Élő és halott legendák a csúcson – Rockmaraton 2019, harmadik rész

Az idei Rockmaraton első napjai sem teltek eseménytelenül, elég komoly produkciókat láttunk a keddi punk- és death-napon, majd a szerdai hardcore- és a csütörtöki black-maratonokon is, de a legnagyobb, túlzás nélkül élő legendának számító nevek mégis a hétvégére maradtak. Még akkor is, ha közülük némelyik igazából már nem is él, csak úgy lett feltámasztva a sírból, a buli kedvéért. Emellett megnéztünk még pár divatos kortáts bandát is, meg megszámlálhatatlan hazai csapatot.

PÉNTEK

Persze nem csak koncertek voltak ám a fesztiválon, hanem off programok és bulik is, amiknek nagyon nagy része nem engem céloz, de a kerekasztal-beszélgetéseknél találtam néhány érdekes témát. Például a péntekit, amire nyilvánvaló okokból voltam nagyon kíváncsi:

Létezik-e még (rock)zenei újságírás Magyarországon?

A beszélgetés moderátora Szénégető Richárd, az esztergomi keményzenei koncertek szuperkedves keresztapja volt, a résztvevők pedig többek közt Sixx az index.hu-tól és Lénárd László a HammerWorldtől. A kérdésre az egyöntetű válasz természetesen az “igen!” volt, és rengeteg téma között szó esett például a zenei újságírás belső indíttatásáról, szubjektivitásról, negatív kritikák kimondásáról, és a mai magazinok, blogok helyzetéről. Megfogalmazódott, hogy a zenével és zenekarokkal kapcsolatos cikkek írása igazából egy kultúrmisszió, amit a nagy újságok és weboldalak kivételével szinte mindenki ingyen, hobbiként, szimplán szerelemből és elhivatottságból csinál, ez egyébként nincs máshogy nálunk, a Nuskull.hu-nál sem.

Sajnos a beszélgetés végén nem nagyon maradt idő kérdezni az újságíróktól, de a véleményem erről az, hogyha már kultúrmisszió, akkor kezeljük is akként, mert azt nem tartom annak, ha a legnagyobb-legnépszerűbb-legismertebb zenekar századjára is ki van téve a címlapra/főoldalra, de a kezdőbb, nehezebb életű, de tehetséges formációknak alig jut felület. Ebben a munkában szerintem nem kellene ennyire a kereslet-kínálatnak meghatároznia a tartalmat. Mivel az underground bandákról is esett némi szó a beszélgetésen, így nem annyira maradt bennem ez a kérdés megválaszolatlanul, de azért megemlíteném, hogy mennyire fontosnak tartom foglalkozni az ismeretlenebb, kis rajongótáború zenekarokkal, hiszen minden nagy banda volt egyszer kicsi és kezdő.

A beszélgetés végén már szaladtam is a metal.hu sátorba Red Swampra, akik már délután 4-kor megtöltötték a sátrat és ultimate jófejségükkel hatalmas bulit csaptak. Elnézést, de valaki mondja már meg nekem, hogy miért rakták be őket egy ilyen korai időpontra, amikor minimum egy este 8-9 óra lenne nekik és nekünk is egészséges? Tán csak nem azért, hogy pont a dalaik alatt üsse el az óra a 4:20-at? Imádtam a lendületes, böszme és táncolható riffjeiket és Kovács Gergely fogós és dögös énektémáit, amikből egy mocskos és jó hangulatú szett állt össze. A közönség baromira élte a bulit, egy nem kis részük tisztességgel végigugrált sok dalt, amit még inkább megdobott az, hogy az énekes is lejött hozzájuk megőrülni. Olyat meg még az életben nem láttam, hogy az utolsó hang lecsengése után a zenekar egy doboz Red Swamp-lenyomatú sütit osztott szét a fesztiválozóknak. Legyen ez a név egy iránymutatás arra, hogy ha mocsárzene, akkor nem csak az Apey and the Pea létezik Magyarországon!

