2022. január 4.
Elég régen volt már, hogy a Nuskullon utoljára külföldi lemezek toplistázására adtuk a fejünket, egész pontosan nyolc éve, a 2013-as évjárat lecsengése után. Ennek elég sok oka van: évről-évre egyre több a kiadvány, mi meg egyre kevesebben írjuk a magazint egyre kevesebb szabadidőben, satöbbi satöbbi. Szokás mondani, hogy „több szem többet lát” – na, nálunk ez az utóbbi években inkább kifordítva, a „kevesebb fül kevesebbet hall” formában érvényesült, így aztán el is engedtük azt a hiú ábrándot, hogy bármikor objektíven tudnánk értékelni az egész bolygó 12 havi zenetermését. Inkább arra szoktunk koncentrálni, amiben tényleg nyeregben érezzük magunkat: a hazai albumok és kislemezek summázásában.
Idén viszont úgy döntöttünk, hogy még mielőtt kihoznánk a magyar toplistákat, miért is ne fejtegethetnénk kicsit, melyikünknél mik voltak a 2021-es év külföldi csúcsteljesítményei. Szóval a héten mindegyik írónk külön-külön mesedélutánozik egyet a kedvenc anyagairól, hátha tudunk még utólag újat mutatni valakinek, és nem csak anyukánktól kapjuk meg azt a bizonyos szimpátialájkot (mármint mindenki a sajátjától). Összesített listát idén sem kotyvasztunk, mert – spoiler alert – a személyes top 10-eink között olyan kevés az átfedés, hogy matematikailag nem lenne értelme.
Ebben a cikkben Radó Richárd szedi össze a kedvenc tavalyi lemezeit.
Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer egy top tízes listámba bekerül egy Limp Bizkit-lemez, de hát a sors már csak ilyen kifürkészhetetlen. Félreértés ne essék, sosem köptem őket, viszont nem is rajongtam értük, a fontosabb dalokat/albumokat ismerem és így meg is fértünk egymás mellett. A visszatérő Still Sucksnak viszont sikerült egy olyan általános érzelmemre hatnia, amire más idei anyagnak nem: ne féljek az öregedéstől. Manapság, amikor naponta minimum három életközépi válságot kihordok lábon, fontos, hogy el tudjam fogadni az idő múlását. Sőt, röhögni is tudjak rajta. Merthogy ezt csinálják Dursték is. Az album egy pillanatig se veszi komolyan magát, együtt él a tudattal, hogy a fateralkat hamarabb kopogtat majd, mint a nyugdíj. Minden alkalommal fülig érő szájjal hallgattam végig a lemezt, vagy a nosztalgiafaktor, vagy a nonstop önirónia miatt, és konstatáltam, hogy a Limp Bizkit még mindig szar, de abból a legstílusosabb.
Ez a szemtelenül fiatal kanadai csapat már az év elején megmutatta, hogy is kell szólnia a modern deathcore-nak. Magával a műfajjal sosem voltunk túlságosan puszipajtások, pont a millió+1 hasonszőrű, futószalagon gyártott banda miatt, de amit ezek a Brand of Sacrifice művel, az egy egészen új szint. Egyszerűen nincs az egyvelegben gyenge tényező: a gitárok szinte hasogatják az élő szövetedet; a dobhártyád úgy rezonál a bőrök püfölésére, mint a Jurassic Parkban a pohár víz; a vokál, az elektronika és a bivaly hangzás meg aztán tényleg párját ritkítja. Egyszerre innovatív és provokatív. Melegen tudom ajánlani mindazoknak, akik kiábrándultak a műfajból (mint én majdnem) és azoknak is, akik pont, hogy most ismerkednek vele. A Lifeblood az év egyik legdinamikusabb lemeze, ami minden újrahallgatásnál más és más fondorlatot képes felmutatni és ettől lesz könnyedén az új generáció hangja.
Nem adta magát egy könnyen az új, Chelsea Wolfe-fal és Stephen Brodskyval közös Converge, de aztán csak eljött az a pillanat az ötödik vagy hatodik hallgatás környékén, ahol már járta a lábam az ütemet és dúdoltam a megjegyzett dallamokat. Nagyon elszántan küzdöttem érte, hogy működjön ez a lemez, pont azon oknál fogva, hogy a résztvevők produkcióit külön-külön is nagyra becsülöm, akkor már csak a matematika szabályai alapján élveznem kellene ezt is. A zenészek egy teljesen új arcukat mutatják meg a Bloodmoonon, azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy “örömzenélés”, még ha az eljátszott témák nem is feltétlen ezt az érzést képviselik. A résztvevőknek semmi vesztenivalója nem volt, mindenki bizonyította már külön pályákon, hogy megállják a helyüket a metal kacifántos útvesztőiben. Pont ettől lesz ez az album különleges: nincs rágörcsölés, nincs megugrandó léc, csak a szabadjára engedett tehetség, ami így csapatba verődve sem okoz csalódást.
