2012. december 31.
01. Enabler – All Hail the Void
02. Hammock – Departure Songs
03. Converge – All We Love We Leave Behind
04. Neurosis – Honor Found In Decay
05. Bob Mould – Silver Age
06. Gallows – Gallows
07. Pennywise – All Or Nothing
08. Twitching Tongues – Sleep Therapy
09. Brutality Will Prevail – Scatter the Ashes
10. Deftones – Koi No Yokan
Nyilván nehéz minden egyes évértékelőt olyan frázispuffgotatások nélkül nyitni, mint “az idei év újfent nagyon erős volt a zenében”, de azt kell mondjam, főleg átfutva tavalyi listámat, hogy 2012 bizony nálam jött, látott és győzött, hiszen megannyi régi ismerőst köszönthetek évvégi listámon, valamint van rajta olyan friss és izgalmas előadó is, akikről ha minden jól megy, még évek múlva is beszélni tudunk majd, mert igenis, még 2012-ben is tudtak olyat alkotni, amely az ízlésemben meghatározó normákat felfrissítette és izgalmassá tette. Egy ilyen zenekar végzett az első helyen is nálam, pedig a választás korántsem volt egyszerű, főleg annak fényében nem, hogy az idén általam tíz legjobbnak ítélt lemez közül nem csak a végső nyertes volt esélyes az év lemeze címre. Mindenesetre a Milwaukee-ból származó Enabler és az All Hail The Void tökéletes iskolapéldája hogyan kell életet lehelni egy olyan stílusba, amelyben nagyot alkotni már nem nagyon lehet, hiszen sok minden elmondatott. Ugyan az Enabler sem radikalizálja már a jó vastag metallal szájbavert neocrust stílust, de második nagylemezük annyira jó hallgatnivaló, temérdek intelligens zenei megoldással, hogy örömmel adtam nekik az első helyet. Az év vége felé futott be listám második helyére a Nashville-i Hammock és új, dupla albumuk a Departure Songs. Az ambient/post-rock duó 19 dalos alkotása szavak nélkül is megérteti magát a hallgatóval, elképesztő távlatokat nyit meg az emberi lélekben és a látszólagos, felszíni nyugalom mellett egyben felzaklató is. Harmadik és negyedik helyen az extrém zene történetének két legendája található, hiszen – bár egyikük albuma sem pályafutásuk csúcspontja – mind a Converge All We Love We Leave Behind-ja, mind a Neurosis Honor Found in Decay-je megbízható és kurrens képet ad a két, évtizedek óta működő zenekarról 2012-ben is. Ötödik helyre futott be a Jávorkúti Ádám barátom által méltán tenyéren hordozott ex-Hüsker Dü énekes alterpopindiepunk-pápa Bod Mould idei anyaga, a Silver Age, amely számomra két gyengébb próbálkozás (District Line, Life And Times) után újra izgalmas, a szó jó értelmében vett slágerekkel teli próbálkozás lett és megközelítette az imádott Body Of Song kiemelkedő színvonalát. Hatodik és hetedik helyen két megújult punk zenekar követi Mouldot a punk két végletéből, hiszen a Wade McNeil fémjelezte Gallows a 21. század egyik leggonoszabb és legtökösebb punk hardcore albuma után bebizonyította, hogy túlélték azt a váltást, amely során mindenki temette őket, a Pennywise pedig Téglás Zolival csinált egy akkora slágeralbumot, hogy nem tudsz vele mást csinálni, mint végigmosolyogni és második hallgatásra végigdúdolni az összes refrént. Sajnálom, hogy Zolinak nem jött össze végül a Pennywise, illetve Jim Lindbergre kíváncsi leszek hogy tudja majd hozni ezeket a témákat élőben, de jó lenne őket látni eredeti felállásban 2013-ban. Hogy maradjunk a páros sormintánál, a nyolcadik és kilencedik helyezett zenekarok a szűkebb vetületű hardcore színtérről indultak és ugyan