Pár órával később a magyar stoner egy grunge-osabb, régi nevét néztem meg ugyanott, az egri Shapat Terrort. Viszontagságos a mi történelmünk, hiszen a millió alkalomból sajnos még egyszer sem sikerült teljesen végignéznem őket, most viszont az első hangtól az utolsóig hallgatni tudtam a dalaikat. Ők nem azt a megőrülős történetet nyomják, mint a ‘Swamp, hanem egy sokkal kifinomultabb, chillesebb vonalat, elég menő gitárszólókkal fűszerezve. Elszállósabb zene és háromtagú zenekar lévén, meg mivel nem éppen egy ezévtizedi bagázsról van szó, a közönség is egészen visszafogottan élvezte a bulit, de ez így volt rendjén, aki ott volt, jó eséllyel mindenki jól érezte magát. Még én is, aki totál nyűgösen érkeztem hozzájuk, mivel előtte a Paediatrician koncertjét nem éreztem magaménak, se magamat odavalónak, de a Shapat végére teljesen megnyugodtam. Köszönöm!

Aztán, csak hogy a világegyetem egyensúlyban legyen, megint sikerült felhúznom magam az Aréna sátornál, ugyanis a cseh goregrinder Gutalax következett. A fiatal, szakadt punktól az idős death metaloson át a bulizó metalcore-osig a legszélesebb spektrumban voltak rájuk kíváncsiak az emberek. És hogy mire? Mindenre, ami a végbéllel és annak ürítésével kapcsolatos, és/vagy simán alpári. Mindezt egy vegyvédelmi ruhába öltözött, értelemszerűen barna festékkel összekent zenekartól, egy teljességgel vállalhatatlan vokállal. Nem tudom, hogy mi akasztott ki jobban: a röpködő wc-papír gurigák, a felfújt guminő nyakába akasztott wc-ülőke, vagy a szar zene. Mert ha legalább a zenéjük lenne jó – de még az is rossz. A fingás pedig utoljára az általános iskola alsó tagozatában volt vicces. A Gutalaxot csinálni és a koncertjükön részt venni az igénytelenség magasfoka. A legszomorúbb az egészben pedig az volt, hogy annyi embert talán egy előadónál sem láttam az Aréna sátornál, mint náluk.

Hála az égnek, utánuk helyrerázott a Venom Inc., nem is akárhogyan. Nem tisztem mérlegelgetni, hogy melyik felállás a valódi, a jobb vagy az igazabb, egyszerűen csak imádtam ezt a masszív, fémes tanítást és kész. Egy percre sem állt meg a lendületük, rengeteg számot lenyomtak körülbelül egy óra alatt, és még ha az effajta zene némileg egyhangúbbnak tűnik is, mint a modern, populárisabb zenekarok dalai, akkor sem untam egyáltalán, sőt nem is akartam, hogy vége legyen! Érdekes sajátosság, hogy a Venom-őstag énekes Demolition Man érdes hangja mintha egy fémdobozból szólt volna, ez egészen megtetszett. A pasas pedig úgy néz ki, mint J.K. Simmons death metal nagypapa alteregója! A The Absence-ből érkezett Jeramie Kling pótdobos pedig zabálta a közönséget, egyre feljebb nyomta a bulihangulatot, többször már állva dobolt, a bőröket pedig a koncert teljes hossza alatt úgy püfölte, mintha nem lenne holnap!

Nagyjából nulla kedvem volt befolyásolni az itt kialakult hangulatomat másmilyen műfajjal és szívem szerint beköltöztem volna a Napalm Death-ig, de ígéretet tettem arra, hogy megnézem az éppen kezdő Jinjert a szomszéd színpadon. Mivel az ukrán modern progos-djentes metálzenekar évi többször vendégeskedik nálunk, így őket már csak az nem látta, aki nem akarta – tehát például én, de végül pozitív benyomást tettek bennem. Precízen kifaragott és letisztogatott dalokat hallottam, erős hangzással és egy rendkívül tehetséges torokkal. Tatiana híre szinte megelőzte a zenekaráét felém, és kicsit olyan érzésem volt a koncerten is, mint azon kívül: hogy a show és a marketing is totál rá van felépítve, kihangsúlyozva a nőiségét és az impozáns külsejét. Ez önmagában számomra nem túl szimpatikus mentalitás, de amiatt véletlenül sem sajnálom tőlük ezt, hogy Tatiana a modern metál színtér egyik legtehetségesebb énekesnője, hibátlanul váltogatta az öblös hörgéseket a magasztos tiszta énekkel, nem mellesleg szép nagy hangterjedelemben. A zenészek is igencsak kreatív munkát tettek le az asztalra matekos témáikkal, súlyos breakdownjaikkal és szólóikkal, de a gitáros Roman és a basszer Eugene szinte semmit nem kommunikáltak a közönséggel, mintha maguknak játszottak volna, teljesen Tatianára és némileg a nyughatatlan dobosukra, Vladislavra bízva a hangulat gyártását. Mindezek ellenére hibátlan show-t toltak a miattuk összegyűlt hatalmas tömegnek, és még én is jól éreztem magam rajta.

