#Hírek
április 29.
2013. február 15.
Az utóbbi másfél év tökéletesen igazolta, hogy minden felnövő generáció másképp definiálná a melodikus hardcore fogalmát. Akik most a harmadik iksz közelében járnak (vagy már túl is haladtak azon), a kilencvenes évek metalos hardcore-ját látják újjászületni, akik a másodikon estek túl, kénytelenek azzal szembesülni, hogy az előző évtized személyközpontú hangzásvilága jóformán teljesen kikopott, és akik nemrég csöppentek ebbe az egészbe, jóformán csak a(z előző két nemzedék számára parabolikusan ható) érzékenységgel találkoznak. Egy azonban biztos: bármerre is mozduljon a műfaj definíciója, a Shai Huludnak mindig kiemelt helyet kell biztosítani abban a történetben, amit jóformán ő felbukkanásuk indított el.
Ha az 1995-ben megalakult zenekar működését egyetlen szóval kéne jellemezni, az minden bizonnyal a ’zavaros’ valamely szinonimája lenne, ugyanis az immáron 18 éve aktív formációban jóformán csak Matt Fox, valamint az évek során gitárról basszusgitárra váltó Matt Fletcher tekinthetők állandósult, központi tagnak. Ez a dalszerzésre is igaz: a multiinstrumentalista Fox írja a dalokat, Fletcher pedig egyfajta felügyelőként kontrollálja, véleményezi a témákat, a recept pedig mindmáig az egyik legnagyobb hatású és legegyedibb hardcore-zenekar kiforrását eredményezte. Épp emiatt lehet jóformán csak legyinteni azon, hogy kettejük körül az elmúlt évek folyamán több mint harmincan fordultak meg, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. A legerősebb karakterek ilyen értelemben a frontemberek voltak – a többi poszt azért is volt variálhatóbb, mert ha kellett, a Strongarmnál egy ideig dobosként is jelen lévő Fox tényleg bárhová be tudott szállni –, ahol a sort sem más nyitotta, mint a Culture-ből kirúgott Damien Moyal. A banda vele rögzítette az első demóját, ám a leszerződtetést már nem várta meg, aminek azért is örülhetünk mai fejjel, mert ez biztosította azt, hogy megalakulhatott a Morning Again. Az ő helyére került az a tizennégy éves srác, akit Chad Gilbertként ma már egy egész világ ismer, hiszen producerként és a New Found Glory alapítójaként is kivívta az igazán széles értelemben vett nagyközönség figyelmét. Chad talán mindmáig a legemblematikusabb énekes a ’Hulud történetében, akit olyan nevek követtek, mint a Redefine-ból elcsábított Geert van del Velde, a zenekari barátból énekessé avanzsált Matt Mazzali, vagy épp a 19 évesen becsatlakozott Mike Moynihan, aki most a Hollow Earth-ben éli ki magát.
Ilyen forgatagban valahol azt is várhatná az ember, hogy a Shai Hulud lemezről lemezre mást kínál, azonban erről szó sincs: a zenekar már a felbukkanásakor olyan karakterrel bírt, amihez a később be-becsatlakozó zenészek idomultak is, teljesen magukévá téve azt a zenei-tartalmi világot, amit a floridai banda képvisel. Mindennek középpontjában az ember esendősége, gyarlósága áll: a Shai Hulud sziklaszilárd kritikával illeti mindazon következetlenségeket, amelyek az emberi közösséget belülről képesek gyengíteni, és az üzenet állandósága biztosítja azt is, hogy a banda életművében is következetesen magas színvonalat tapasztalhassunk. Mindehhez Matt Fox karakteres gitárjátéka is nagyban hozzájárul, ugyanis a Shai Hulud már a kezdetektől fogva igen jellegzetes riffeket, kvinteket alkalmaz, amelyek a kilencvenes évek metalos hardcore attitűdjét toldják meg egy olyan sodró szenvedéllyel, amire korábban nem volt a műfajban példa (és ilyen szinten azóta sem viszonyul senki sem ehhez a megszólaláshoz). A Shai Hulud lemezek alapélménye az emberi tényezők, érzelmek és akarat boncolgatásán túl az, hogy a sokszor ikertémákban kiteljesedő dallamok dalról dalra továbbhaladnak: ez a kohéziós technika korábban a Botch esetében volt meghatározó, azonban a ‘Huludnál ezek az összefonódások nem csupán a hangulat megtartására törekednek. Ha a zenekar eddigi négy nagylemezét nézzük (elvonatkoztatva a vízválasztó A Profound Hatred of Man c. kislemeztől, ami örökérvényűen a műfaj legmeghatározóbb debütálása), főképp a Misanthropy Pure-nál vált átfogóan meghatározóvá az egységes átívelés, míg az első két nagylemez dalai önállóan is több teret kaptak. Mindemellett az idő múlásával a metalos eszközök szerepe is új köntösben tetszelgett, hiszen nem egyszer azt vehettük észre, hogy dalszervező elemmé vált egy-egy szigorúbb riffelés, szemben a dallamközpontú polifonikus témákkal és kvintekkel, ám egészét tekintve a Shai Hulud életműve tökéletes példája metal és hardcore olyan szintézisének, amely közvetett hatásokból (a thrash metalból és a dallamos hardcore/punkból) volt képes egy teljesen új világot felépíteni, és ehhez hasonló teljesítményre azóta sem volt képes senki sem.
Pedig a követők száma jóformán hónapról hónapra nő: ahogy az előző évtized végére megváltozott a melodikus hardcore személyhez és zenéhez való viszonya, úgy egy olyan generációs igény kezdi meghatározni a szubkultúrát, ami a tapasztaltabb fülek számára már kiüresedett, patetikus érzékekre épít, miközben zeneileg jóformán semmi köze ahhoz a melodikus hardcore hangzáshoz, ami eddig meghatározóvá vált: az új trónkövetelők lényegében olyan metalcore-bandák, akik dallamos hardcore paneleket alkalmaznak, ám az ő esetükben már a metalcore sem azt a kilencvenes évekre jellemző atmoszférát jelenti, mint amit egyébként magában kéne hordoznia. Ebben a gyökértelenségben sokan hajlamosak megfeledkezni arról is, hogy a Shai Hulud életműve a hányattatások ellenére is felette áll minden hasonló kezdeményezésnek: feltehetően a Reach Beyond the Sun megjelenése tud majd annyi figyelmet irányítani a bandára, hogy a később csatlakozottak is elismerjék azt az íratlan tényt, hogy a ‘Hulud iskolateremtő státuszához mérten minden más próbálkozás halva született ötlet, és ebben az is sokat segít, ami a régi rajongók szívét egyként dobogtatja meg. Ez pedig nem más, minthogy az új lemezen ismét Chad Gilbert hallatja a hangját, aki bár lenyomott tavaly a Revelation Records eseményein pár koncertet a zenekarral, már a lemezfelvétel bejelentése után szabadkozni kezdett, hogy állandó tagként nem maradna a bandában. Így mindmáig kérdés, hogy ki lesz a Shai Hulud frontembere: április végére már be is van jelentve egy Európa-turné, így hamarosan mindannyian megtudhatjuk, kire esett a banda választása (már korábban is volt, hogy frontemberük megtalálásához meghallgatást írtak elő), ám egy így is biztos: bárki is álljon a két Matt oldalán, az biztosan tenni fog azért, hogy 2013 minden kétséget kizáróan a Shai Hulud éve lehessen, épp úgy, ahogy a zenekar azt meg is érdemli.
