Soilent Green – Inevitable Collapse in the Presence of Conviction

A Nuclear Crucifixion nevű local hero death metal bandából való kiválása után keltette életre a gitáros Brian Patton (Eyehategod) és Donovan Punch, a dobos Tommy Buckley (Crowbar), valamint Glenn Rambo énekes azt az elpusztíthatatlan szörnyeteget, mely 2008-ban, húsz évvel a megalakulása után is töretlen nihilizmussal (valamint azóta jócskán átrendeződött felállással) okádja elkárhozott világunkra sajátos sludge / grindcore gyűlöletbombáit. Arról a Soilent Greenről van szó, melynek kétdekádnyi tagcserékkel, sorozatos buszbalesetekkel, balszerencsével és tragédiával (Scott Williams basszert a Confrontation megjelenése környékén találták holtan lakásában), terhelt életútja sötét mementóként burkolja baljós atmoszférába az e név alatt hangokba foglalt kíméletlen sorscsapásokat.

Három évet kellett várnia a zenekar híveinek az ötödik album megjelenéséig, melyről Brian Patton előzetesen azt nyilatkozta, hogy ez lesz a banda történetének legkiegyensúlyozottabb, legátgondoltabb állomása, s a dolgok ilyetén alakulása mögött az is szerepet játszott, hogy az őket körülvevő káosz néhány keserves utórezgés után – az egész New Orleans-i színteret romba döntő Katrina hurrikán elragadta az élők sorából a régi énekes Glennt – végre lecsillapodni látszik, s ez kihatott a dalszerzésre is. Mindezek egyfajta cáfolataként a Mental Acupuncture rögtön egy pincébe hangolt, bő lére eresztett elnyújtott dallamú brutális gitártémával indít hamisítatlan Soilent Greenes bájjal, a Mana stúdió, és a Hate Eternal, az Alas, valamint a Morbid Angel soraiban megismert Erik Rutan által kreált zseniális megszólalásba burkolva. Azonban nem kell sokat várnunk a gyakori tempó-, és témaváltásokkal széttördelt mocskos csépelés beérkezésére sem, és nyugtázhatjuk, bár átkerültek a Relapse-től a Metal Blade-hez, de ezen kívül nagy vonalakban minden maradt az eddig megismert recept szerint – hisz már a legendássá érett debütalbumukon, a Pussy Soulon rátaláltak a saját hangzásukra, melynek fő pillérei és jellemvonásai azóta is változatlanok. Azaz áporodott sludge riffek, és a lehető legmocskosabban húzó kiérlelt gitártémák sorjáznak végig az albumon, kérlelhetetlenül, csonttörő középtempókkal (Blessed In The Arms Of Servitude), pusztító begyorsulásokkal, fejletépő penetráns groove-okkal bőven meglocsolva. Az In The Same Breath és a Lovesick elején a már megszokottnak vehető country-, ill. akusztikus betétek is képviseltetik magukat az istrángszaggató húzás, a néhol death metalos gitártémák és a grind felpörgetések mellett, s utóbbi közegben mozog a pokoli súlyos cammogással és gyors szaggatásokkal beoltott Antioxidant, az első klipnóta is.

A Goatwhore-ból ismert Ben Falgoust ugyanazzal a hévvel okádja magából reménytelenül sötét gondolatait, mint korábban, de ide nem is illene más hang, valamint a borítóra is visszakerült a szinte hagyományosnak tekinthető női figura, igaz most ritka rondára sikeredett kivitelezésben. De a frontképet leszámítva más gyenge pontot igazából nem tudnék felsorolni, mindegyik dalban minőségi témák sorjáznak végig, profi zenészek tolmácsolásában elővezetve. Amiért mégis egy fokkal szürkébbnek tartom az idei anyagot a Confrontationnel összevetve; az az, hogy kb. a lemez felétől alig érzékelhetően, de visszaesik a színvonal. Jönnek sorban a jellegzetes témák, a gyors darálások, de a dalok kevésbé emlékezetesek a CD első felén sorakozó társaikkal ellentétben, és valahogy nem is ütnek akkorát, pedig minden összetevőjük a helyén van. A remek témával nyitó When All Roads Lead To Rome, illetve a For Lack Of Perfect Words is jó darabok, ám nehezen ragadnak meg a fülben, csak a csonttörő váltások emelik meg a pulzusszámot. Az anyag második fele inkább tűnik egy egyvégtében ledarált, semmilyen trendbe nem illeszkedő témafolyamnak, mint azonos hangulatban íródott, mégis különálló és önmagukban emlékezetes kompozícióknak. Hajszálnyi a különbség, és biztos vagyok benn, hogy koncerten mindegyik tétel kivétel nélkül ölne, ám sok-sok hallgatás után érzékelhető az önmagukhoz viszonyított laposodás. Talán épp az említett kiegyensúlyozottság, a zaklatottság hiánya bujkál a háttérben, s emiatt emelkednek ki kevésbé a masszából a lemez végére feltett trackek, mivel ezt a zenét a fogcsikorgató düh és gyűlölet emeli az intenzitás legmagasabb fokára, s ezen a ponton találni (önmagukhoz viszonyítva) kifogásolnivalót.

A leírtaktól függetlenül minőségi album az Inevitable Collapse…, s örvendetes tény ismét egy Soilent Green CD-t tartani a kezemben (melynek limitált verzióján elvileg egy Exhorder feldolgozás is helyet kapott, amit az én promóciós példányom nem tartalmaz), ám a Confrontation egyelőre egy fokkal jobban tetszik 2008-as utódjánál. A banda hívei azonban tudják a dolgukat; hallagtni a lemezt orrvérzésig, kiszáradt szájpadlással, nihilisztikus gyűlölettel és hasogató fejfájással.

8 / 10

http://www.myspace.com/soilentgreen