2025. január 7.
Újabb év telt el, és mi ismét itt vagyunk, hogy számot vessük a hazai underground legjobb 2024-es megjelenéseiről. Bőven volt honnan válogatni, mivel a magyar zenekarok ismét adtak okot arra, hogy ne maradjunk csendben. Első körben lássuk a kislemezeket, melyek között ezúttal is voltak igazán nagy meglepetések, debütálások, búcsúzások, szupergruppok, ifjú titánok és idősebb csapatok is, szinte minden elképzelhető gitárzenés stílust érintve, az emóval kevert pop punktól egészen a black metallal nyakon öntött neocrustig. Sajnos 2024-ben nem jelent meg itthon annyi jó split lemez, hogy egy külön csokrot készítsünk belőlük, ezért inkább kibővítettük az EP-toplistánk szokásos 15-ös létszámát 20 tételre, hogy minél több kiváló teljesítményről tudjunk beszámolni. Sorrendben a következőkről:
Továbbra is nagyon csípjük azokat a próbaterem-projekteket, amik a megalakulásuk után 1-2 évvel valószínűleg már nem is fognak létezni, de addig is fölokádnak valami gennyes váladékot, egyszer-kétszer színpadra is állnak, illetve valami csörömpölős demót is kitolnak a Bandcampre, hogy nyomuk legyen az utókor számára. Ezek a csapatok legtöbbször valami legendás előd nyomdokaiban lépegetnek, vagy egy az egyben worshipelnek, mint jelen esetben a Retorsion, mely a ’80-as évekbeli grind-alapbanda, a Repulsion hazai dédunokája. Semmi idétlenkedés, csak egy jól eltaknyolt hangzás, rövid dalok, kaotikus megszólalás, aláugatott vokálok, fenyegető légkör és az a rohadt erőszak színtiszta formája. Bízunk benne, hogy a Leukémia–buli után azért egyszer-kétszer még meg lehet nézni a srácokat élőben, mert bizony az Élve rohadás nagyon rendben van. (Simon)
Mindig öröm, ha új, ígéretes hazai zenekar alakul és erősíti a színteret, és szerencsére tavaly is volt erre példa. A főként nemecsek-, Tisztán a cél felé– és Tragic-tagokat felvonultató fővárosi Building Ruins a tavalyi év egyik legkellemesebb bemutatkozását tette le az asztalra. A dallamos hardcore/punk brigád az anyabandák közül zeneileg a nemecsekhez és a Tragichez áll legközelebb, de a többiek hatása is érződik. A szűk negyedórás kislemez végig húz magával, fenntartja a figyelmet, a magyar nyelvű, társadalomkritikus szövegeknek pedig már az első sorai ütnek. Ezzel az anyaggal a srácok korrekt módon erősítik az itthoni szcéna ezen részét. (Kiss)
Az utóbbi években többször is láttunk már példát arra, amikor az addig angolul éneklő zenekaraink egyszer csak elkezdenek magyarul írni, és kiderül, hogy kivételes érzékük is van ehhez, amivel akár még a pályatársaikat is megihletik. Pontosan ebből a jelenségből származtatható a szegedi Dystopia új anyaga, a Mesterlövész is. A modern metalos banda főnöke, Vári Gábor nemcsak az egyik legmegbízhatóbb hazai hangmérnök/producer, de dalszerzőként is pontosan tudja, hova mikor miből mennyi kell, legyen szó akár a slágeresebb és a durvább témák kontrasztjairól, akár a Dystopia jellegzetesen nagyívű és rétegzett refrénjeiről. A szövegek pedig úgy tartották meg az elődeik karakterét, hogy közben egyszerre közérthetőek, mégsem hasalnak el a közhelyesség meg a kínrímek buktatóin. Az egyetlen panaszunk: hat év után igazán jöhetett volna egyszerre háromnál több dal is! (Völgyesi)
