2024. július 20.
Ha magyar rockfesztivál, akkor Rockmaraton.
Aki járt a 2010-es években fesztiválozni, annak aligha kell magyarázni, hogy miért volt ez akkoriban a hazai színtér egyik alapigazsága. A 2015 óta Dunaújvárosban rendezett Rockmaraton volt a legnagyobb és legfontosabb – sőt jóformán az egyetlen – olyan hazai feszt, amelyik hosszú távon szigorúan tartotta magát a rétegzenei, rock/metal műfaji profilhoz, és közben képes volt komoly nemzetközi neveket is nagy számban behúzni évről évre. Noha az évek alatt a volt néhány nehéz pillanata is a Maraton történetének, de ezeket valahogy mindig leküzdötte a szervezőgárda, egészen addig, mígnem 2020-ban, a 30. jubileum kapujában a világot felforgató covid úgy kihúzta a szőnyeget a fesztivál lába alól, hogy már úgy tűnt, abból soha többé fel sem fog állni a Maraton – és jó négy évig nem is állt.
És habár időközben azért történtek dolgok a hazai fesztiválpiacon – például 2021-ben egyfajta kényszermegoldásként megszületett a Rockmaraton helyszínén a csak hazai bandákkal operáló, és csak egyetlen évet megérő Metal Factory, illetve közben kinőtt a földből egy Toxic Weekend és egy Lowland feszt is, amelyek bizonyos mértékig lefedték és azóta is fedik bizonyos szegmenseit a Maraton hagyományos zenei palettájának -, mégis ahogy a járványhelyzet lecsengésével újra beindult a nemzetközi zenei vérkeringés, úgy vált egyre jobban fájóvá az éves dunaújvárosi csúcstalálkozó hiánya. És épp ezért élte meg a színtér kvázi megváltásként, mikor 2023 végén kiderült, hogy 2024-ben a Rockmaraton visszatér, hogy jókora csúszással ugyan, de mégiscsak megünnepelje a saját 30. évadát.
A négynapos visszatérés helyszíne maradt a jól bevált Szalki-sziget, a szervezésbe nagy erőkkel beszállt a Barba Negra és a H-Music is,
a lineupot pedig minden eddiginél nívósabbnak és komolyabbnak ígérték – ami tulajdonképpen teljesült is, meg nem is.
Egyrészt tény, hogy akkora nemzetközi legenda, mint a Judas Priest, még sosem játszott Dunaújvárosban, ugyanakkor a műfaji skála mintha kicsit beszűkült volna, illetve a felhozatal egésze némi biztonsági játék érzetet is keltett. Az tagadhatatlan, hogy a heavy/power metal vonalon elég nagyot ment az idei lineup, és korrekt merítést kaptunk az extrémebb alműfajokból is (thrash, death, black, valamint a jó ég se tudja, hogy milyen címkét érdemel igazából az Igorrr). Ugyanakkor ezúttal a háttérbe szorult például a régen rockmaratonos alapkelléknek számító folk metal, ahogy a metalcore, a hardcore és a punk is, arról nem is beszélve, hogy stoner/sludge bandát jóformán nagyítóval se lehetett találni az idei lineupban. De legalább szerencsére budigrindot se.
Ráadásul a nagyobb húzónevek között alig akadt egy-két olyan kuriózum, aki ne fordult volna meg nálunk az elmúlt egy-két évben a Barba / Dürer / Analog Music Hall háromszög valamelyik sarkában is, stabil nézőszámokat produkálva. Ugyanakkor egy öt év kihagyás után visszatérő fesztivál esetében valahol érthető is, hogy miért ezek a bejáratott produkciók élveztek előnyt a rizikósabb nevekkel szemben. (Ennek tükrében pedig inkább az a meghökkentő, hogy itthonról viszont simán kimaradtak olyan nagymenő bandák, mint az AWS, a Lazarvs, meg legfőképp a Tankcsapda.)
Persze már a régi időkben is sokan mondogatták, hogy
a Rockmaratonra nem a zenekarok miatt jön az ember, hanem az életérzésért,
és hát meg kell hagyni, hangulatban pontosan azt adta az idei fesztivál is, amit a régi Maratonokon mindenki megszokott és most jogosan (és epekedve) várt.
Napi 18 óra hangos rock- és metalzene, amire mindenki úgy és annyira engedheti el magát, amennyire neki a legjobban kényelmes.
És ha bárki azt hinné, hogy a Rockmaraton egy egyhangú hely, ahol mindenki feketébe öltözve rázza a hosszú haját, hát tévedés: ez egy totális demográfiai kavalkád, ahol a tündehajú arcoktól a neonszínekben pompázó punktarajas tiniken át a decens kisgyerekes családokig és a kopaszodó nagyfaterokig bárki és bármi szembejöhet. Kopott, lyukas Rammstein trikók, obskurus felvarrókkal teleaggatott farmermellények, rikító sárga spongyabobos Akela pólók, páncélos lovagok, pestisdoktorok és egy bundás vérfarkasmaszk. Bakancsok, hófehér thrasher cipők és strandpapucsok; összefirkált málhák és egy dinoszauroszos hátizsák. Egy minden második koncerten a fejek fölött felbukkanó rózsaszín plüss póni, felfújható léggitárok, meg egy óriási strandlabda, ami tragikusan korán, délután 5-kor halálát leli egy wall of deathben.
Circle pitek, egymásba kapaszkodva headbangelés, hatalmas kórusban éneklések (a Hol van a szó még mindig a világ legnagyobb balladája), bármikor bárki lehuppanhat a földre evezést imitálni, és azonnal csatlakoznak hozzá legalább tizenöten. Éjjel a rockdiszkóban egy zavarba ejtően fiatal szöszi a kordonon vonaglik Mötley Crüe-ra, reggel hatkor meg valaki a mosdók előtt a fűben ülve egy cigis doboz méretű erősítőn gitározgatja az Egyszerű dalt. És ami az egészben a legszebb: mindenki a legnagyobb békességben megfér egymás mellett, csak elvétve lehetett bármi rendbontásról hallani vagy kellemetlenkedő suttyókba belefutni a négy nap alatt. (Utóbbit mondjuk lehet kimeríti az a társaság, akik egyik délelőtt a kempingben Dögös Robival meg azzal a Zámbó Jimmy hardstyle remixszel verték fel a környék nyugalmát… egyetlen szerencséjük, hogy utána pont a Lamb of Godtól Blacken the Cursed Sunnal folytatták.)
A fesztivál elrendezése alapvetően nem sokat változott, a helyszínek többsége (a két régi nyitott nagyszínpad, a kajasor, a merch, az Off-Rock Tanya) megmaradt az eddigi helyén, a feszt legvégében lévő nagysátor viszont megszűnt, átadva a helyét az új, minden eddiginél hatalmasabb Borsodi nagyszínpadnak, ahol a legfőbb húzónevek játszottak esténként. A hangzásra szerencsére sehol nem kellett panaszkodni, sőt, gyakorlatilag az összes koncert, amibe egy percre is belenéztem, kifejezetten királyul szólalt meg. A zenekarok mellett pedig egész nap zajlottak a különféle off programok is: reggeli filmvetítés, társasjátékok, délután kerekasztal-beszélgetések, az elmaradhatatlan léggitár-verseny, karaoke stb., meg persze az egész nap rendelkezésre álló szabadstrand, ami nyilván sokaknak tette elviselhetőbbé a legnagyobb hőhullámban a Maratonon töltött napokat.
Vendéglátás terén kicsit felemás képet mutatott a fesztivál: ennivalót elég széles választékkal, többnyire korrekt árakon és aránylag gyorsan lehetett beszerezni, az italméréseknél viszont már akadtak gondok, kiváltképp a kiszolgálás sebességével, vagy épp a hideg italok hiányával, ami sokaknak rányomta a bélyegét a fesztiválélményre. Emellett egyéb kisebb problémák, szervezetlenségek is felmerültek, főleg a programot érintően.
Kezdjük ott, hogy papíron jól hangzik ez az “egész nap buli” dolog, de a délelőtti és kora délutáni koncertek a valóságban nemigen működnek, jóformán több a hátrányuk, mint az előnyük. A pihenést és off programokat (főleg a szomszédos Malátabárban zajló pódiumbeszélgetéseket, kvízt stb.) zavarják, mert hangosak, viszont érdemi közönséget meg alig vonzanak be, jobbára csak maréknyi lézengő érdeklődő szegődik oda ilyenkor. Ebből az alaphelyzetből tényleges bulit csinálni meg szinte esélytelen, talán egyedül a Stress + Metal Lady párosnak sikerült ebédidőben életet lehelni a fesztiválozókba. Ha jövőre is lesznek ilyen korai koncertek, akkor mindenképp jót tenne legalább valami műfaji ív vagy koncepció, tehát délelőtt 11-kor ne kapásból egy death metal-banda rúgja rá az ajtót a gyanútlan fesztiválozókra, hanem kezdődhetne a nap mondjuk valami másnapos grunge vagy stoner üggyel, esetleg egyenes, kettőnégyes hard rockkal, és ráérünk később bedurvulni, amikor az emberek már jobban elemükben vannak (igen, ez egy eufemizmus arra, hogy piáltak eleget).
A másik fájó pont, hogy több esetben is sikerült azonos, egymást ütő időpontra rakni olyan zenekarokat, akiknek a közönsége nagy arányban fedi egymást. És amíg egy Down for Whatever / Tiansen páros (vagy igazából bármilyen hazai bandák) egybeesése még nem egy akkora érvágás, ugyanez egy Amorphis / Carcass ütközés esetében azért már elég súlyos és fájdalmas dilemmát okozott sokaknak.
És ha már a tényleges koncertekre terelődött a szó, muszáj megemlíteni néhány kiemelkedően jól sikerült bulit (meg egy kakukktojást) – a teljesség igénye nélkül, és vállalva, hogy teljesen lemaradtam egy csomó olyan bandáról, akiket amúgy meg akartam nézni/illett volna megnéznem.
Noble Victory: Van azért az a szitu is, amikor egy jó „durr a közepébe” death metalos kezdés óriásit tud menni, és hát a fesztivál nyitónapjának első bulija pont ilyen volt. Színpadon a hazai underground veteránjai, masszív kiállás, a svéd színtér aranykorát megidéző dalok is magukért beszélnek, és nem lehet elégszer elmondani, hogy Szirota Márió az egyik legkirályabb fiatal dobos itthon.
Unearth: A metalcore élő legendái négy év után néztek be hozzánk újra, időközben megint történt náluk pár tagcsere, de ettől semmivel sem lettek kevésbé pusztítóak, sőt. Kezdésnek bedobtak 3 újabb keletű trekket, onnantól meg csak a hőskorszakból, a kétezres évek közepéről játszottak, azon belül is főleg az idén húszéves The Oncoming Storm albumról (még az isteni Zombie Autopilot is volt!), ennél jobb leosztást pedig aligha kaphattunk volna. Odalent ment is rendesen a hőzöngés, circle pitek, two-step meg minden ilyesmi. Ennél fergetegesebb, lehengerlőbb buli egész héten nem volt még egy.
Alestorm: Elitistább metalos körökben bevett szokás lefitymálni és fikázni a skót kalózmetalos brigádot, de még ha a lemezeiktől ódzkodik is az ember, meg kell hagyni, hogy élőben mocskosul szórakoztatóak. Már a színpadkép is teljesen hibbant a sok neonzöld motyóval, azokkal a monumentális gumikacsákkal, meg a legvégén a hatalmas felfújható “FUCK YOU” felirattal, ráadásul a bandatagok egész végig heccelik egymást a színpadon, és közben a zenélés sincs elhanyagolva, vannak rendes slágerek (senki ne merészelje azt mondani, hogy a Keelhauled vagy a Drink nem azok), meg persze virgázás is bőven, mintha csak valami néhai Children of Bodom-koncerten lennénk. Hogy a Magyarország c. dal kringya-e, vagy a legkúlabb kikacsintás a hazai közönség felé, az mondjuk erősen véleményes, de engem így is megvett Bodor Mátéék show-ja – mikor lesz legközelebb??
