Tényleg megtalálni a belső hangot – Intervals-lemezkritika

tsoc_cover[1]

Tracklist:

1. I'm Awake
2. Sure Shot
3. Fable (feat. Leland Whitty)
4. Sweet Tooth
5. Black Box
6. Slight of Hand (feat. Nick Johnston)
7. Meridian
8. Libra (feat. Plini)

Műfaj: progresszív metal, fúziós metal

Támpont: Chon, Plini

Hossz: 34:29

Megjelenés: 2015. december 4.

Kiadó: szerzői kiadás

Aaron Marshall és az Intervals történetének első három-négy éve gyakorlatilag a “szobagitárprojektből ismert zenekarrá” tündérmese tipikus esete: az első, egyedül összerakott, a Periphery nyomdokain haladó instrumentális EP után a második anyag már zenekarként készült el, majd a 2014-es A Voice Within nagylemezre Mike Semesky (ex-The HAARP Machine, Raunchy, etc.) jóvoltából megérkeztek a vokálok is. Lett is belőle elismerés, siker, kontinenseken átívelő turnézás a Protest the Heroval, meg minden. Aztán a kanadai tehetség mellől ilyen-olyan okokból szépen sorjában lemorzsolódtak a többiek, ő pedig kezdhette elölről az egészet – és ez nagyjából a legjobb dolog, ami csak történhetett.

xYVDY8lQ[1]A The Shape of Colour egyszerre lett visszatérés az Intervals korai fázisához, és attól minden eddiginél messzebbre távolodás is. Marshall újra teljesen egyedül feküdt neki a daloknak (szó szerint, a nyitó I’m Awake például a kórházban, egy komoly szívműtétből ébredve született meg a fejében), de sok más dalszerzővel ellentétben eszébe sem jutott, hogy esetleg saját magára vállalná az éneklést, ismét az instrumentális vonal az irányadó. Ez a srác a gitárjával mondja el, amit szeretne, de azt úgy, hogy egyáltalán nincs mellette hiányérzetünk, sőt! Mondhatni, mostanra találta csak meg igazán a saját, műfajokon felülemelkedő belső hangját. A Shape of Colourön már nyoma sincs a korai darabokra jellemző mélyre hangolt djentelésnek – ehelyett sokkal felszabadultabb, derűsebb és élénkebb hangulatok járják át az egyfajta fúziós jelleget is öltött dalokat, amelyekről sokszor juthat eszünkbe például a Chon vagy az itt is vendégeskedő Plini munkássága is. Apropó vendégek: bár jelenleg hivatalosan Marshall az Intervals egyetlen tagja, a lemezen számos zenész játéka hallható még. Közülük a legnagyobb szerepet a ritmusszekció, Travis Orbin dobos (Darkest Hour, ex-Periphery, etc.) és Cameron McLellan basszer (Protest the Hero) kapják – a srácok nem sokat villantanak (nem is erre szerződtek), de kellően feszes alapokat pakolnak a főhős alá. Rajtuk kívül pedig a BadBadNotGoodból ismerős Leland Whitty-t érdemes még kiemelni, aki szaxofonnal színesíti még tovább a Fable című tételt. A számok egyébként egytől-egyig tele vannak olyan fogós, fülbemászó témákkal, motívumokkal, amelyek már egy-két kör után rögzülni tudnak a hallgatóban. Hogy melyiket melyik darabban is hallottuk, már trükkösebb kérdést jelenthet, hajlamosak összefolyni az egyes tételek, de mivel a lemez kifejezetten rövid, simán fel lehet tenni az egészet egy újabb végighallgatásra. És érdemes is.

Aaron Marshall 2015-ben újradefiniálta magát és az év végi hajrában elegánsan tett le az asztalra egy olyan merész és magabiztos alkotást, ami játszi könnyedséggel tör ki a djent, de akár még a progresszív metál skatulyájából is, és új alapokra helyezve viszi tovább az Intervals zenei szellemiségét. Az meg már csak a hab a tortán, hogy a The Shape of Colour még hónapok múltán sem látszik veszíteni a frissességéből, és amilyen remekül illik a borongós téli estékhez, ugyanolyan tökéletes aláfestése lehet majd még a verőfényes nyári délutánoknak is. 8/10