A Kozmosz 2022-es visszatérése az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években történt a magyar punkszíntéren. Sajnos az X című kislemezük, amit beígértek arra az évre, nem jelent meg (csak 3 single), így még két hosszú évet kellett várni egy összefüggő hanganyagra. Nyilván megérte. Ahogy az összes eddigi kiadványuk, úgy az 1987 EP is leleményesen megfogalmazott, rendszerkritikus, gyorsan fülbemászó és változatos témákkal aláfestett punk rock-tételeket hoz. Pál Zsombor frontember mellett Beke Dani basszusgitáros/énekes ezúttal is kifejti a gondolatait egy teljes dal erejéig, ami tovább színezi az anyagot. (Kiss)
A Hitoritól már megszokhattuk, hogy megalakulása óta évről-évre kiemelkedő kislemezeket tesz le az asztalra. 2024-ben pedig az előző évi toplistánkban leírt kérésem is meghallgattatott: a fővárosi trió magához képest végre hosszabb kislemezzel rukkolt elő. Továbbra is szépen működik a jól bevált, egyedi, matekos-emós-poppunkos stíluskavalkád: egyszerre gyors, dallamos, tördelt és merengős. A fogós, cifrázós dalok költői szépségű szövegeket kaptak, így minden apró zenei és lírai finomságukkal alkotnak olyat, amitől még ízesebbé és érdekesebbé válik az egész. A műfajok ötvözésének köszönhetően az Ez egy ilyen hely, ez egy ilyen furcsa év 2024 legjobb hazai emo- és pop punk-kiadványa is lett egyben. (Kiss)
Szintén tavaly állt csak össze, és máris egy toplistás anyaggal debütált a Splitleaf, akik a mostanában aranykorát élő modern metalcore-os, beatdown hardcore-os területről lengetik az öklüket, leginkább a Knocked Loose noszogatására, és teszik mindezt olyan meglepő feszességgel, összeszokottsággal, ipari erőszakkal és magától értetődő könnyedséggel, hogy csak pislogunk, hogy ez a banda még mindig nincs egy éves sem. Nyilván a tagok előélete (Faminehill, Verticals, Reminder) nélkül a Crown of Thorns sem lenne ennyire működőképes, mindenesetre az jól látszik, hogy innen még bőven van hova menni annak ellenére, hogy egy temetéssel zárult a Splitleaf történetének első felvonása. (Simon)
A Mass//Reaction már másodszor adta egy új anyagát a legendás svéd producer, Dan Swanö kezeibe, és hát mi tagadás, piszok élesen szól ez a cucc is. A crustbanda továbbra is szélvész tempóval köpködi az átkokat, igaz, most már az Exterminating Angelből ismert Hámori Benedek tolmácsolásában, de a lendület egy pillanatra sem bicsaklott meg, ami pedig a hangulatot illeti, a villanyt végleg lekapcsolták a szobában, és az atmoszféra olyan fenyegető lett, mint egy mindenét elveszített kisember utolsó, rozsdás pengével hadonászó fellángolása a hivatal előtt. Régebben is voltak már magyar nyelvű dalok a srácoknál, a Broken Battlementsre most csak egy ilyen került fel, de ezt a vonalat lehetne jobban tolni, mert ha valami, akkor ez mindenképpen ad egy plusz lökést a számoknak, melyek amúgy kiegyensúlyozottan lettek megírva, néhol kicsit összekoszolva black metalos dinamikával, végig maximális sebességgel, izomból, de mégsem erőlködve. (Simon)