De azért már vártam, hogy átszaladhassak a Napalm Death kezdésére. Amikor pár éve megnéztem őket szintén a Rockmaratonon, de akkor a nagyszínpadon, sajnos még nem jött át a dolog, el is untam. Ezúttal jóval kisebb térre szorítkozott a Napalm energiája, itt és ennyi idővel később már nagyon is tudtam azonosulni a zenéjükkel, valószínűleg azért, mert nem állnak messze a hardcore punktól, a death-t is csípem, és az ő grindjukkal még nincs bajom. Ha a Venom sok dalt játszott, akkor a Napalm aztán pláne, a maga huszonvalahány egy-két perces tételével. Imádtam a teljesen őrült, káosz, feszes darálógépezetüket, ami nagyrészt a Utilitarian és a Scum tételeiből épült fel, de például a Dead Kennedys cover, a Nazi Punks Fuck Off sem maradhatott el, aminek nagyon örültem. Volt még egy meglepetés is, hiszen a koncert másnapján töltötte be Barney Greenway énekes az 50. életévét, aminek alkalmából két dal között felköszöntötték egy tálca sütivel, amit emberünk rögtön bedobált a közönségnek, és alig jutott szóhoz a meghatottságtól. Pedig Barney eléggé a szavak embere, rengeteget beszél a számok közt, és érdemes is odafigyelni ezek tartalmára, tanulságosak. Legalább annyira volt király ez a koncert, mint az egyik szülője nyakában headbangelő pici lány!

Ellentétben a napzáró Soulfly-jal, ami egy hatalmas csalódás volt. Nem csak az ungabunga dalok nem jöttek át egyáltalán, a hangosítás is kritikán aluli volt, Max Cavalera gitárjából alig hallottam valamit – pedig az elején és a közepén kívül a tér szinte minden pontját végigjártam, de hiába. Ennél azonban sokkal nagyobb probléma volt a frontember viselkedése, amitől az egész koncert alatt az a gondolat motoszkált bennem, hogy Cavalera már csak a nevéből él. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Marc Rizzo gitáros – aki egyébként zseniálisan játszott és a közönségre kellően figyelt – lenyomott egy irdatlan menő szólót, Max pedig melléállva kábé minden második ütemre komótosan pengetett egyet, közben irtó büszkén vigyorogva a közönségre. Ez a momentum kicsit úgy jött le, mintha ő aratta volna le a babérokat Marc kemény teljesítményéért. De azért volt jó pillanata is a koncertnek: a törzsi vonallal kevert ötlet, ami a Soulfly egyediségét adja, egész szimpatikus, így amikor Max játszott egy néhány perces berimbau-szólót (brazil egyhúros hangszer, ami a capoeira alapvető kelléke), azt azért csíptem. Összességében viszont nem voltam túl elégedett, így elszomorított, hogy a terv szerinti utolsó maratonos koncertem egy ilyen élmény lett – aztán végül mégis maradtam másnapra panterázni, de arról már nem én fogok mesélni. (Hegedűs)

SZOMBAT

Az öreg lordosok és p.mobil-osok biztos lehurrognának ezért a kijelentésért, de nuskullos mércével bőven a zárónap vonultatta fel az egész hét legsűrűbb programját, ahol olyan szinten érték egymást a kötelező kategóriás bandák, hogy azzal néha konkrétan csak háromfelé szakadva lehetett volna lépést tartani. Így jött az elhatározás, hogy afféle emberkísérletté alakítom ezt a napot, ahol arra voltam kíváncsi, meddig lehet bírni ép ésszel azt, ha az ember szó szerint szünet nélkül rohangál egyik koncertről a másikra, a fesztivál egyik végéből a másikba. A végeredmény: 11 banda 7 óra alatt – és ekkor még mindig nem értünk el a nap végi Pantera-ünnephez, de egy jó modoros blogger közhellyel élve “ne szaladjunk ennyire előre!”