a végül nyolcadik helyezett Twitching Tongues Sleep Therapy albuma félig-meddig 2011-esnek számít, valamint a zenekar munkássága jóval túlmutat a klasszikus hardcore keretein, komoly mérföldkő ez a Los Angeles-i banda pályafutásában. A korai Life Of Agony, Only Living Witness (a nevüket is egy OLW dalból kölcsönözték) és Black Sabbath hatásokat is felmutató, rockos elemekkel teli hardcore lemezre generációk fognak még hivatkozni, remélhetőleg a Twitching Tongues nem úttörőként kell elbukjon. A Brutality Will Prevaillel nálam ugyanaz a helyzet, mint az Enablerrel. Fogtak egy zsánert, amelyet unalomig lerágtak és kiköptek mások és idei lemezükkel új életet adtak neki. A Scatter The Ashes fogós, mozgalmas és energikus. Végül, de nem utolsósorban pedig jöjjön a Deftones, akik egy elképesztően sodró és magával ragadó alkotással írták bele magukat újra a kemény zene világtörténelmébe, a Koi No Yokan bármelyik helyet elfoglalhatta volna méltán a 2012-es listámon. 2013-ra sok jó koncertet várok, illetve két lemez már előre vetekszik a jövő év végi első helyért, ez pedig a Reach Beyond The Sun a Shai Huludtól, és remélhetőleg visszatér a Boysetsfire is már jövőre, kiváncsi vagyok, hogy a gyengébb The Misery Index után mivel jönnek elő. Hazai zenekarokról szándékosan nem tettem említést, mert így is sokba került idén lefizetnem a Nuskull-t a jó kritikákért. Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasónak, kommentelőnek, koncertrejárónak és külön kiemelve a Nuskull népes csapatának, azon belül is a Bali-Buzás-Jávorkúti szentháromságnak! Ismételni tudom csak tavalyi önmagam: a Nuskull munkássága kincs, tessék szépen megőrizni!
01. Deftones – Koi No Yokan
02. Basement – Colourmeinkindness
03. Title Fight – Floral Green
04. Frank Ocean – Channel Orange
05. Twitching Tongues – Sleep Therapy
06. Kendrick Lamar – good kid, m.A.A.d city
07. Troubled Coast – Awake & Empty
08. Gypsy – Giant’s Despair
09. Merchandise – Children of Desire
10. Twin Shadow – Confess
Talán az idei az első év, amikor sikerült még év közben a legtöbb kiemelkedő albumra rátalálnom, így aztán össze is gyűlt egy nagyon kövér toplista (persze kiderült évközben, hogy százas toplistát 2011-ből is össze lehet rakni), ami gond nélkül megmutatja, hogy 2012 milyen év is volt. Ez persze már az első 10-ből kiderül: a legjobb lemezek közt nem csak itt, hanem a lista teljes terjedelmében sok a múltidéző, „revival” kiadvány, és attól függetlenül, hogy a élmezőnybe csak a Basement, a Title Fight, a Twitching Tongues és a Gypsy 90s-terápiás lemezei jutottak be, rengeteg volt idén például a kiemelkedő doom metal és okkult ősrock album is, de az olyan albumok se mai hatásokból táplálkoztak, mint a Merchandise vagy a Night Sins. A doom mellett az r&b megváltozott játékszabályai és trendjei is remek albumokat szültek: Frank Ocean verhetetlen volt, de az idei, minden stílust verően erős hip hopot simán nyerő Kendrick Lamar holdudvarába tartozó BJ the Chicago Kid, vagy épp a szintén mainstreamet ostromló Miguel lemezei is kiválóan sikerültek, és muszáj megemlékezni a feltörekvő JMSN-ről, vagy a német(!) How to Dress Wellről is (az év második legjobb szólólemezét mégis a szintipopból és Morrissey-ből építkező Twin Shadow hozta ki). Ahogy a Deftones-tól senki se vehette el az első helyet (érdekes, de mellettük csak a Troubled Coast bír az első tízből igazán mai