Nem tudni pontosan, hogy a Spiritbox mindent letaroló erejének hatására-e, de az utóbbi időben idehaza is megszaporodtak azok a modern, alternatív metalos bandák, amelyek élén egy-egy karakán csaj áll. A 2023-ban alakult Haikura nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a tagok korábbi bandái (Inhale Me, The Tumor Called Marla stb.) letették azt, csak egy jóval sterilebb hangzással, ami a hasonszőrű zenekarok számára szinte már kötelező belépő kritérium napjainkban. A Five Seasons – címéhez idomulva – öt dalt szabadít ránk, amik a modern metal címke alatt azért bele-belekóstolnak a progba, a metalcore-ba, sőt egy hajszálnyit még közel-keleti ízvilágokba is. Ennek okán mondjuk a Haikura inkább állítható párhuzamba a régebbi sumerianes bandákkal, vagy épp a Jinjerrel, mintsem Courtney-ékkal. Ha pedig szóba kerültek az ukránok, Tatival ellentétben Barbi nem screamel, cserébe viszont még jó elöl is van a mixben a hangja, ami néha le is pottyan a dalok dinamikájáról. Kicsit feszesebb dalszerzéssel és egy bátrabb, összeszedettebb énekkel a négyes hamar a Tiansen vagy a Nova Prospect nyomdokaiban találhatja magát – ha nem épp mellettük! A 13. helyezés a listánkon pedig egyáltalán nem egy szerencsétlen pozíció; így kell bejáratott arcoknak bemutatkozó anyagot írni! (Radó)
Vannak olyan arcok (mi itt a NuSkullnál többen is), akiknek még 2024-ben is szívügyük a klasszikus göteborgi dallamos death metal – és pont az ilyen arcokat igyekezett ellátni és jól tartani a Sollen. A fővárosi ötös egy furcsa megoldással két adagban főzte le a tavalyi termését (az egyiket EP-nek nevezték, de igazából egyetlen dalra épül, a másik meg egy sima szingli), de az egyszerűség kedvéért most vonjuk össze ezeket, pláne hogy a feszes tukatukákkal vágtázó Corroded Anger meg a megfontoltabb tempójú, doomos témákba is belekapó Social Intervention szépen ki is egészítik egymást, míg a torzítómentes, egyperces Today I Will Not Fight for Tomorrow egyszerre funkcionál intróként és átkötőként is. Tény, hogy a Sollen a hagyományőrzésen kívül semmi újat nem hoz a műfajba, de amit csinálnak, azt hitelesen, ízlésesen, odaadással teszik, és ennyi itt éppen elég is az üdvösséghez. (Völgyesi)
December közepén bármilyen bejelentés, promó, előzetes dal nélkül jelent meg a fővárosi Gyilkos új lemeze, ami igazi underground badass move, és ugye, milyen kellemes meglepetés volt ez ahelyett, hogy a fél lemezt kiadták volna előtte? Főleg így öt év kihagyás után. Amint jött a Bandcamp-értesítő, azonnal vigyázzba ültem magam a melóban, és a felvezető basszuspengetések után konstans headbangelés következett, egészen az utolsó szám végéig. A Mortality Echo egy olyan kőkemény riffáradatot szabadít rád, ami minden doom és sludge metal-kedvelő legszebb álma. Iszonyat zorkó, néhol pörgős, néhol súlyos, és egy másodpercig sem lehet ráunni. Habár hamar elmegy ez a tizenöt perc, de belegondolva ez a kislemezes játékidő nagyon is passzol a zenekarhoz. Csak a lényeg, jó nyersen, aztán döngöljön földbe. Ilyen kis idő alatt is meg tudnak dolgoztatni, aztán végül azt veszed észre, hogy fáj a nyakad a bólogatástól, gyorsabban ver a szíved és a töködig ér a szakállad. (KG)
Könnyű lenne Divent.-et egy hanyag mozdulattal bedobni a Spiritbox– és Jinjer-iskolás frontcsajos bandák fiókjába, de az az igazság, hogy a Másvilág az ének milyenségétől függetlenül, már pusztán a zenei jellemzői miatt is egy érdekes és figyelemre méltó anyag lenne. Ritka ugyanis, hogy egy hazai banda ennyire rágyúrjon a prog-djent-thall tengely utóbbi végpontjára, a Divent. srácainak pedig a páratlan ütemmutatók és a gitárnyaktorna mellett a földrengés riffekhez is elég jó érzékük van, ráadásul a házon belül, Kusinka Márton gitáros által kevert hangzás is kellően masszív. Eközben Mihalovics Gréta szépen váltogatja a dühödtebb vokálokat (igen, van blegh is) a belemerülős, elgondolkodós dallamokkal, ráadásul magyarul, ami szintén szokatlan a műfaj ezen szegmensében. (Völgyesi)