Ha valaki megkérdezi, hogy melyik a kedvenc posztrock-zenekarom, gondolkodás nélkül rávágom, hogy a brit Maybeshewill. Majdnem tíz éve követem a pályájukat, ebből pedig rettenetesen hosszú volt az a hét esztendő, amíg nem álltak elő új zenével, fel is oszlottak, tetszhalott állapotban is voltak, meg minden olyasmi, ami miatt az embernek össze tud törni a lelke. Majd mint a sikeres, Bee Gees-es ritmusra történő szívmasszázs, úgy rántott vissza az életbe a tavalyi “feléledésük” és az azt követő albumbejelentés. A No Feeling Is Final szinte ott folytatja, ahol a 2014-es Fair Youth abbahagyta: gyönyörű instrumentális rock, sok-sok elektronikával és filmzenei hatással. A téma ezúttal az ökológiai lábnyomunk, ami komoly, mint a vakbélgyulladás. Valószínűleg az efféle kérdéskör megértése működik a legjobban instrumentális háttérrel, szöveg nélkül. Az 50 perces szeánsz tűpontosan ki lett számolva ahhoz, hogy lebegés közben eldöntsük, mit is fogunk csinálni életünk utolsó órájának másnapján.
Sok-sok brutális súlyú és vehemenciájú lemez kijött idén, de számomra minden kétséget kizáróan a skót Frontierer harmadik lemeze volt az etalon ebből a szempontból: ilyen mérhetetlen agresszióval felszerelt energiabombát nem mostanában hallottam. Amióta október elején kijött, szinte nem volt olyan hét, hogy ne pörgött volna le legalább egyszer. Gondolom, sokunknak megvannak azok az internetes mémek, ahol valami kedves tekintetű karakter vezet egy autót, és a szöveg mellette valahogy úgy szól, hogy “én, ahogy drogokról és gyilkosságokról szóló zenéket hallgatok, miközben megyek a közértbe müzliért”. Na, nekem pontosan ilyen volt az Oxidized: ha kellett, akkor mosogatás, vagy a szupermarketben akciós szőlőért való turkálás közben dögönyözte a hallójárataimat. Mint ahogy már a kritikámban is írtam, közel sem egy könnyű hallgatnivaló, de aki éli a ‘Dillinger- és/vagy Car Bomb-féle megborulásokat, azt iszonyatosan be tudja rántani, még akkor is, ha az első reakciója teljesen természetesen annyi, hogy: “Ez mégis mi a f*sz?!”
A Converge-höz hasnonlóan viszonylag későn rántott be az új Turnstile-anyag, nem is azért, mert ne lenne egy kiváló cucc, hanem mert egész egyszerűen elveszett a kora őszi eszméletlen megjelenés-áradatban. Viszont mire végre utolértem és átadtam magam az élménynek, egyáltalán nem kellett csalódnom: ezek a baltimore-i srácok minden szabályt felrúgtak és úgy pattintották be magukat sokunk szívébe (és az év végi listáink kiemelkedő helyeire), hogy minimálisan sem görcsöltek rá vagy izzadtak meg ezalatt. A Glow On egy abszolút hangulatos és minden tekintetében formabontó lemez lett, amin szerintem bárki találhat magának kedvére való tételt, zenei beállítottságtól függetlenül. Mondanám, hogy több ilyen zenekar kéne, de inkább nem is, hagyjuk meg ezt a kuriózumot nekik, mert megdolgoztak érte – vagy csak kirázták kisujjból, náluk nem lehet tudni. Városban deszkázások, piros műanyagpoharas házibulik vagy parkban haverokkal lazulások kiváló háttérzenéje tud lenni ez a Glow On, mert iszonyat hangulatos, összehozza a népeket és lelke van.
A Satelles énekeséhez, Bokis Balázshoz hasonlóan nekem is a 2016-os Low Teensszel érett be igazán az Every Time I Die. Az a lemez oda-vissza egy zseniális cucc, a zárótétele, a Map Change pedig azóta is az egyik kedvenc dalom. Így aztán nagy izgalmakkal és tényleg idegőrlő várakozással telt el az az öt év, amíg megérkeztünk a Radicalhöz, de a végeredményt hallva úgy érzem, minden másodpercért megérte a nélkülözés. A buffalóiak nagy valószínűséggel a legsokoldalúbb, legkísérletezősebb, legkomplexebb anyagukat tárták a világ elé. Masszív harapófogó-futamokat váltanak a fájdalmas sebfelszakítások, és Keith Buckley énekes óriásit nőtt a szememben azért, amin az elmúlt évek alatt keresztülment, és mégsem választotta a könnyebb és gyorsabb utat. Nagyon bízom benne, hogy a csapatban keletkezett belső “viszályok” hamar elsimításra kerülnek. Kár lenne ezt a lendületet veszni hagyni, pláne annak fényében, hogy a srácok jelenleg jó eséllyel hajtanak a megérdemelt világuralom felé.