hangzással), úgy az is biztos volt, hogy érdemes volt megnézni, mire megy a hype: mind hip hopban (El-P, Killer Mike, P.O.S., stb.), mind a Pitchforkon (Japandroids, Torche, Cat Power, stb.), mind punk körökben (White Lung, Terrible Feelings) voltak gyöngyszemek a legtöbb figyelmet kapó kiadványok közt. Már fél perce nem érted, hogy mi az, hogy idén a hip hop volt a legerősebb? Kendrick Lamar, Action Bronson (& Alchemist; & Party Supplies), P.O.S., El-P, Killer Mike, Macklemore & Ryan Lewis, Apollow Brown & OC, Ghostface Killah & Sheek Louch, G.O.O.D. Music, Big K.R.I.T., Gracias x JTT, Aesop Rock, La Coka Nostra, Vinnie Paz, stb. Az év borítójának díját megosztva a Propagandhi és Action Bronson & Alchemist kapják, utóbbi többek közt azért, mert a digitális kiadványok korában az igényes gif-borító a jövő (az A$AP Mobot most hagyjuk). Az év legjobb EP-jeit a Daylight (márciusban koncert!) és az idő előtt búcsúzó Fires of Waco adták ki, az év legjobb hazai történései pedig egyértelműen a Shell Beach második albumának és a Scarcity Budapest téli lemezének megszületése. Az év klipje viszont kétesélyes (1|2), az év csalódása azonban nem: Ceremony (kicsivel a Hostage Calm előtt). Jövőre? Shai Hulud, Ancient VVisdom, The Roots, Alcoa, Boysetsfire, Wolves Like Us, A Wilhelm Scream, The Weeknd, Kanye West, Diamond, Biffy Clyro, The Wonder Years, Balance & Composure, Deafheaven, és legyen legalább egy új, kiemelkedően jó zenekar a Thrice, Thursday, Alexisonfire és Underoath feloszlásokból.
01. Linkin Park – Living Things
01. Cellgraft – Cellgraft
02. Enabler – All Hail the Void
03. Sordo – Tactical Precision Violence EP
04. Spawn of Possession – Incurso
05. Car Bomb – w^w^^w^w
06. Dead Instrument –Violent Death
07. Sixbrewbantha – Sixbrewbantha
08. Gaza – No Absolutes in Human Suffering
09. Planning for Burial – An Autumn Cassette or Leaves Will Bloom, Leaves Will Fall Long After We Are Gone
10. Follow the White Rabbit – Endorphinia
2012 inkább a mennyiség éve volt, mint a minőségé, mert bár jó anyagok jöttek ki szép számban, viszont kiugróan jó nem sok akadt – szám szerint négy. Ezek közül az Enablerről és a Spawn of Possessionről olvashattatok nálunk, így azokról nem is ejtenék több szót. Ám a Cellgraft idei (első és utolsó, sajnos) lemeze csúnyán odavert az idei grind/crust/egyéb zajos műfaj képviselőinek, azzal, hogy talán 1987 óta a leginkább sikerült felidézniük a klasszikus Napalm Death vonalat itt-ott azért modernizálva azt. És a Sordo is nagyszerű anyagot hozott ki, már ha szereti az ember az erősen garázshangzású, gitárt nélkülöző, ám azt torzított basszusgitárral bőven pótló, nem túl emberbarát powerviolence-t. De lejjebb is találni finomságokat, a Spawn of Possession minden kétséget kizárólag az idei év legjobb hangszeres teljesítménye, a Car Bomb bemutatta, hogy még mindig elmebetegek, és a multikulturalizmus jegyében van dán grind (Dead Instrument), és orosz mathcore (Follow the White Rabbit) is. Ám ennek a tizes listának az ajtajában még legalább harminc-negyven anyag toporgott az elmúlt napokban, ami jelzi, hogy azért ez az év is elég erős volt, sőt, erősebb is mint a tavalyi. 2013-ra három kívánságom van Tibi bácsihoz: 1. Végre tényleg alakuljon újjá a See You Next Tuesday 2. A Psyopus új albuma daráljon le nyersen. 3. A Deadpool filmet ne rontsák el annyira, mint amennyire úgy érzem, hogy el fogják.