Kevés olyan zenekar van itthon, amelyik ennyire rajta tartja a kezét a nyugati trendek ütőerén, mint a budapesti Wires. A metalcore-os/industrial metalos csapat talán az egyik legmodernebbül szóló zenekar itthon, ráadásul a They Know felvételei olyan szépen lettek kikeverve, hogy abszolút oda lehetne pakolni a külföldi produkciók mellé. A dalok sokrétűek, baljósak, összezavarnak, de ami a legfontosabb, hogy úgy tudnak túlfeszítetten agresszívek lenni, hogy mellette előcsalnak egy keserédes érzést, mely végig ott lebeg a tonnás riffek között. A témák zúgnak, sikítanak, szétfeszülnek az ipari darabolástól, de mégis van egy, a háttérben meghúzódó Gyurcsány-szál sötét, poszt-punkos/gothos elektronika, mely egyben tartja a pöfögő terrorgépezetet. A hangzás egységes, az ének hisztérikus, a gitárok gyönyörű skizofrén hangjai pedig folyamatosan ugrálnak a személyiségeik között, hol szögbeverésre, hol lobotómiára készülve. A Wires továbbra is a hazai underground egyik legkeményebb, modern felfogású zenekara, várjuk a következő lépésüket. (Simon)
Viszonylag kevés olyan death metal-banda van itthon, akik ezt az old schoolabb vonalat hozzák, pláne ilyen színvonalon, mint a Vér. A fővárosi banda demóján az arculat és a hangzás is nagyon el lett kapva, és a dalszerkezetek is jóval érdekesebbek az egy kaptafára legyártott tucat death-daloknál. Változatos struktúrák fröcskölik össze a pókháló lepte kriptahangulatot, a számokban több a váltás, mint az megszokott lenne, a gitárok kellően koszosak, az ének bömböl, mint egy, a napokban felélesztett Frankenstein-lény, akinek még szoknia kell az emberi beszédet. A magyar szövegek további pluszpontot érnek, arról nem is beszélve, hogy a felvételek is teljesen rendben vannak, annak ellenére, hogy csak egy demóról beszélünk. Mindenesetre innen még lehet nagyot gurítani, és ahogy nézem, a srácok próbálkoznak is országhatárokon innen és túl, hajrá! (Simon)
Nagyon reménykedem abban, hogy a tavalyi év után a hazai underground köztudatában kicsit jobban rögzül a screamo, hiszen ez a stílus annyira közel áll a punkhoz és annyira nyersen, őszintén nyilatkozik mindenféle érzelmi kínról, hogy azzal nagyon könnyű azonosulni, főleg egy ilyen elfuserált világban, egy ennyire szétesett országban. A pici hazai színtér egyik képviselője a Camille Corot, akiket nem kell bemutatni senkinek, aki gyakran megfordul Keserv-bulikon. A fővárosi banda debütálása, a Mögöttem semmi, előttem semmi roskadozik az intenzív érzelmi töltetek, kaotikus témák alatt, emellett kivételes atmoszférát teremt, amire a jól eltalált, a stílushoz illeszkedő hangzás teszi fel a koronát. (KG)
