Aktuálista: Miareczki Gréta (Hell Vill) kedvenc zenéi

Újra itt az Aktuálista címen futó cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)

Mai alanyunk az első olyan, aki nem kifejezetten zenész, de ezernyi szállal kötődik a hazai zenei szcénához: ő Miareczki Gréta, a Hell Vill egyik szervezője, még szabadabb idejében pedig radar alatti bandakutató, lelkes élőzene-promóter (Veszprém – Terem) és cicamama. Gréta már hosszú évek óta szerves kulcsfigurája az idén Eger mellé költözött Hell Villnek, és még a fesztivál előtt volt ideje megosztania velünk pár új felfedezést és szüntelenül előkerülő klasszikust a tarsolyából, amiket egy erős punkcsúszással most kürtölünk világgá. Át is adjuk neki a szót, de figyelmeztetünk: ritkán hallasz nőt ilyen szenvedéllyel mesélni egy kanapén bodysurfölős fellépésről.


Először is végtelenül köszönöm ezt a fantasztikus felkérést és lehetőséget, különösen azért, hisz’ egészen kívülálló vagyok az eddigi riportalanyokhoz képest, abban az értelemben, hogy bár a zenei szférában mozgolódok, mégsem vagyok zenész, sőt szerintem még csak ritmusérzékem sincs. :D Igyekszem nem bő lére ereszteni a mondandómat egy-egy zenekarral kapcsolatban, de aki már találkozott velem, az pontosan tudja, hogy három dologról lehet velem végtelenül sokat beszélgetni: a zenéről, a színtérről és a macskákról.

  • Alexisonfire – Sweet Dreams of Otherness (2022)

Az első nevezettem természetesen az örök klasszikus (és hála égnek nagy visszatérő), a nagybetűs zenekar az életemben, amit bármikor, bárhol, bármennyit képes vagyok hallgatni, így ők azok, akik az aktuális kedvencek mellett mindig szerepelnek. Ha valaki eddig nem élt volna egy kanadai kő alatt, annak némi infó: ők egy 2001-ben, Ontarióban alakult (számomra a legtökéletesebbet megtestesítő) poszt-hardcore banda, az Alexisonfire – és nem halhatok meg anélkül, hogy ne láttam volna őket élőben. Mivel nem tudnék olyan dalt vagy albumot mondani, amiben hiba lenne, így a (13 év után végre) megjelenő új albumról ajánlanám mindenkinek ezt a dalt. :)

  • Anchorless Bodies – Koplalunk (2019)

A következő nevezettem fedőneve lehetne akár az újrafelfedezettek is. Emlékszem, hogy 2017-ben irgalmatlan állapotok közepette a “backstage”-ben hallgattam végig a koncertjüket az utolsó bősárkányi Hell Villen, és egészen addig feledésbe is merültek az agyam és a szívem egyik zugába, amíg fel nem merült a nevük az idei szervezés legelején. Amúgy is nagyon közel állnak hozzám az elszállós gitár-/ „kiüvöltöm a fájdalmam” énektémás anyagok, de mégis amiért nagyon betalált nálam (újra) az Anchorless Bodies, azok a magyar nyelvű szövegek. Mindig is imádtam verseket olvasni (meg írni, de azt hagyjuk is :D), így mindig felüdítő élmény meghallgatni valamelyik dalukat. Igen, naponta. Igen, naponta többször is!

ui: Innen is óriás köszönet Marcinak, hogy az Álommal szőtt vászon egyik vinyl példányát eljuttatta hozzám! <3

  • Cave In @ Buffalo, NY (2019)

Bár velük is különös és régi a kapcsolatom (a fél karomat adnám az Until Your Heart Stops vagy az Antenna albumaik fizikai változataiért!), mégis ez a felvétel az, amit oda-vissza kívülről fújok és rendszerint, megunhatatlanul, újra és újra előkerül. Az az energia, ami árad ezekből a srácokból a színpadon, felér egy megváltással. Komolyan, ha keltél már úgy hétfőn – igazából bármely szabadon választott napon -, hogy az égadta egy világon semmi kedved nincs semmihez és senkihez, akkor Te vagy az emberem, ez pedig a Te reggeli készülődős live felvételed.