01. Between the Buried and Me – The Parallax II: Future Sequence
02. Converge – All We Love We Leave Behind
03. Circle Takes the Square – Decompositions: Volume Number One
04. Narrows – Painted
05. Birds In Row – You, Me & The Violence
06. Exotic Animal Petting Zoo – Tree of Tongues
07. Rolo Tomassi – Aestraea
08. White Lung – Sorry
09. The Saddest Landscape – After the Lights
10. Suis La lune – Riala
Idén jóval egyszerűbb volt összeállítani az év végi listát tavalyhoz képest, hiszen kiváló év volt zeneileg a 2012, rengeteg jó albummal. A legjobb lemezt idén számomra a Between The Buried and Me csapata készítette, akik teljes életművük alatt képtelenek hibázni, és jelenleg ők a legjobb metal zenekar. Ez hasonlóan elmondható a Converge új lemezéről is, amire igaz, hogy már nem fáj nekik annyira, mert eléggé bejött az élet, de még ezzel az újabb vonalukkal is jobban zenélnek, mint az előadók nagyon nagy része. Szerencsénkre élőben is el lehetett csípni a két zenekart, és holtversenyben az év koncertjeit adták. Utolsó pillanatban, a 9 év után új nagylemezzel jelentkező Circle Takes The Square is hatalmasat robbantott. Kicsit félve tettem rá a listámra, a kései megjelenés miatt, de egy hét folyamatos hallgatás után ez bizony dobogót érdemel, és nem is biztos, hogy az utolsó fokát, de egyelőre maradjunk annál. Jake Bannon kiadója kapja tőlem az év kiadója díjat, ugyanis idén megjelent kiadványaik közül — amiket halottam– mind jó volt, és kettő közülük a listámra is felkerült, a Narrows, amiért olyan jól, és hitelesen idézte az ezredfordulós metalcore-t (április, Dürer!), a Birds in Row (február, Trafik!) pedig felkavaró érzelmi kitöréseivel érdemelte ki helyét. Kicsit a komfort zónájukban mozgó, de remek albumot rakott le a Rolo Tomassi, valamint kellemes meglepetésként hatott az Exotic Animal Petting Zoo matekozást pszichedelikus elszálásokkal keverő második albuma. Screamo fronton kiváló alkotás lett az új Saddest Landscape, mégha a You Will Not Survive színvonalát nem is érte el, és hatásos lett a Suis La Lune második albuma is, ami hangulatával vett le a lábamról. Nagyon jól sikerült még a White Lung – mégha a koncert kicsit amatőr is volt -, az Every Time I Die, Deftones, Haarp Machine, Neurosis, Loma Prieta, Gallows, és még sorolhatnám. A legnagyobb csalódás nekem a Loma Prieta élő teljesítménye okozta, de lehet csak túl sokat vártam tőle. A jövőre tekintve leginkább az új Dillinger Escape Plan-t, és a Trophy Scars másfél éve készülő negyedik nagylemezét várom, valamint reménykedek, hogy legalább egy hasonlóan jó évet fogunk zárni.
01. Sent By Ravens – Mean What You Say
02. Celldweller – Wish Upon A Blackstar
03. Deftones – Koi No Yokan
04. Gossip – A Joyful Noise
05. Anathema – Weather Systems
06. The Birthday Massacre – Hide And Seek
07. Foxy Shazam – The Church of Rock’n Roll
08. Young Guns – Bones
09. Your Favorite Trainwreck – Your Favorite Trainwreck
10. Yellowcard – Southern Air
Hogy mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre? Ha az elérhető opciók körét a zenére redukáljuk, és figyelembe vesszük azt is, hogy közel sem biztos a teljes információ feletti diszponálás, akkor is a Sent By Ravens lemezére tenném le a voksomat, márpedig azért, mert ilyen szintű slágerparádét reprezentáló anyagok – főleg, ha rádióra kalibrált műfajokat vizslatunk – általában szökőévenként jelennek meg. Bár a listámon a Mean What You Say mellett a Wish Upon a Blackstar stíluskavalkádja is megelőzte, külön kiemelném a Koi No Yokant, ami fehér hollóként trónol a harmadik helyen: értem ez alatt azt, hogy az év végi összegzés során vált nyilvánvalóvá, hogy 2012-ben minden korábbinál kevesebb metál lemez jutott el nálam legalább három hallgatásig (azok viszont nagyon jók voltak: Paradise Lost, Affiance, Periphery stb.), ami egyrészt következhet a perturbált preferenciáimból is, miszerint az idegrendszerem képtelen olyan hangnyalábok befogadására, mint amilyeneket például Jacob Bannonék préselnek ki magukból. Másrészt viszont úgy érzem, hogy a tágan értelmezett metál zene borzasztóan telítetté vált repetitív fércmunkával, amire a Deftones-hoz hasonló zenekarok jelenthetnek csak gyógyírt, hiszen a közelmúltból nem sok olyan nevet lehet említeni, akik kompromisszummentes fejlődéssel egyként állították volna maguk mögé az embereket. Még az olyanokat is, akiknek, mondjuk, a The Parallax cím talán semmit sem mond. Idén mindazonáltal a tengerentúli alternatív/modern rockzene bukott hatalmasat, amivel párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy fülbemászó rockzenéért immáron a brit színtéren érdemes keresgélni (Young Guns; We Are The Ocean; Fighting With Wire stb.), még ha ezt némileg árnyalják is az olyan klassz kiadványok, mint amilyen ezúttal a Your Favourite Trainwreck is volt. Ami a könnyed szórakoztatást illeti, idén szinte tobzódtam remek kiadványokban: a Gossip vagy a Noisettes electro-popja, illetve a Foxy Shazam őrült musicalhez hasonlatos rock’n rollja még sokáig képes lesz feldobni a szürke hétköznapokat, a mélabús merengéshez pedig vagy a kissé mizantróp melankóliát árasztó Digital Daggers, vagy a szirupos szinti-poppal fertőző The Birthday Massacre szolgáltatott alkalmas háttérzenét – már amikor nem a Weather System-mel kellett birokra kelniük. Az év meglepetése számomra a Constants szuggesztív utaztatása, retro lemeze a Basement műfajturmixa, visszatérése a Further Seems Forever emója, különdíjas örökifjúja pedig a slágergyűjteménnyel jelentkező Bob Mould, aki még a Téglás Zolival nyomuló Pennywise-t is lenyomta ragadós dalok tekintetében. Ami a pop-punkot illeti, az elmúlt esztendő erős mélyrepülésként marad meg az emlékezetemben: az egy szem Southern Air mellett (amit a SZIN-es fellépés erősített meg) csak közepesen jó lemezek felidézésére vagyok képes (Versus The World; Handguns stb.), ezzel párhuzamosan határozott mozgolódás tapasztalható a hazai szintéren, ami a bájos fáziskésés ellenére is minimum ígéretesnek mondható. Kis hazánk esetében örömmel töltenek el az olyan megjelenések, mint amilyen Shell Beach, az Our Youth vagy a Képzelt Város aktuális kiadványa volt idén, és szerencsésnek érzem magam, ha néha csak marginális hozzáadott értékkel, de én is része lehetek az oldal által képviselt értékteremtésnek. Én szerettem 2012-t, ugyanakkor még ennél is jobb, felejthetetlen zenei élményekben gazdag, boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!
