Az építészek hazatérnek – Egy este az Architectsszel Brightonban

2021 elején az Architects legújabb lemeze, a For Those That Wish to Exist nemcsak egy jóval populárisabb nyomvonalon indította el az angol csapatot, de közben egyszerre robbantotta fel és osztotta két felé a rajongótábort és vele együtt a metalvilágot is. Számomra elég jól működött a lemez – és működik azóta is -, tetszik, hogy nem csak hangzás terén, de mondanivaló szempontjából is túl tudtak lépni a már bejáratott – és olykor tragikus hangvételű – manírokon. Ezért külön öröm volt számomra, hogy lehetőségem adódott megtekinteni a zenekart a koronavírus utáni (közbeni?) első “igazi” turnéjának egy igencsak speciális állomásán: a srácok hosszú idő után újra hazai pályán, Brightonban léptek fel, mégpedig pályafutásuk legnagyszabásúbb bulijával, amit a város valaha is láthatott.

Így pandémia idején nem egyszerű dolog a koncertre járás. Általában két eshetőség történhet: vagy az utolsó pillanatban lemondásra kerül a buli az éppen aktuális korlátozások okán, vagy pedig a nagyobb volumenű eseményekre már az elején elfogynak a jegyek a korlátozott férőhelyek miatt. Szerencsémre én még pont tudtam zsákolni két behoppot – más kérdés az, hogy ülőhelyeket. Nos, megmondom őszintén, én még soha nem vettem részt olyan metalkoncerten, amin ülni kellett (hacsak nem huppantam a puhább alfelemre egy pitben kapott izmosabb szélütés hatására), úgyhogy mondhatni szűz seggel vágtam bele a dologba. Ebből már sehogy nem jövök ki jól, ugye? De hát ennyi idő után az ember nem válogathat, amúgy is öregszünk, az ízületek rozsdásodnak, meg talán annyira nem is bántam ezt egy átdolgozott nap után. A helyszín a Brighton Dome volt, egy 1700 férőhelyes rendezvényközpont Brighton belvárosában, elég csicsás beltérrel, ami leginkább egy színházra hasonlít (óriási meglepetés: színdarabokat is adnak itt). Érdekesség, hogy a Dome-ot egy alagút köti össze a párszáz méterre található Royal Pavilionnal, ami a 19. században a királyi család üdülőhelye volt, azon belül is főként IV. György király tartózkodott itt, illetve tekintett meg előadásokat a szomszédban. Így kétszáz évvel később pedig fültágítós, festett hajú, tetovált arcok nézik, ahogy Sam Carterék kieresztik a vadállatot. Komikus, nem?

A beléptetés gyorsan és gördülékenyen ment, odabent étel-, ital- és merchpult fogadott. Két jól irányzott célzóvíz megvásárlása után be is mentünk a nagy hallba, elfoglalni a helyünket. Aznap már megkaptam az emailt, hogy a korábban bejelentett “+ support” az a nagy büdös semmi lesz. Mármint nem a Nothing zenekar. Az király lett volna. Ez van, mi kis naivak gondoltuk, hogy akkor úgyis lesz ideje időben színpadra lépni a csapatnak, de hát nem, sikerült fél órát csúszni. Nem szeretek panaszkodni a késésekre, mert nem vagyok annyira jártas az efféle háttérmunkálatokban, nem látok be annyira a színfalak mögé, igazából bennfentesektől már több indokot is hallottam a „tökölésre” az elszakadt gitárhúrtól az elalvó doboson át a benőtt lábujjkörömig(!), tényleg mindent. Abban a fél órában cserébe meghallgathattuk a Limp Bizkittől a Linkin Parkig az összes kedvencünket a 2000-es évek elejéről, majd hirtelen csönd után felcsendültek felvételről a Do You Dream of Armageddon? dallamai – ami egy rettenetesen libabőröztető intró – és megjelent előttünk a csapat sziluettje.

A srácok bárminemű sziapuszicsá nélkül belecsaptak a Black Lungsba (pontosan az új album sorrendjében) és itt világosodtunk meg arról, hogy a látvány és a fénytechnika által megbabonázva egyáltalán nem hátráltató tényező, hogy a fenti nézőtéren ültünk – pláne középen. Ugyanakkor elsőre kissé kásásnak tűntek a gitárok, illetve a háttérvokál szinte nem is hallatszott, de ezt kb. másfél szám után észrevétlenné tette a műsor dinamizmusa. A zenészek performanszára egy rossz szó nem lehet, mindenki hozta a kötelezőt, ugyanakkor mintha picit berozsdásodtak volna a fiúk a sok otthonülésben, ugyanis a színpadi mozgás nagyjából a nullához korrelált. Tudom, hogy nem azok a backflip-bajnokok a srácok, de néha egy öblösebb bólogatás belefért volna. Jó, így is volt egyetlen kivétel köztük, szerintem ki is találod, hogy kicsoda. Így is van: Sam Carter. Az énekes az egész műsort elvitte a hátán, járkált, ugrált, bedőlt a közönség soraiba, hajbókolt, kábeleken esett át, pitezésre ösztönzött. Csak ezzel a fellépéssel vagy húsz kilótól szabadult meg, a karantén alatt amúgy is enyhén megtestesedett fiatalember. Ő is remek formában volt, nem csak külsőleg (fehér trikóban, fehér lépőben, frissen nyírt uppercutjával leginkább egy hc-frontemberre hajazott), de énektudásában is hozta a tőle elvárhatót, egy-két elcsúszott magas dallamon kívül scream, hörgés, tiszta, semmi nem okozott neki akadályt. Ugyanakkor picit tartottam tőle, hiába egy számomra rendkívül szimpatikus egyén, az instagram live-jairól is híres Sam könnyedén esik át a prédikáci túloldalára. Bíztam benne, hogy ez nem fogja kitenni a fél koncertet, még akkor is, ha általánosságban sokakat érintő társadalmi és környezeti problémákra hívja fel a figyelmet.