2021-es színre lépése óta a Nagyúr egyik esztendőben se hagyott minket friss hallgatnivaló nélkül, a teljes katalógusuk eddig két kis- és egy nagylemezt, meg két, lemezektől független szinglit számlál. Ahogy az ezen a tempón is látszik, a poszt-IHM projekt abszolút fittyet hány a hazai underground sokszor Góbi-sivatagot megszégyenítő terméketlenségére, a lemezeik pedig eddig kivétel nélkül fel is kerültek az év végi, a legjobbak legjobbjait összegyűjtő listáinkra, ahogy most a legutolsó EP, a 2024 tavaszán megjelent Nem is. Ha közelebbről vágod a NuSkull csapatát, akkor mondhatod, hogy ez talán egy bizonyos ember elfogultságának az eredménye, de nem (hopp, a name drop!), az elismerés teljesen kiérdemelt: Pálinkás & Co. olyan érzékkel ír fülbemászó, okos, mégis játékos, néha progos, néha grunge-os, de mindvégig hihetetlenül popérzékeny metaldalokat, hogy nem tudod nem fülig érő szájjal, segget rázva hallgatni őket. Ami nem kis teljesítmény úgy, hogy közben a frontember keserédes szövegei lényegében mindenféle egisztenciális krízist körbejárnak, illetve arra a mindenki által átélhető szituációra is hevesen reflektálnak, miszerint kicsiny „urambátyám” országunkban – a lassan Észak-Koreát megszégyenítő propagandagépezet híreszteléseivel ellentétben – mégsincs kolbászból a kerítés. A legjobb pedig az egészben, hogy ez a négy dal előfutára a második lemeznek, ami ha olyan jó lesz, mint ez a dalcsokor, akkor valószínűleg az is felkerül majd a 2025-ös(?) listánkra. Addig pedig a Nem nálunk egy marha nagy IGEN! (Radó)
Kesergésben sem volt hiány tavaly, a hazai színtér egymás után termelte ki a jobbnál jobb lemezeket, köztük a Sirens Chant legutóbbi eresztését. A Doubts/Wrath talán a pécsiek legnyersebb munkája, ami legfőképpen a hangzáson tapasztalható, mintha minden eddigi kiadványuk itt tetőzne be. A kislemez mindössze négy dalt tartalmaz, két tematikus részre osztva: a Life is a Dream és a Downfall a kétség témáját járja körbe, míg a Tyrant és az Agony a harag hullámvölgyeibe kalauzol. A különösen nyomasztó hangulatot tovább fokozza a True Detective sorozatból kiemelt monológ, ezt a sötét légkört pedig pazarul ötvözik a feszült dallamokkal, erőteljes énekkel, így sokáig megmarad az emberben ez a bő negyed óra, ami nem csupán a zenekar eltökéltségét, fejlődését bizonyítja, hanem azt is, hogy érdemes követni a munkásságukat. Ezek után főleg. (KG)
Örömmel látjuk és halljuk, hogy egyre több zenekar kísérletezik a saját hangzásával és/vagy stílusával, ki egy nagyot ugorva a megszokott zónából, ki kisebbet kilépve, de azt határozottan. Így volt ez a VLKN tavaly januárban megjelent kislemezén is: a First Sparks of Eternal Decay érezhetően elmozdult a black metal sötét és kíméletlen világába, legyen szó akár a gitárjátékról, akár a dobokról. Az északi vonal tehát egyértelműen képviselteti magát, de a skandináv d-beat és a crust gyökereket nem hagyták el Pap Marciék, így alkotva egy sodró lendületű, iszonyatosan erőteljes és intenzív anyagot, ami csak a legvégén ad egy kis pihenőt Makó Dávid (The Devil’s Trade) vendégszereplésével. A VLKN bátran belevágott egy újdonságokat tartogató irányba, de nem felejtve el, honnan jött. Aki nem hiszi el, csapja fel az Unbound című dalt a napi playlistre, és majd meglátja, hogy nehéz lesz onnan továbbléptetni. (KG)