01. Hot Water Music – Exister
02. The Menzingers – On the Impossible Past
03. Landscapes – Life Gone Wrong
04. Title Fight – Floral Green
05. Hostage Calm – Please Calm Remain
06. Basement – Colourmeinkindness
07. The Gaslight Anthem – Handwritten
08. Make Do and Mend – Everything You Ever Loved
09. Further Seems Forever – Penny Black
10. Lucero – Women and Work
Top 10-es listát írni 2012-ben még az átlagosnál is nehezebb feladatnak tűnik. Sőt, talán a top30-ba is nehéz lenne csak a legjobbakat összefoglalni, bár ennél nagyobb problémája már ne legyen az embernek, szokták mondani. Az év, és ahogy a kritikában is írtam, talán az évtized legnagyobb dobása számomra a nyolc éves várakozás után megjelent Hot Water Music lemez, az Exister lett. Egyértelműen róluk szólt ez az év, sikerült ötször elcsípni őket élőben, és a turnén még Chuck Ragan is hihetetlen segítőkésznek bizonyult, ha arról volt szó, amiért hálám örökké üldözni fogja. A The Menzingers 2010-ben már összehozott nálam egy második helyet, akkor az American Slang-et nem tudták megfejelni, de ilyen vetélytársak mellett szépen csillog az az ezüst. A Landscapes új köntösbe öltöztetett érzelembombáját első hallásra kicsit nehéz volt megszokni, aztán végül sikerült (legalább az ő esetükben) szakítani azzal a hagyománnyal, miszerint mindig mindenből a régi a jobb. A Life Gone Wrong bár a szokásostól eltérő módon értelmezi a dallamos hardcore kifejezést, mégis idővel úgy látszik nekik lett igazuk. A Title Fight és a Basement által épített időgépek segítségével újraélhetjük a 90-es éveket, ha nagyobb ugrásra is készen állunk, akkor érdemes a Hostage Calm szintén elég érzelemgazdag alkotásához fordulnunk. Bár befért a Top10-be a Gaslight Anthem, és a Make do and Mend új lemeze is, annyit azért hozzátennék, hogy az elődeikhez képest mindkettő kicsit csalódás lett. Az várható volt, hogy a MDAM nem akar egy új End Measure Mile-t írni, de amilyen könnyen az a lemez megfogott, az Everything You Ever Lovednak hónapok kellettek ahhoz, hogy egyben végig tudjam hallgatni. A Handwritten-re viszont pont az ellenkezője igaz. Már az első hallgatás során hat, jók a dalok, de ahányszor hallgatom, annyiszor hiányzik belőle valami. Viszont a címadó tétel, a 45, vagy a két őszi koncert óta nagy kedvenc Mae bőven pótolni tudják ezeket a hiányosságokat. Aztán itt van a tavaly óta ismét aktív Further Seems Forever visszatérő lemeze Chris Carrabba-val. Sok jóra megmondom őszintén nem számítottam, hiszen már az utolsó két ‘Dashboard lemez is erősen középszerű volt, de a Penny Black egy frissességet árasztó, őszinte, modern rocklemez lett. A Lucero viszont szerencsére maradt a régi: alt-country, folk, és punk. Könnyedén hozzák a kötelezőt az új albumon is. Ami pedig a jövő évet illeti, csak remélni tudom, hogy a végén megint legalább ilyen nehéz lesz a listát összeállítanom.