Watch My Dying: A hazai extrém metal megdönthetetlen intézménye idén nyolc év után készül új lemezt kiadni, és nagyjából minden, amit mostanában csinálnak, ennek a jegyében telik. A koncert előtt, kora délután még klipet is forgattak az egyik új számhoz a fesztiválon föl-alá masírozva, utána élőben több friss dalt is becsempésztek a klasszikusok (Carbon, Fényérzékeny stb.) közé, a közönség pedig simán a tenyerükből evett. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy habár egész hétvégén minden zenekar elég tisztesen szólt a Metal.hu Arénában, de a WMD még így is az egyik legdöfibb hangzású bulit prezentálta.
Amorphis: A Nagy Pénteki Dallamos Death Dilemma egyik érintettje, akik a műfajt a folkosabb és/vagy progosabb végénél fogják meg, és a Borsodi nagyszínpad aznapi programját zárták. A műsor elején főleg a legújabb lemezükről (Halo, 2022) szemezgettek, valami egészen gyönyörű hangzással, a The Moon például simán libabőrbe is rakott, és fájt is a szívem, mikor alig fél óra után ott kellett őket hagynom…
Carcass: …hogy elkapjam a Metal.hu színpadon a másik zsánerbéli delikvenst, akik pedig egy sokkal brutálisabb és véresebb irányból, a goregrind felől jutottak el anno a melodeathig. El is süthetnék pár olyan jópofizós dumát, hogy a komplex témáikat sebészi pontossággal és patika hangzással adták elő – bár igazság szerint Dan Wilding pergője egy idő után olyannak érződött, mintha egy serpenyővel verdesnének fejbe -, de a lényeg az, hogy a lassan death metalos Lemmyvé nemesülő Jeff Walker és az öregedni nem hajlandó Bill Steer egy órára sikeresen el tudta hitetni, hogy ‘90-es évek sosem múltak el (persze azért a második visszatérő albumról, a 2021-es Torn Arteriesről is elsütöttek pár dalt), meg hogy a Heartworknél nagyobb melodeath himnuszt soha senki nem fog írni. Ami egyébként kis túlzással azóta is így igaz.
Tengeri Püspök: Nem gondoltam volna, hogy az egész Maraton legnagyobb meglepetése szombat dél tájban ér majd, aztán mégis. A veszprémi ötös amolyan másnapos prog grunge-ot játszik, valahol a Tool meg az Alice in Chains metszetében, erősen faterzenekaros vibe-bal – az öt tag közül többnek van őszülő szakálla, mint nincs -, de ezt a műfajt igazából ez csak még hitelesíti is. És az egész teljesen megbabonáz, a Layne Staley-t idéző énekhang valami félelmetes, rendesen csontig hatol; a riffek úsztatnak, miközben több-kevesebb (általában kevesebb) sikerrel próbálod kibogozni, hogy milyen ütemmutatóban is lehetnek (a megoldás amúgy rendszerint valami teljesen indokolatlan prímszám). Pont ez kellett az addigra keservesen kialvatlan agyamnak és testemnek, hogy visszarázzon a napi kerékvágásba.
Türböwitch: Az idei magyar Wacken Metal Battle győztese a Hell nagyszínpadon kapott egy jó szombat délután 4-es slotot, amiből a srácok szépen ki is hoztak egy arconpörgős speed/thrash házibulit, kellemesen suttyó dumákkal és külsőségekkel (Türböwitch feliratú kőbányais üveges rollup = 10/10), a szett csúcsán pedig mindkét gitáros lepattant a nézőtérre, a nép meg körülöttük nyomatta a circle pitet. Pont egy ilyen lelkületű produkció testesíti meg a legjobban a Rockmaraton szellemiségét, és pont ez kell majd odakint a németeknek is.