Kora délután, rögtön érkezés után belecsöppentem a Needless kissátras bulijába. A srácok aprítós extrém metalban nyomulnak, ahol a death/thrash alapokat bőszen fűszerezik blackes vagy akár doomos témákkal is, és élőben úgy temetnek maguk alá, mint a mázsahússzal eltaknyoló részeg akelás a gyanútlan fröccsös poharat. Kezdésnek tökéletes! Az Aréna sátorban az új dobossal felálló Harmed is jó lehetett volna, de nemigen szólt sehogy, full kása, mintha nem bírt volna el a helyi cucc a dzsére hangolt gitárokkal. Pár szám után inkább vissza is mentem az előző helyemre a Trillionra, akik igazából furán hatottak így világosban, a színes fények között, meg hát a merengősebb dalaikkal eleve stílusra se nagyon passzoltak az alapvetően a hőzöngésről szóló fesztre, de azért jól esett látni tőlük pár számot. Aztán megint az Aréna, ahol a Stubborn megint elképesztő házibulit pörkölt – ez már nem is számolom, sorozatban hányadik olyan akciójuk volt, ami az összes eddigit lazán lepipálta. Óriási össznépi pörgés, a nézőtérre levonuló fél zenekar, a tartóállványokra felmászó Kaldiferi, eszelős hangulat, csillagos ötös!

Stubi után pont elkaptam az első nagyszínpados banda, az Ørdøg végét: sajnos ők sem szóltak valami vaskosan, a gitárok eléggé hiányoztak, de legalább volt Superbutt-feldolgozás, mert ahogy Vörös András énekes mondja:

Megfogadtuk, hogy amíg akár egy Superbutt-pólós arcot is látunk, addig mindig eljátsszuk a Szájon átot… és hát a Szentpéterin állandóan Superbutt-póló van.

Ezután Omega Diatribe-ra épp csak benéztem, mivel mostanában már annyiszor láttam őket, hogy lassan már nem tudunk egymásnak újat mutatni, mindenesetre ők is szépen elkalapálták az Aréna sátrat, ahol egész sokan mozogtak a matekos betonozásra. A Watch My Dying a nagyszínpadon épp a 20. születésnapját ünnepelte, és bár az esztergomi urak matekos, agyalós mélymetálja nem feltétlen egy fényes délutánra és szabadtérre lett kitalálva, de a hangulattal így sem volt gond. Szerencsére rögtön kezdésnek ellőtték három kedvenc számom a 4.2 EP-ről, meg az ősalap Carbont, úgyhogy ezután hiányérzet nélkül siettem is tovább a kissátorba, ahol a szegedi Dystopia játszotta végig a tavalyi toplistás slágerlemezét. Szépen, alaposan kifaragott riffek, fenségesen pazar többszólamú refrének, közvetlen, családias hangulat (“akkor vagy igazi rajongó, ha a basszer nevét kiabálod be!”), ez így simán a nap egyik legerősebb epizódja volt.

Eközben az Arénában elkezdődött az Insane 20. szülinapi zsúrja is – a hazai modern metal (megint nem bírom megállni, hogy ne írjam le: a BPRNR-korszak) alapbandája az alkalomhoz képest nem csapott túl nagy felfordulást, de Knapp Oszi bömbölését mindig öröm hallani, amit meg Bálinttal és Bercivel hárman összehőzöngtek a záró Set It On Me-ben, az egészen fejbevágott. Ahogy a nagyszínpados Apey & the Pea is, de őket is már annyiszor láttam mostanában, hogy nemigen vártam tőlük semmi újdonságot. Így aztán gyorsan el is ugrottam vacsoráért, és hát mi tagadás, Áron Andris végtelen “blöehh!”-jei kifejezetten gusztusos aláfestésül szolgáltak a sült kolbászhoz, továbbá egyszersmind az Abraham “eat them alive to give” sora is nyomban új értelmet kapott. Lassan azért tényleg örömmel venném, ha a srácok bátrabban variálnának a bevett setlisten, itt a Judas helyett az Errorist zárásnak például kimondottan üdítően hatott, Apey is egy gyönyörű meghömbölödést mutatott be a rendszergyilkos záró riffre.

Aztán következtek az utolsó külföldi fellépők.

Do you want to have a party with some blast beats?

– hangzott el a kérdés, majd a belga Aborted menten neki is látott az Aréna módszeres kínzásának. Egy jó órányi tömény deathgrind zúdult az arcunkba, szüntelen duplázással és pergőzéssel, rengeteg tekerős-vijjogós szólóval, meg egy már-már karikatúra-szerű énekes figurával. Emberünk két aprítás között simán beközli, hogy a következő szám a Pokémonokról szól, vagy az Insta-lányokról szól, akiket bizony nem kedvel – majd újabb négy percig tolja a malacvisítást, mintha az lenne az anyanyelve. Tényleg annyira elképesztően kemény élmény volt, hogy még tapsolni meg csujjogatni se bírtam a számok után, csak elismerően felröhögni, opcionálisan egy velős “azzztakurva.” felhorkanás kíséretében.

