Underground a város felett – Monster Ball a Corvintetőn

Március 14-én, szombat este a Monster Ball fantázianevű rendezvény kereteiben az underground felköltözött a város fölé: a Corvintetőn hat, különböző stílusokat képviselő, mégis sok szempontból rokonítható, több esetben tagokon is osztozó zenekar adott koncertet. Köztük volt a poszt-hardcore éllovas Shell Beach, a progrock csodabogár Grand Mexican Warlock, az est egyetlen hölgyfellépőjét címszerepeltető Sonya, a sötét metalos hardcore-ban utazó Wasted Struggle, valamint két instrumentális poszt-rock csapat, a makrohang és a Rosa Parks. És bár utóbbi műfajban minimálisan sem vagyok otthon, azért a lehetőségeimhez mérten igyekszem majd mindenkiről objektív képet festeni.

monster2

ROSA PARKS, SONYA

Az estét a győri Rosa Parks nyitotta a kisteremben – a koncertek egyébként felváltva, gyakorlatilag üresjárat nélkül követték egymást a két színpadon, így aki minden bandát megnézett, elég maratoni zenei élményben lehetett része. Mivel most jártam először ebben a teremben, először még kitérnék az ezzel kapcsolatos benyomásaimra is: a plafont díszítő színes világító kockák és a színpad fölé vetített “Monster Ball” és zenekarneves feliratok egészen hangulatosak, viszont a helyiség akusztikája azért hagy maga után némi kívánnivalót. A kezdéskor még viszonylag kevesen ácsorogtunk a teremben, később azért a hátsó térfél egészen besűrűsödött, de a színpadtól pár méteren belülre csak kevesek merészkedtek. A kvartett ennek ellenére energikusan játszott, bemozogták a színpad peremének mindkét oldalát, miközben a dallamos, főleg a magasabb tartományokban mozgó, néhol egészen virtuóz gitártémákat is precízen hozták. Mikrofonjuk nem volt, így a köszönések, egy dalindító összekiabálás és az egyik dal végén felbukkanó, a program egyik csúcspontját jelentő ordítós vokál is önerejükből hullámoztak végig a termen. És bár utóbbi rész nem egészen ezt az érzést közvetítette, összességében mégis egyfajta pozitív hangulat járta át az egész műsort. Nagyjából fél óra és 5-6 dal után aztán a nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol Sonyáék következtek.

Sonya és zenekara eleinte szintén a közönség távolságtartásával kényszerültek szembenézni, de mivel egy füstgép áldásos tevékenységének köszönhetően rövidesen szinte látni is alig lehetett a teremben, így a hallgatóság is hamar közelebb húzódott a színpadhoz. Bevallom, előzetesen hallgatva elég eseménytelennek tűnt a csapat szintén főleg poszt-rockból építkező zenéje, élőben azonban megnyertek maguknak, így ugyanis sokkal élettelibbnek és hangulatosabbnak hatottak az olyan, alapvetően lassabb dalok, mint a Piece of Mind vagy a klipes Kitchenfloor. Az is mindenképp hatásos elem, hogy hátul két dobos is ül a bőrök mögött (még ha a zene összetettsége ezt nem is feltétlenül tenné indokolttá, hacsak egyikük éppen nem billentyűzik), és persze nem lehet elmenni szó nélkül a frontkisasszony mellett sem, akinek olyan hangja és kisugárzása van, hogy egy, a szintén nagyjából félórás műsor után elkapott félmondatot idézve az ember “gondolkodás nélkül karikagyűrűt húzna az ujjára.” És bár a csapat nem kifejezetten közönségmozgató zenét játszik, az olyan reakciók azért mégiscsak sokat elárulnak, mint amikor az ember mellett valaki egy lassabb témára egyszer csak légöngyújtózni kezd…

A soron következő makrohang fellépését sajnos feláldozni kényszerültem a szocializáció oltárán, de a hallottak alapján alattuk is a Rosa Parkshoz hasonlóan jó hangulat uralkodott a kisteremben. Majd ismét nagyszínpad, ismét mindent eltakaró füst, és következett a…