„Hanem te mi vagy? Ember vagy állat?” – szegezi nekünk a legelső kérdést a Bipolaris az új EP-jének nyitányában, és hát valószínű, hogy a győri édes négyes tudat alatt – mégis tudatosan – kicsit mindkettő ezen az anyagon. Az biztos, hogy a progos hardcore-banda már jó ideje kapirgálja ezt „az ember helye a világban” témát, de az Istókon végképp letépi magáról a textilt, hogy eggyé váljon a természettel: a Bipolaris még soha nem volt ennyire ősi, elemi és ösztönös megszólalású, mint 2024-ben, amikor a humán társadalom minden eddiginél nagyobb fenyegetettségnek van kitéve a technológiával szemben (szokásos szerkesztőségi viccem, hogy ez történik akkor, ha a zenekaroddal a VHK backstage-ében találod magad). Ha pedig szóba került, hogy kikkel veszik körbe magukat Somáék, az EP második fele elég ízlésesen össze lett watchmydyingozva: a Falakban a WMD torka, Veres Gábor hörög-morog pár sort, míg a záró Holtsúly egy nagyon szimpatikus, basszusgitár-centrikus feldolgozása az esztergomi extrém metalbanda 2009-es dalának. Egy szónak is száz a vége: a Bipónak nagyon jól áll ez a borotválatlan, nyers előember sztiló. (Radó)
Már két éve, a mindenre elszánt, mindenkit felvonultató és mindent vivő A szavak ereje EP megjelenésekor is egyértelmű volt, hogy a Beerzebub a hazai rap metal új fenegyereke, most pedig itt az újabb eresztés, ha lehet, még velősebben és szókimondóbban. Az Önkéntes sorstalanság három trekkje megint páros lábbal száll bele a magyar közélet legkellemetlenebb alakjaiba, a szövegek csípősek és ragadósak, alájuk a lovat meg a főleg groove metalból és hardcore-ból táplálkozó, szigorú riffek adják. Ez a műfaj tényleg akkor üt igazán, ha a dumák meg a zenei alapok egyaránt nagyot mennek, a BZB pedig mindkét pályát csúcsformában uralja. (Völgyesi)
Nagy bummal távozni – ahogy az angolszász szójárás mondani szokta, és a Heartlapse ennek tökéletesen eleget is tett. A budapesti metalcore-banda nemcsak kivárt az év utolsó hónapjáig, mire bejelentette, hogy egy hét múlva kiad egy EP-t – ami amúgy is rizikós időszak értékelés szempontjából, hiszen sokan addigra már összesítik az éves termést -, de mint utólag kiderült, nem is volt már mit veszteniük: a zenekar ugyanis tíz év után úgy döntött, hogy befejezi a működését, ez pedig egyrészről óriási lelombozó veszteség, másfelől dühítő is egyben, hogy egy ilyen valamirevaló brigád sosem tudott kitörni, és valószínűleg több egyéb ok mellett ez az egy helyben toporgás is okozta a végüket.
Azonban nem csak gyászolni vagyunk itt, hanem ünnepelni is, hiszen a srácok egy tét nélküli búcsúkiadvánnyal köszöntek el, amin tulajdonképpen megtehettek bármit, és nagy szerencsénkre meg is tettek! Bár kicsit kihallatszik, hogy melyik dalok készültek még egy pozitívabb jövőkép mellett (ettől függetlenül ugyanúgy lehozós témákkal), illetve melyek azok, amik már a lezárás általi feloldozás következtében valósultak meg. Utóbbi elég teret adott ahhoz, hogy a srácok nem keveset kísérletezzenek elektronikával, trappel, de még egy leheletnyi jazz-zel(!) is, de nincs ok az aggodalomra: a Lethargy nagy része még így is a baromi érzelmes és önazonos gitárzenén klimaxol. Nem azt mondom, hogy mostantól mindenkinek fel kell oszolnia ahhoz, hogy ilyen anyagot ki tudjon adni, de a tény itt áll feketén-fehéren előttünk: a Heartlapse tíz év után egy olyan kiadvánnyal távozik, ami sok zenekarnak egész pályája során nem jön össze. Mikrofon ledobva, stafétabot átadva, lehet utánuk csinálni! (Radó)
A lista helyezettjeit az alábbi Spotify-listában is összesítettük. Gratuláció az összes említett zenekarnak, néhány napon belül pedig jövünk a legjobb nagylemezek rangsorával is.