Noha majdhogynem a kezdetek óta követem Sam Carterék csapatát, valahogy mindig volt egy minimális hiányérzetem velük kapcsolatban. Félreértés ne essék, ezek a fiúk tudnak. Nagyon. De hiába az évek alatt végbement apróbb megmozdulások a mathcore-ból a dallamosabb metalcore irányába, szinte mindig egy lépésre voltak csak a berobbanástól. Kilenc album kellett hozzá, hogy a bátortalan lábujjáztatásból konkrét mélyvízbe gázolás legyen, de végre megtörtént. Az Architects ráfordult a Bring Me the Horizon által kitaposott ösvényre és egy jóval nagyobb közönség irányába nyitott a For Those That Wish to Exist populárisabb hangvételével. Papírforma volt, hogy ez többeket ki fog borítani, de nekem nagyon betalált – pláne a lemezbemutató koncertjük után/közben. Slágert sláger követ, a dalszerzői tálentum max. fordulatszámon pörög, és a srácok olyan eszközhasználattal örvendeztetnek meg bennünket, amihez foghatót egy Teleshop-reklámblokkban sem tapasztalhatunk. Kimondtam már tavasszal is, de most is tartom: az Architectsnek minden esélye megvan rá, hogy Anglia (vagy akár egész Európa) egyik legnagyobb zenekara lehessen.
A britek mellett a másik nagy kedvenc zenegyártó nemzetem egyértelműen a svédek. Ha ez a lista húsz “férőhellyel” bírna, biztos itt lenne a Cult of Luna és a Soen is, de egyik sem volt rám akkora hatással, mint ez a nagyon különleges ezüstérmes. A Suffocate for Fuck Sake negyedik lemeze (aminek a neve is a sorszámára utál) nem csak egy koncepciós lemez, de mondhatni afféle félig dokumentarista kiadvány. Ez azt takarja, hogy az egész anyag az addikciók és a mentális egészségre gyakorolt hatásuk témakörét járja körbe interjú-, illetve podcast-bevágásokkal. Ez elsőre érdekesnek hangozhat, többeknek akár zavaró tényező is lehet, hogy a lemez csaknem 40%-át ezek a bevágások teszik ki – ráadásul svédül. Azonban minimális erőfeszítéssel meg lehet találni az interneten az angol fordításukat, és úgy válik teljessé a könnycsatorna-tréning. Emellé pedig egy olyan érzelemdús, elektronikába, ambientbe és drone-ba csavart poszt-metal/poszt-hardcore hibridet kapunk, ami ott és akkor ránt le a lelkünk legmélyebb bugyraiba, amikor nem számítanánk rá – pont, mint a függőség. Aki keresztülment már ilyenen (igen, én most bátortalanul felemeltem a kezemet), annak a Fyra kiváló terápiás lemez tud lenni és egy pillanatra sem feledteti velünk, hogy a döntéseinknek nagy ára lehet. Az album torokszorító őszintesége és az olyan sorai, mint a „How much can you take/Before your body breaks?” valószínűleg egy életen át kísérteni fognak – a lehető legjobb értelemben
Próbáltam nem elfogult lenni tavasszal, a kritikám írása közben, de szinte egészen biztos voltam benne, hogy a londoni csapat vagy az élbolyban végzi az év végén, vagy egészen a csúcsig verekszi magát. Számításaim beigazolódtak, a Devil Sold His Soul mindenkit maga mögé utasított 2021-ben az én repertoáromban – ez pedig egy ilyen felhozatal mellett elég nagy szó. A csapat majdnem tíz év után jelentkezett újra nagylemezzel, és nemcsak a ritmusszekció nem veszített a lendületéből, de a tény, hogy a “régi” és az “új” énekes egyszerre van jelen, minden ősrajongónak megdobogtatja a szívét. Amire szükség is van, ugyanis a Loss – a nevéből eredően – az egyik legemberibb, legtermészetesebb, ugyanakkor legfájdalmasabb érzést járja körbe: egy szerettünk elvesztését. A poszt-hardcore-/poszt-metal-csapat az Ardour első leütött billentyűjétől kezdve az albumot záró Loss utolsó, statikus zörejbe elcsukló hangjáig maximális precizitással építi fel a fájdalom, a gyász és az üresség okozta testünkre és elménkre nehezedő teher atmoszféráját. A DSHS jött, látott és le is tarolt idén mindent, ehhez pedig nem kellett mást tennie, mint embernek maradni egy embertelen világban.
Ez meg itt Ricsi saját Spotify playlistje az év 100 legjobb lemezéből:
