben és bankrablásban is részt vett. – Kolláth Benjámin

FURTHER SEEMS FOREVER – HOW TO START A FIRE

Dátum: 2003.02.11.
Kiadó: Tooth & Nail
Hossz: 36:50
Műfaj: emo
Támpont: Hot Rod Circuit, The Early November

Further Seems Forever The Moon is Downra keresztelt bemutatkozó anyaga kétségkívül gyorsan alapművé, mondhatni hivatkozási alappá vált a (keresztény) emo-indie rock szcénán belül, ezért is volt óriási kérdés, hogy közvetlenül a debütáló album előtt távozó, bár azt végül feléneklő Chris Carrabba nélkül mihez kezd a banda hosszútávon. Akkoriban a legmerészebb elképzelések sem lettek volna oly vakmerőek, ahogy később a csapat története végülis alakult. Egyébként Carrabba távozásának okaként a Dashboard Confessionalre keresztelt (akkoriban még csak) side projectjét tehetjük felelőssé. Közvetlenül a távozás után csatlakozott Jason Gleason, aki addig mindössze egy lemezen énekelt, a nem túl ismert Affinity nevű bandájával. Az nyilvánvaló, hogy minden magára valamit is adó emo alakulat adott ki lemezt 2003-ban, de egy ilyen komoly váltás miatt a FSF hendikeppel tudott csak elindulni – pedig Gleason hozza a szintet, sőt, megkockáztatom, ehhez a típusú zenéhez az ő hangja talán még jobban is passzol, mint Chrisé. A nyitó, és egyben címadó How to Start a Fire témái mellett még igazán a lemez közepére tett Pride War hangulata juttatja eszünkbe az első albumot, viszont a többi nóta már egy teljes mértékben más utakon járó, de a stílus biztos pilléreihez azért még erősen ragaszkodó csapat benyomását kelthetik. Az albumon közvetlenül az indító tétel után következő The Sound azóta is a banda egyértelműen legslágeresebb, ill. leginkább populáris szerzeménye, ami az első hallgatás után örökre megmarad az arra fogékony hallgatóban. Az albumra tíz év távlatából visszatekintve azt mondhatjuk, hogy egy finom, kellően érzelmes, mégis könnyed korong, ami sajnos a már említett csúcspontokat leszámítva összességében, ill. hatásában viszont mégsem éri el debüt album szintjét, mert nem igazán tud annyira hozzánőni az emberhez, mint elődje. Ennek valószínűleg az is lehet az oka, hogy a következő album felvételei előtt Jason nem a legkorrektebb módon intett búcsút immáron korábbi társainak. Értsük ezt úgy, hogy a harmadik album felvételeiből már csak az ének volt hátra, amikor hősünk küldött egy e-mailt, hogy szövegek márpedig nincsenek, ő pedig ezzel önként, és bár dalolva pont nem, de távozik.  – Vincze Csaba