2008. május 14.
Tracklist:
1. Against The Grain 4:40
2. Last Man Standing 3:34
3. This Stops At The River 2:48
4. Only Pain 3:33
5. No One 2:45
6. Windshield 3:58
7. Shooting Clay 3:07
8. Line On The Wall 3:45
9. Disdain 2:37
10.Eat Crow 2:33
11.East Broadway 8:43
A New York-i Unsane nem ma kezdte pályafutását. Az énekes/gitáros Chris Spencer vezette banda 20 éve nyomja kompromisszummentes, underground zenéjét. Bevallom, ez az egyetlen lemez, melyet ismerek az amcsi betyároktól, ebből kifolyólag nem is tudom összemérni korábbi munkáikkal, de egy biztos: roppant erős és masszív korongot tettek le az asztalra tavay a srácok a Visqueen képében. Ha röviden kellene jellemeznem az Unsane zenéjét, három szót mondanék: zajos, súlyos, hangulatos. Jó, mondhatnám azt is, hogy rút, de csak első-második hallgatás során tűnik csúnyának muzsikájuk, utána kezdi megmutatni igazi arcát. Képzeljünk el egy klasszikus, trió felállású rockbandát, melynek tagjai valamiért nagyon megharagudtak a világra, ezért elkezdtek sludge-os, iszonyatosan súlyos, üvöltő vokállal ellátott, ám disszonáns harmóniákban gazdag, feelinges rockzenét nyomni: hölgyeim és uraim, színpadon az Unsane.
A csodaszép, esztétikus borítóval ellátott korong a hangulatos, kimért Against The Grain című dallal indul, mely a korong egyik legnyugisabb tétele, s tökéletes nyitószámként funkcionál – máris elkezdünk bólogatni, s kellőképp felkészülünk egy háromnegyed órás intenzív agymasszírozásra. A továbbiakban sem kell csalódnunk, a lemezen igen erős nóták sorjáznak, melyeknek a változatosság ugyan nem erősségük, ám a minőség kárpótolja ezért a kedves hallgatót. Míg a Last Man Standing málházó gyalulásával veszi le lábáról a gyanútlan hallgatót, addig a This Stops At The River című opusz különleges hangulatú gitárdallamainak, és folyamatosan lüktető, pulzáló basszustémáinak köszönhetően válik az album egyik legjobb tételévé.
Az Only Pain érzelmes, depresszív hangulatával tűnik ki a többi szám közül, a Shooting Claynek pedig az egészen dallamos (Unsane viszonylatban persze) refrén a különlegessége. Tulajdonképpen majdnem mindegyik dalt ki lehetne emelni, egyedül az utolsó három nótánál kezd el mindig lankadni a figyelmem, bár a Disdain és az Eat Crow (micsoda cím) kiabálósabb, gyorsabb kettőse felfrissülést hoz a sok lassabb sulykolás után. Az utolsó tétel pedig egy közel 9 perces zajos, hipnotizáló, instrumentális szerzemény, mely lehetett volna rövidebb is, de ez legyen a legnagyobb gond!
A lemeznek az egyik legnagyobb erőssége a hangulata. Nem tudom, hogy az előző albumaik milyen atmoszférával bírnak, s a szövegekbe sem ástam bele magam, de itt nagyon egységes az összkép. Egy kiábrándult, dühös aura jellemzi az egész korongot, melyet azonban mégsem érzek depresszívnek, a hallgatót lehúzónak, a már említett Only Paint leszámítva. Hogy a hangzásról is szóljak: Andrew Schneider producer/hangmérnök (The Ocean, Zozobra, Pelican, stb.) segítségével sikerült egy olyan koszladt zajos, falbontásra is alkalmas soundot összehozni, mely csak tovább növeli a dalok erejét. Összeségében véve ez egy nagyszerű lemez, melyet nyugodt szívvel ajánlanék bárkinek, aki egyedi, súlyos, ám nem túl agyalós zenére vágyik. Höh, Unsane rockz!
10/8.43
