Beatsteaks – Boombox

Az agy pedig majd dönt. Nálam úgy, hogy ad neki még egy esélyt. Aztán megint. És még egy negyediket is. És az agy és a zenekar közös szégyenére az lesz a helyzet, hogy indokolttá válik a negyedik esély megadása is, mert utána az lesz a végső döntés, hogy ugyan nem kéne ezt hallgatni, de időnként akár ezt is lehet. A Boombox ugyanis elsőre nem jó lemez. És sokadikra sem. De addigra azért egy „nem rossz”-t kiérdemel. És én mindig is hülyeségnek tartottam azt, hogy egy lemez többszöri hallgatásra érik be, mert ha neked kell magad győzködnöd arról, hogy jót hallasz, akkor nem a zene érdeme lesz, ha megtetszik. A Boomboxnál viszont valahogy mégiscsak az történt, hogy első hallgatásra úgy hallottam, hogy valami fos szól a lejátszóból, aztán szépen lassan valami TV-konform, de színvonalas és működőképes pop-(punk-)rockot kezdtem el hallani.

A berlini zenekar a 2008-as grandiózus német turnéja után jegelte magát sok hónapra, ezért (Németországban legalábbis) 2010 júniusában elég nagy hírverés követte az új Beatsteaks lemezről szállingózó információmorzsákat. A hosszú pihenő alatt az a döntés született, hogy a közvetlenség érdekében egyszerre rögzítik a hangszereket, ami valóban ad a lemeznek egy markáns hangzást, viszont az overdubok és effektek sem vesztek el (bár nem is árasztják el a lemezt) – emiatt pedig aztán végeredményben megint ugyanolyan, mintha csak okosan lett volna keverve. De ez igazából teljesen mindegy, az albumnak nagyon jót tesz ez a fajta megszólalás, a nagy gond a számokkal van.

Kicsit álmosan, de izgalmasan indít a lemez a középtempós Fix Ittel és Arnim Theutoburg-Weiß recitálásával, ami után jogosan követelné a füled a második számnak beszúrt pörgős, de legalább mozgalmas tételt, ehelyett pedig egy bugyuta lázadó-ovirokkslágert kap (a klipes Milk & Honey). Utána pedig egy ugyanolyan ostoba, billyből és surf rockból táplálkozó béna poén jön (Cheap Comments). De nem baj, majd a negyedik szám biztosan helyrerakja a dolgokat. Nem rakja helyre a dolgokat. Inkább csöpögtet egy kis reggaet (Let’s see). Azt meg kell hagyni, hogy a Beatsteaks sosem a kiszámíthatóságáról, vagy az egyhangúságáról volt híres, viszont itt már a ló másik oldalán vagyunk. És ez sajnos a lemez további részére is igaz. Kerül fel egészen ska-s lötyögés is (Automatic), a Boomboxra is jut egy adag Peter Baumann gitáros kedves német akcentusából az Under A Clear Blue Sky-ban, és persze van egy-egy valóban jó, ötletes punkosabb szám is (Bullets From Another Dimension, vagy a záró Houses On Fire), de ezek sem tudják összetartani a lemezt. Az egy dolog, hogy az album szétesik, de egyenként a számok sem olyanok, hogy elsőre megjegyeznéd őket.

Aztán néhány hallgatás után csak kénytelen vagy megbocsájtani a számok egy részének, mert kiemelve és egymás mellé rakva őket azért mégsincs annyira nagy baj velük. Ezek sem olyan számok, amikre 5 év múlva emlékeznél (egy-két kivétel persze akad), de most egy darabig igazából egyáltalán nem sajnálod tőlük a membránt. Ha pedig rendezel magadnál egy kis összejövetelt olyan társaságnak, akik inkább a zene népszerű féltekéjét ismerik, de azért nem indul meg a hab a szájukból némi villanygitártól és akusztikus dobtól sem, akkor a Boombox teljesen jó aláfestés lesz az értelmetlen változatosságával és a bárki számára könnyen leküzdhető alig 34 percével. És a tény, hogy pont a Beatsteakstől érkezik hosszú várakozás után egy ilyen lemez, az több mint elszomorító.

5.5/10