01. Parkway Drive – Home is For the Heartless DVD
02. Deftones – Koi No Yokan
03. Troubled Coast – Awake and Empty
04. Pennywise – All or Nothing
05. Enter Shikari – A Flash Flood of Colour
06. Climates – What Means The Most EP
07. While She Sleeps – This is the Six
08. Glass Cloud – The Royal Thousand
09. Monuments – Gnosis
10. Hills Have Eyes – Strangers
Határozottan erős évnek mondanám az ideit, hiszen nem csak hogy sok kiemelkedő alkotás született, de talán minden eddiginél több (számomra) új zenekarral is megismerkedtem, akik képesek voltak visszaadni a hitemet az új, minőségi muzsikákba. Ugyan továbbra is sok régebbi megjelenést hallgatok, de még így is mindenféle erőlködés nélkül össze tudtam állítani egy 20-as listát, amit (tanulva a tavalyi kapkodásból) már a nyáron elkezdtem egy dokumentumban rendezgetni. A Parkway Drive DVD-je már a megtekintésének pillanatában örök klasszikussá és megunhatatlan kedvenccé vált, így számomra nem is volt kérdéses, hogy ezt a kiadványt tegyem a dobogó legfelső fokára. Ezt követi a Deftones új lemeze, ami ugyan eleinte kicsit nehezen adta magát, de ma már nyugodtan indítom el újra bármikor, miközben megnyugvással tölt el a tudat, hogy fennállása alatt még egyszer sem okozott csalódást a csapat, és úgy tudtak megújulni, mint talán rajtuk kívül senki más. A Troubled Coast előbb egy EP-vel, majd a friss nagylemezével varázsolt el, aminek köszönhetően új kedvencet avathattam 2012-ben. A Pennywise slágerparádéja kikophatatlan vendége a lejátszómnak, az Enter Shikari pedig kiállta az idő próbáját, hiszen a mai napig szívesen hallgatom a ’Color dalait. A Climates EP-je egy frenetikus koncertélménnyel karöltve azonnal rajongóvá tett, aminek létjogosultságát a nemrég nyilvánosságra hozott friss szerzeményük csak tovább erősített bennem. A While She Sleeps abszolút pozitív meglepetés a két évvel ezelőtti EP-jük után, így utólag már nagyon sajnálom, hogy ki kellett hagynom a koncertet. A djent vonalról a Glass Cloud és a Monuments debütálása fogott meg a legjobban, bízom benne, hogy ennél nem adják lejjebb a jövőben sem. A Hills Have Eyes második nagylemeze pedig az általános lefitymálással ellentétben engem nagyon betalált, igaz ebben nagy szerepe volt a budapesti koncertélménynek is. Nem fért fel a listámra, de szinte napi rendszerességgel futottak az instrumentális post vonalról a The American Dollar, If These Trees Could Talk, Caspian anyagok, valamint az ABR is óriási pozitív meglepetést okozott a karácsonyi lemezével, aminek meghallgatásával én egészen Szentestéig vártam, igaz, akkor a nap 24 órájában az szólt. A Gojira is félelmetesen nagyot alkotott, míg az Elitist debütálása is több, mint kellemesre sikeredett. Az Obey The Brave adrenalinbombáját nevezhetjük akár guilty pleasure-nek is, de annyi szent, hogy én bekajáltam a korongot és kíváncsian várom a koncertjüket is! A Descend To Rise-nak ugyan nem sikerült hozni a bemutatkozó album szintjét, de hangulatban így is nagyon erős a Milestones és én örülök már annak is, hogy még működnek egyáltalán. A Hot Water Music / Make Do And Mend kettőse is rengeteget pörgött az egész diszkográfiájukkal együtt, ők szintén az idei év felfedezettjei nálam. Az EP-k közül pedig a friss Crosses új anyaga pörgött rengeteget, valamint rendkívül ígéretes a Hactivist bemutatkozása is. A leírásból is kitűnik, hogy bőven volt mit hallgatni idén, és akkor a magyarokról még nem is szóltam, pedig ott van a borzasztó erős új Shell Beach, az abszolút favorit Stubborn, illetve a paraszt vonalról még a Last Charge is, vagy a The Banished, de a Behind My Mindra is éppúgy érdemes lesz figyelni a jövőben, ahogy az Absent Distance-re is. Azt hiszem idén minden eddiginél több magyar zenét hallgattam, ami mindenképpen pozitív! Koncertek tekintetében pedig előbb a The Chariot hazai bemutatkozása csalt letörölhetetlen mosolyt az arcomra hosszú hetekig, majd a Counterparts/Climates bécsi koncertjének köszönhetően szökött az egekbe az adrenalinszintem. Köszi 2012, ez egy durván eseménydús esztendő volt!