Az első ilyen megszólalására a nyolcadik dal, a Hereafter után került sor, és nagy meglepetésünkre egy nem várt témát hozott fel, mégpedig az angliai szórakozóhelyeken elszaporodó, nők ellen elkövetett szexdrog-incidensekét. Ez Brightonban nemrég egy halálos áldozatot is követelt, így valóban egy égető témakör az ún. “kulturált” társadalmunkban. Carter többek közt kifejtette, hogy nekünk férfiaknak sosem kell a hátunk mögé nézni az utcán éjjel, sosem kell kétségbeesett üzeneteket küldenünk valakinek, ha veszélyben érezzük magunkat, és arra ösztönözte azonos nemű társait, hogy:

Ha innen ma hazamentek és legközelebb a kocsmában valakit megláttok, hogy valami alattomosra készül, lépjetek oda hozzá és üssétek ki a csicskát!

Nyilván ez hatalmas ovációba torkollott, illetve senkinek meg sem fordult a fejében, hogy az ilyen kaliberű önbíráskodásnak is megvannak a pozitívumai és negatívumai is, de tény, hogy nem egyszerű észszerű döntést hozni, amikor akár a saját ismerőseink vagy szeretteink ellen is elkövethetnek ilyen dolgot. A másik felszólalása kicsivel később azt boncolgatta, hogy segítsünk a társainkon, ha úgy véljük, hogy az illető egyedül és elveszettnek érzi magát, mert könnyedén úgy dönthet, hogy nem küzd tovább, amit még időben meg lehet akadályozni egy jól irányzott közbelépéssel. Abszolút pozitív csalódás volt, hogy bébisirály-mentőakció még csak szóba sem került (akármennyire is fontosak ezek a dolgok is) és tényleg olyan témák lettek felhozva, amik kicsit valóságosabbak egy olyan világban, ahol mindenki a kelleténél jóval frusztráltabb és elkeseredettebb, és ezt szereti embertársain kitölteni.

A setlistet amúgy nagyjából fele-fele arányban tette ki a For Those That Wish to Exist (9 dal) és a Holy Hell / All Our Gods Have Abandoned Us páros (4+3 dal), illetve előkerült a Lost Forever // Lost Together egyik legnagyobb slágere, a Gravedigger is. A dalok szépen vegyesen lettek egy csokorba rendezve, hogy megágyazzanak az abszolút katarzisnak a végén. Így is van, a Doomsday volt a zárótétel. Nos, az életben három dolog biztos: a halál, az adók, illetve, ha a Doomsday szól, akkor önkívületben tombolsz. Szerencsénkre nyugdíjas helyünk mögötti sorban pont nem ültek, így nyugodt szívvel álltunk fel elmacskásodott végtagjainkkal, hogy együtt énekelhessük Sammel, hogy “no matter what they say, it’s like a brand new doomsday”. A libabőrt aztán négyzetre emelte, a könnycsatornákat pedig könnyeden megdolgoztatta, ahogy az utolsó taktus után elsötétedett a színpad és megjelent a srácok háta mögötti vásznon a szív, benne pedig, hogy “T // S”. A fiúk egy kis fújás után aztán visszatértek, hogy ráadásként előadják a magyar vonatkozású Meteort és az Animalst, ami még inkább felhelyezte a cseresznyét az estét szimbolizáló fagyikehely tetejére.

Eddig is meggyőződésem volt, hogy az Architects teljesen megérdemelten van ott, ahol. A srácok a tőlük megszokott vehemenciával és profizmussal gyalultak le mindent, egy gigászi metalcore-ünnep keretein belül (igen, senki ne jöjjön itt a “pop-metal” szarsággal). Amikor utoljára láttam őket 2019-ben a Budapest Parkban, az se volt egy rossz buli, viszont teljesen más, ha egy zenekar a lakhelyén egy jóval meghittebb, közvetlenebb környezetben egy maximálisan szívből jövő előadást nyújt. Samék tanúsították, hogy stabil lábakon állnak az Egyesült Királyság legnagyobb zenekarainak élbolyában, és ez az este ékes bizonyíték volt arra, hogy egy olyan világban igenis megéri létezni, ahol ezek a brightoni srácok a lelküket kiteszik elénk a színpadra.

Fotók: Ed Mason/Architects Instagram