Jobb későn, mint soha – Wrong Side: Érdektelen istenek

Tracklist:

1. Ördögtől való
2. Érdektelen istenek
3. Méreg és a gyógyszer
4. Tör
5. Cselszövő
6. A halál fia
7. Vízből itt nem
8. Hazugságtól ordító
9. A fejre vigyázz
10. Meg ne állj

Műfaj: modern metal, grunge

Hossz: 41 perc

Megjelenés: 2017. október 6.

Kiadó: Edge Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha lenne rend a Földön, akkor ebben a kritikában még 2013-at írnánk, és nem is én írnám, hanem bárki más, aki akkoriban élte a modern metált itt a Nuskullon. De nincs rend, helyette 2017 van, és én lettem az, aki kivesézi a Wrong Side második nagylemezét, ami csak idén októberben jelent meg végre, sok évnyi csúszás és huzavona után. Pedig a budapesti és dunaújvárosi gyökerű banda annak idején – akkor még Wrong Side of the Wall néven – az egyik leglátványosabban pörgő friss metálbanda volt itthon, 2009-es első albumuk körül kihoztak még egy sor kislemezt is, meg folyamatosan hangoskodtak a klubokban és a fesztiválokon egyaránt. Aztán egyszer csak elfogyott a lendület: a jövő hónapban immár kerek öt éve lesz, hogy az utolsó EP kijött, onnantól jobbára csak a zenészek jöttek-mentek a felállásban, a zenekar pedig látszólag sehogy sem jutott tovább az egyről a kettőre. Végül tavaly egy új dal megjelenésével beindult egy kis mozgolódás, de még onnan is másfél év telt el, mire a kettes nagylemez, az Érdektelen istenek végre megjelent. És hogy érdemes volt-e ennyit várni rá? Ami azt illeti, nagyon is – a nagy kérdés inkább az, van-e még, aki tényleg várta is, vagy nem fogadja más, csak az érdektelenség.

wrong side

Ha ez az album még a banda fénykorában megjelenik, simán nagyobb hullámokat kelhetett volna még az első, címtelen lemeznél is. Nagyjából ugyanazt a karaktert hozza zeneileg – valahol a mélyre hangolt grúvos furkómetál és a grunge keményebb vége, tehát az Alice in Chains között, hol dallamosabb, hol morcosabb vokálokkal megkoronázva – és igazából szövegileg is, csak éppen Knapp Oszkár énekes ezúttal már magyarul szól hozzánk, ami egyben az anyag legnagyobb erőssége is. Emberünknek sikerült egy az egyben megtartania a régi, angol dalok kicsit gúnyos, kicsit keserves, kicsit beleszarós hangvételét, és külön öröm, hogy az összhatás nem lett sem modoros, sem giccses, sem erőltetett, ellenben az anyanyelv miatt minden sor kétszer akkorát üt. Persze könnyen lehet, hogy pont a több évnyi szarakodás kellett ahhoz, hogy Oszkárból kijöjjenek az olyan, iszonyat velős megmondások, mint a “Jön a gyász, jön a vég / mire vársz, nem elég? / már porrá égtünk rég” vagy az “Úgysem lesz már semmi se rendben / hugyozzunk együtt széllel szemben”, ez esetben pedig talán jobb is, hogy eddig formálódott az anyag, mert amit itt hallunk, az egy igazi kincs. Pláne, ha ehhez hozzávesszük az előadásmódot is: Oszi már régóta az egyik legszuggesztívebb énekes itthon, a hangja egyszerre karcos, mégis érzelmekkel teli, amikor meg igazán bedurvul, akkor tényleg mintha a saját démonai kelnének ki belőle. Apró szépséghiba, hogy utóbbi esetben azért hajlamos elmenni az érthetetlenség felé, és csak a szövegkönyv alapján lehet kibogozni a mondandót. De azt meg egyébként is érdemes átolvasni.

Maguk a dalok elég egyszerű témákkal mennek, de nagyon okosan vannak felépítve. Nyilván nem progról beszélünk, alapvetően a verze-refrén szerkezetek érvényesülnek, de a srácok igyekeznek itt-ott csavargatni egyet-kettőt a bevett sablonokon, hol egy több körben felépülő témahalmozással (a nyitó Ördögtől való építkezése valami egészen parádés), hol egy kis váratlan matekozással. A lemez vége felé A fejre vigyázz képében kapunk egy kiváltképp ezredforduló körüli szagú, egyébként remekül működő balladát is, aztán a záró Meg ne állj úgy teszi oda a felkiáltójelet a mondat végére a mindenre elszánt főriffjével, a magával rántó refrénnel és a záró elborulással, hogy azt tanítani kéne. Fekete pontként azért itt is fel kell róni, hogy becsúszott az anyagba némi önismétlés is, konkrétan a nyitódal második felének a leállását sütik el még egyszer szinte ugyanúgy a Méreg és a gyógyszerben is (bár ennek ellenére is a lemez legerősebb tételei közé tartozik mindkettő), ami pedig még zavaróbb, az a hangzás tompasága. Hiába a lehangolás, egyszerűen nem elég erősek a gitárok, nem harapják el úgy az ember torkát, ahogy ezekhez a dalokhoz illene – pozitívum viszont, hogy eközben a basszus milyen szépen duruzsol a háttérben.

Igazából egyetlen nagy gyengéje van a lemeznek, mégpedig az, hogy csak 2017 végén jelent meg. Nem is az a fő baj, hogy ne mondana újdonságot, mert azt riffek terén már évekkel ezelőtt sem nagyon mondott volna, Oszkár dalszövegei meg így is abszolút üdítően hatnak, és a remek dalszerzés simán eladja magát annak, aki vevő az ilyesmire. Csak attól félek, hogy a sok csúszás közepette a Wrong Side fölött kicsit eljárt az idő: nem biztos, hogy a banda régi közönsége, akik annak idején még garantáltan nagykanállal falták volna az Érdektelen isteneket, még ma is ugyanúgy lelkesednek majd az anyagért – már ha egyáltalán lelkesednek, és nem felejtették vagy engedték el a bandát teljesen. De ne legyen igazam, este a Robotban a lemezbemutatón meglátjuk, mi a helyzet. Az ütős dalokon nem fog múlni semmi. 8/10