  • Greyhaven – Echo and Dust Pt. I (2018)

Mit is mondhatnék egy zenekarról amely a Föld bolygónk ezen felén tök ismeretlen? Röviden: tukkó progresszív metalcore/mathcore/chaotic hardcore egyenesen Kentuckyból. Hosszabban: ha már unod az Every Time I Die-t (jézusom, létezhet ilyen ember???), de vágysz egy kis Silent Planet-es titokzatosságra és némi Vein.fm-es őrült gyűlöletre. Amúgy imádok rá max. hangerőn bicózni… na mármost, mindenhova biciklivel járok. :D

  • Mom Jeans. – Best Buds (2016)

Titkon pop punk rajongó vagyok, nyíltan (midwest) emo fanatikus, így hát létezhetne-e tökéletesebb zenekar számomra, mint a Mom Jeans.? Nem igazán, ráadásul erre rátesz még egy lapáttal az a tény, hogy az iszonyú vidám dallamok és bulizás mellé kapsz egy olyan mély és szomorú szövegvilágot, ami soha nem tud elengedni, és bár nagyon csípem az új anyagukat is, de az örök klasszikus, amit még sohasem nyomtam el, mégiscsak ez az album.

  • Bastions – Augury (2011)

Gondolom megvan az a flash, amikor napok óta agyalsz egy zenekar nevén és tudod, hogy valahol ott porosodik a tinédzserkorod zenei polcán, úgyhogy végigtúrod az összes létező vinyódat?! Na, így került elő tavaly a süllyesztőből a walesi Bastions is, amikor is szomorúan konstatáltam, hogy bassza meg, ezek 2016-ban feloszlottak. Lehet, hogy ez a flash nekik is megvolt, ugyanis valami isteni csoda folytán most júliusban készülnek új lemezt kiadni, ami iszonyat várós. De addig is itt egy lenyűgöző alter/hc-klasszikus a tavaly 10 éves csoda lemezükről, a Hospital Cornersről:

  • Clowns – Never Enough (2015)

Emlékszem, 2016-ban egy hirtelen ötlettől vezérelve Somával (a Hell Vill apja és szervezője) elmentünk Szlovákiába, a FFUD Festre. Igazából fogalmunk sem volt, hogy milyen bandák fognak játszani, de hát ilyen a punk szakma, úgyis lesz valami alapon belenéztünk mindenbe – így kerültünk az ausztrál Clowns koncertjére is, ahol az epikus pillanatok egymást követték: hol Viktor (Shallov.) csúszott le egy szál seggben az épp félig (de leginkább nem) működő vízi csúszdán egy Clowns bakelittel a kezében (amit megkapott utána, ha jól tudom :D), hol egy kiszanált kanapé párnáin állva (!!!) bodysurfölve nyomta az üvöltözést az énekesük. Felejthetetlen élmény volt az az energia, ami ebből a zenekarból áradt. és szerencsére felvételen is legalább akkorát robban a punkbomba, mint amit élőben nyújtanak.

  • Nís – Act I: Icarus (2019)

És az „Akik a legtöbbet szólnak” kategória abszolút győztese: nís. Igyekszem ömlengés nélkül összefoglalni az összefoglalhatatlant. Sohasem volt titok a Hell Vill élete folyamán, hogy a kedvenc részem az aktuális, új, háttérbe szorult magyar zenekarok felfedezése – és bár minden évnek megvolt a maga kiemelkedő új arca, akik tiszteletüket tették/teszik a fesztiválon (Vodka for Kids, Berliose, Bricklane, Sirens Chant, Gyilkos és még sorolhatnám!) – idén ez teljesen mást adott. Az idei évben közel 150 banda jelentkezett és volt szerencsém mindegyikbe belehallgatni és tisztán emlékszem a pillanatra, amikor felkiáltottam, hogy “Aztakurva, ez a csávó mit énekel, és amúgy is, mi a fasz történik ebben a dalban?”, mondhatni megtörtént az első hallásra szerelem. És bár egyelőre nincs túl sok anyaguk, de a dalaik legalább jó hosszan forrnak ki és épülnek be az ember elméjébe. Onnantól kezdve folyamatosan dúdolgattam őket és tudtam, hogy lépnem kell, így volt is már szerencsém velük közösen egy bulit összerakni a veszprémi Teremben és élőben sem okoztak csalódást. Szó mi szó, kedves olvasók és hallgatók, ezekre a srácokra kurvára érdemes odafigyelni!

Gréta aktuális kedvenceit a Spotify-on is meg lehet hallgatni:

Fotó: Vitéz Marcell