GRAND MEXICAN WARLOCK

A Boszorkánymester az a ritka fajta zenekar, akik gyakorlatilag az első lejátszott hanggal képesek a hallgatót egy teljesen más világba repíteni. Nem volt az másként szombat este sem, úgyhogy előre is elnézést, ha a cikk ezen része egy kicsit Álomszerűnek* fog hatni. A koncert több szempontból is kuriózumnak számított: ez volt a banda egyetlen tavaszi budapesti megjelenése, a távozó gitáros Maksi Csaba egyik utolsó fellépése, a dobok mögé pedig az Óriásos Nagy Dávid ült be. A különlegesség szellemében tehát az is ideillő húzás volt, hogy a műsor ezúttal a rendszerint a befejezést jelentő Duskkal kezdődjön. Hamar egyértelművé vált, hogy Dávid játéka, ami az Óriásnak is az egyik nagy húzóerejét adja, itt is remekül működik. Nagyrészt hű maradt a korábban megszokott dobtémákhoz, de egy-egy beszámolásnál/váltásnál például sokaknak talán fel sem tűnő változtatásokkal sikerült még nagyobb energiákat kihoznia a kezdődő témákból. A Grandre gyűlt össze az este legnagyobb publikuma (bár attól még ekkor sem kellett félni, hogy bárki az ember sarkára lép), és ők kapták a leghosszabb műsoridőt is, szűk egy órát, bár ez hozzájuk képest még viszonylag rövidnek számít. Ennek ellenére most is sikerült a dallistát a lehető leghatásosabban felépíteni – a lassú kezdés után a megbabonázás szintje folyamatosan emelkedett egészen a befejezésig, közben néhány poén is elsült, és bár a kvázi slágereknek számító We Disappear és Reborn With the Sun ezúttal éppen kimaradtak, a záró Gravity Pin / Losses páros után így sem nagyon lehetett volna már hova fokozni a hangulatot. Főleg az utóbbi dal lassú középrészének dallamára újabban rendszeresen felhangzó hooóózás (igen, pont úgy, mint egy Iron Maiden DVD-n), és a végén ugyanennek a témának a hegyomlássá súlyosított verziója szolgálnak mindig teljes észvesztéssel. Olyannyira élménytúladagolást is kaptam tőle, hogy a Wasted Struggle-t szintén inkább kihagytam, pedig belenéztem a kezdésükbe, és a csapat vehemenciáját, meg néhány bólogató nyakat látva fel is sejlett bennem, hogy ez sem lesz rossz buli, de annyira tele volt a fejem a Granddel, hogy jobbnak láttam kijönni és szép csendben leülni valahova feldolgozni azt.

* ez a Fragments c. dalnak a bandán belül használt neve.

SHELL BEACH

Az este záróakkordját a határainkon túl is egyre nagyobb sikereket elérő Shell Beach játszotta. Az éppen egy új EP-n dolgozó poszt-hardcore zenekar manapság elég ritkán látható élőben, nekem például még soha nem is sikerült elkapnom őket, úgyhogy kíváncsian vártam, mit alakítanak. Egy szokatlanul hosszú, zúgós-búgós intro után elég nagy lendülettel csaptak bele a lecsóba a 2012-es This Is Desolation album Hoverboards Don’t Work on Water című nyitányával. Különösen Szollár Bálint gitárost volt öröm nézni, ahogy körbe- és körbejátszotta a hangszere nyakát, viszont az első sorokban már nem maradtunk annyian, hogy a koncertből akkora buli kerekedjen, amekkorát a dalok energiaszintje lehetővé tenne. A program amúgy alapvetően az említett második nagylemez számlistáját követte, de azért kaptunk ízelítőt a debütalbum és a készülő EP dalaiból is, utóbbit most már tényleg nagyon várjuk! Bár ekkorra az este menetrendje is jelentős csúszásban volt a kiírtakhoz képest, azért azon mégis meglepődtem egy kicsit, hogy alig háromnegyed óra után a Shell’ is bejelentette, hogy köszönik szépen, jó éjszakát. Néhány dalra azért még mindenképpen számítottam volna tőlük (főleg a Hirudinean hiánya fájt). Persze így sem volt rossz koncert, jól esett végre látni őket, de azért azt gyanítom, hogy sem a zenekarnak, sem pedig a nyomokban azért szemmel láthatóan jelenlévő törzsközönségüknek nem ez volt életük bulija.

Mindent összevetve egy érdekes és szokszínű szombat estének lehettünk részesei, köszönjük a Monsternek, a Corvintetőnek, a Mamazone-nak, és persze a zenekaroknak!