Súly nélkül szárnyalni – Useme-lemezkritika

Tracklist:

1. Minden hullám partot ér
2. Nem vagy egyedül
3. Világvevő
4. Felhővitorlás
5. Végszó
6. Gondolatok a kettőnk táncáról
7. Hova tartunk?
8. Légy a hősnőm
9. Vigyázom palotád
10. Élni végre
11. ...van miért

Műfaj: popmetál

Támpont: Subscribe, AWS, újkori Blind Myself

Hossz: 36 perc

Megjelenés: 2016. február 26.

Kiadó: MMM Records

useme

Tavaly december környékén röppent fel a hír, hogy egy új szupercsapat bontogatja szárnyait a hazai undergroundban, amelynek rövidesen egyetlen hang vagy szó nélkül is sikerült széles körű érdeklődést és lelkesedést generálnia maga körül. A Useme nevű formációban ugyanis olyan nevek egyesítették erőiket, mint Csongor Bálint és Anga-Kis Miklós az éppen szünetelő Subscribe-ból; az önjogon is intézményi jelentőségű Szalkai Tibor gitáros (Blind Myself, The Idoru, satöbbi); a Supersize stúdió éléről nemrég leköszönt Varga Zoltán producer/billentyűs; valamint a Special Providence és Ganxsta Zolee dobosa, Markó Ádám; egy ilyen felállás pedig – bevallottan pop-rock hitvallás ide, alig pár hónap alatt összerakott debütalbum oda – biztosan nem okozhat csalódást, ugye? A válasz: nem is, meg de is.

A február végén megjelent Világvevő című debütlemez egy példás aprólékossággal összerakott anyag, ami ha karcosságban nem is, kimunkáltságban gond nélkül hozza a szülőzenekaroktól megszokott szintet. Alapvetően jóval egyenesebb, közérthetőbb és populárisabb dalszerzés jellemzi az anyagot, amiben a gitárjátéknak közel sincs akkora szerepe, mint a Subi vagy épp az Idoru esetében – sőt, nagy villantások, szólók tulajdonképpen egyáltalán nincsenek is semelyik hangszeren, de a csapat ezzel együtt is szép számmal tűzdelt a dalokba ötletes riffeket, díszítéseket és váltásokat, és nincs hiány a kiszámolós páratlan ütemmutatókból sem. Utóbbiakra rögtön az albumot nyitó akusztikus Minden hullám partot ér remek példát nyújt, míg az első teljes dal, a Nem vagy egyedül akár az elsőre kissé paradoxnak tűnő pop-djent jelzőt is bezsebelheti. A további kiemelkedő pillanatok közé tartozik a Végszó, amelynek főtémája akár Aaron Marshall fejéből is kipattanhatott volna, vagy a lemez legfajsúlyosabb témáit felvonultató …van miért című zárótétel, amely az intro dallamainak megidézésével keretbe is foglalja a lemezt. De szinte az összes dal hamar a hallgató közelébe férkőzik, a verzék fogósak, a refrének slágeresek, ebből a szempontból még a durvább elborulások mellőzése ellenére is tökéletesen stimmel minden. Akkor mégis mi lehet a baj a lemezzel?

Nos, a szövegek. Ó, a szövegek. Mint ismeretes, Bálint eddig csak szórványosan, maximum egy-egy dal erejéig nyúlt a magyar nyelvhez, most pedig első ízben vállalkozott arra, hogy egy teljes lemezen keresztül anyanyelvünkön énekeljen, amivel bizony alaposan sikerült is megosztania a nagyérdeműt. Mert noha kétségtelen, hogy nem csak a semmiről énekel, hanem sorainak komoly tartalma is van, mégis újra az a helyzet áll elő, ami miatt jelen sorok írója már a Subscribe Álomtégláját sem tudta megszeretni soha: nevezetesen, hogy a körítés sokszor hajlamos csöpögős cukormáz formáját magára ölteni, és az ember szinte belefullad a hatásvadász cifra szóvirágláncok szorításába. Az ironikus az egészben az, hogy a hallgatók ilyetén elriasztása alighanem épp a célirányos hallgatóbarátság számlájára írható, hiszen hősünk nem egyszer bizonyította már, hogy megfelelési kényszer nélkül igenis tud remekül működő magyar strófákat is írni – elég csak a Stuck’ lemez népdalos betéteire, vagy a Tyúkmellbimbó / n tart a végtelenbe zseniális agymenésére gondolni –, és noha az efféle frappánsság innen sem hiányzik teljesen, nagy léptékben viszont inkább sajnálatosan giccses lett a végeredmény.

Nyilván nem teljesen fair a Useme-t mindenáron a Subscribe-hoz hasonlítani, de nem is könnyű az elvonatkoztatás úgy, hogy például a címadó Világvevő dal nem csak témaválasztásában mutat közeli rokonságot a This Moment Will Soon Be Gone albumot nyitó Gazinggel, de konkrétan néhány, még a Momentumok werkvideó-sorozatban megszellőztetett szövegrészlet is visszaköszön benne – ezen a ponton egyébként azt sem lehet nem észrevenni, hogy e bizonyos soroknak mennyivel jobban is állt a keményebb alapokra keményebben odamondás. Emellett valószínűleg a Végszó legvégén eleresztett kósza ordításnál is sokakban felötlött, hogy “na igen, azért ebből jól esett volna valamivel több is,” ám mint azt fentebb is említettem, Bálint visszafogottabb, dallamos előadásmódjával is teljesen kerek egész a lemez, egyedül a szövegek azok, amik a sarkalatos pontot jelentik rajta.

És éppen ezért van nehéz dolga az önjelölt kritikusnak, ha végítéletként egy pontszámot akar ráhúzni a lemezre, hiszen zenei szempontból a Világvevő tagadhatatlanul egy profin összerakott, fogós, szerethető metálpop anyag, a dalszövegekhez való viszonyulás pedig igencsak szubjektív dolog – szóval inkább mindenki döntse is el magának, hogy ennyi cifrázás belefér-e nála, vagy nem. Mi úgyis csak egy posztot ontó portál, egy 16:9 oltár vagyunk a sok közül.