És talán érthető módon végül az Aborted hatására jutottam el odáig, hogy betelt a merevlemezem, és nem tudtam tovább koncentrálni a zenére. Így a következő két bandába csak felületesen, pár szám erejéig néztem bele. A norvég Bömbers egy teljesen korrekt Motörhead tribute műsort hozott az Immortallal felfutott élő black metal-legenda, Abbath vezetésével. Azt szoktam mondani, hogy tribute zenekart csinálni akkor valid, ha előtte letettünk valamit az asztalra önerőből, onnantól lehet más számaival haknizni – na, ezt derék norvégunk bőven kipipálhatja. Ráadásul kiállásban, énekhangban és zagyva dialektusában is tök hitelesen hozta a néhai Lemmyt, azért meg külön jár a pluszpont, hogy a legnagyobb kötelező Ace of Spades-t rögtön kezdésnek kijátszották. Utánuk a Bury Tomorrow csapott egy futószalagon gyártott metalcore-bulit az Arénában. Szó se róla, az angol srácok vérprofin csinálják azt, amit, csak éppen semmi izgalmas vagy érdekes nincs a dalaikban. Kemény riffek, morcos-morgós énekes, aztán sok dallamos refrén a vékony hangú gitárostól, meg indokolatlanul sok “are you having fun?!?” kérdés a számok között. Szépen ment rájuk a buli a sátorban, engem viszont nem tudtak sokáig lekötni.

És végül csak elértünk az este csúcsához, Phil Anselmo múltidéző Pantera-bulijához. Eléggé kérdőjeles volt, hogy az utóbbi években alaposan lecsúszott frontember mennyire tudja majd hitelesen átadni az egykoron korszakalkotó dalait, és hiába készültem fel a legrosszabbra, a nyitó Mouth for War első refrénjénél máris egyértelmű volt, hogy innen ma senki nem fog csalódottan hazamenni. Nyilván nincs már ‘99, Phil hangja is rozsdásodik, de még így is sokkal jobb formát hozott, mint az utóbbi évek koncertvideóin. Lehet, hogy sokat énekeltette maga helyett a népet, meg persze a két gitárosa is bőven alibizgetett Dimebag utánozhatatlan szólóin, de ezek apróságok. Érdemben tényleg nem tudok belekötni a The Illegals előadásába, meg nem is akarok. A rendelkezésre álló lehetőségekből kihozták a maximumot, és hihetően, élvezhetően, mi több, szerethetően idézték meg a legendás Pantera flesst. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint Hegedűs kolléganő megjegyzése a koncert után:

Én most értettem meg a Panterát. Bólogatni kell derékból.

Szerencsére a banda meggyőző kiállásának a setlist is méltó párja lett. A fél Vulgar Display of Power lemezt eltolni már önmagában felért egy fél sikerrel, és hiába nem volt se Cowboys from Hell, se 5 Minutes Alone, se semmi a Trendkillről, azért igen velős válogatást kaptunk az arcunkba. Persze, kicsit azért lehetett volna hosszabb, meg talán más sorrendben – az I’m Broken például biztos sokkal nagyobbat szólt volna a célegyenesre meghagyva, mint a kvázi ritkaságnak számító Hellbound, ami kicsit le is ültette a bulit. A záró New Level viszont – ami Phil szerint a Pantera szellemiségének esszenciája – kellően hatásos finálé volt, még azzal együtt is, hogy a frontember kétszer leállította a szám elejét, mert a közönség nem bólogatott rá elég keményen. Az a nagy kurva helyzet, hogy Phil Anselmo az az ember, akinek még ezt is elnézzük. Meg azt, hogy minden szám előtt hangsúlyos “I want to see y’all go bananas!” felhívásokat intéz a néphez. Meg azt is, hogy azon a bizonyos bulin bebaszva white powerözgetett bőszen.

Igen, szent tehén ő, de most legalább bizonyította, hogy nem csak a ‘90-es évek miatt. Hogy ma nem csak önmaga árnyéka, hanem ha összeszedi magát, akkor még mindig fel tudja húzni a saját, hatalmas cipőjét, és istenesen picsán is rúg vele. Kösz, Philip! (Völgyesi)

Fotók: Rockmaraton facebook
Red Swamp, Stubborn fotó: Lányi Kristóf
Apey & the Pea fotó: Bodnár Dávid