Judas Priest: Senkit nem érhetett meglepetésként, hogy a fesztivál legnagyobb és leglátványosabb koncertjét a több mint fél évszázada működő brit legenda tudhatta magáénak. Színtiszta heavy metal iskola, grandiózus színpadképpel és méregerős besztof programmal – a Judas-életműben tényleg annyi nagyobbnál nagyobb dal sorakozik, hogy az öregek még azt is simán megtehetik, hogy rögtön a koncertjük első 15 percében kijátsszanak olyan adukat, mint a Breaking the Law meg a You’ve Got Another Thing Comin’, mert még így is bőven marad puskapor a műsor végére is (Painkiller, Hell Bent for Leather, Living After Midnight stb.).
Rob Halford mindjárt a 73-at tölti, de ahogy megjelenik a deszkákon, hát akkor nem egy bácsit látsz odafent, hanem egy igazi fasza gyereket.
Persze süt róla, hogy a hosszú bőrkabátjában ő is rohadtul szenved a hőségtől, de még így is belakja a színpadot, így is bevágja a rocksztár pózokat, így is kipréseli azokat a sikolyokat, így is felsorolja fejből a fél Judas-diszkográfiát időrendben, és rajta kívül senki nem tudna ennyire (vagy bármennyire is) menőnek tűnni azzal, hogy a ráadásban egy Harley nyergében robog be a színpad közepére. A koncert legvégén egyetlen kérdés maradt csak nyitva: az a random NPC, aki pont a bemotorozás előtt felslisszolt a színpadra, hogy a sörhasát mutogassa, mégis hogy került oda, és vajon mi lett a sorsa, miután a biztonságiak rohamléptekkel eltakarították onnan? Talán jobb is, hogy nem tudódott ki…
Ossian: Elitistább metalos körökben ugyancsak bevett szokás lefitymálni és fikázni Paksi Endréék munkásságát, egyébként nem is teljesen alaptalanul, ugyanakkor azt sem nagyon lehet elvitatni, hogy az idők során ők is leraktak az asztalra jó pár megkerülhetetlen heavy metal opuszt (a 15 percet vagy az Élő sakkfigurákat még csak guilty pleasure-nek sem nevezném, mert bármiféle szégyenérzet nélkül hallgatom meg őket bármikor). Szóval gondoltam, ha már úgy is egy helyen vagyunk, akár még jó is lehet ezekre elnosztalgiázni tizenakárhány évvel azután, hogy utoljára láttam az Ossiant. Ehhez képest egy olyan műsort játszottak, amiben a klasszikusok helyett az utóbbi bő tíz év albumai voltak fókuszban, amikről azt gondoltam volna, hogy „ki a franc hallgatja ezeket?” – nos, a jelek szerint mindenki, legalábbis a dalok többségét hatalmas kórusok és üdvrivalgások kísérték, szóval ezek szerint Endrééknek mégiscsak megéri egy-két évente piacra dobni egy új nagylemezt.
Amúgy a kérdőjelekkel teli – jó, ne finomkodjunk: teljesen érdektelen – setlist ellenére vizuális oldalról baromi jól nézett ki a műsor, ez a gátlástalan mértékű lézershow egyszerűen megunhatatlan eye candy, ráadásul bármennyire is testidegennek tűnik, hogy egy Ossian kaliberű zenekar két gitáros helyett 1 gitár + 1 szinti hangszereléssel álljon színpadra, még ez a felállás is működött. De azért ha előre tudom, hogy A rock katonáin, az Acélszíven meg a Rocker vagyokon kívül egyetlen számra sem fogok ráismerni, nem valószínű, hogy rááldoztam volna erre egy egész órát az életemből ¯\_(ツ)_/¯
Fotók: Dömök Laura / Máté Péter / Bende Csaba – Rockmaraton facebook
