Pennywise – All or Nothing

Tracklist:

01. All Or Nothing
02. Waste Another Day
03. Revolution
04. Stand Strong
05. Let Us Hear Your Voice
06. Seeing Red
07. Songs Of Sorrow
08. X Generation
09. We Have It All
10. Tomorrow
11. All Along
12. United

Hossz: 37:09

Megjelenés: 2012. május 1.

Kiadó: Epitaph Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A jövőre 25. születésnapját ünneplő Pennywise talán a legjelentősebb alakja volt a ’90-esek évek amerikai punk rock színterének, hiszen útmutatásuk nem csak számtalan zenekarnak jelentett kiindulási pontot, de jelentős szerepük volt műfajok (skate punk, surf punk stb.) alakulásában is. Ugyanolyan vehemens elszántsággal merített a munkásságukból a punk rock ezredfordulója, mint a dallamos hardcore témakezelése, s ezt még megfejelve a hardcore jeles személyiségeire is kiemelt hatással tudtak lenni, elég csak példának mondani az atyaúristen Pat Flynnt (Have Heart). A 2000-es évek azonban nem azt hozták, amelyre a csapat számított: gyengülő minőségű lemezek (igaz rossz anyagot még nem írtak), fogyatkozó lendület, majd Jim Lindberg másodszori kilépése a zenekarból, amely feltette a banda életszakaszának a végére a kérdőjelet. Kétségessé vált, hogy lesz bármilyen folytatása is a munkának, azonban Fletcherék úgy gondolták, hogy kár veszni hagyni egy ekkora legendás formációt, így az eseményeket tett követte: több tucatnyi meghallgatás után a magyar származású Téglás Zolival (Ignite) töltötték be Jim posztját, s talán a sors iróniája az, hogy ez a lépés hozta meg a banda életében az évtizedes mélypontból való kilábalás lehetőségét. A Pennywise pedig élt is vele, s megírta 2012 egyik leglendületesebb motivációs lemezét.

A punk rock sosem volt egy eklektikus műfaj, így a főleg az Epitaph és a Fat Wreck tengelyében uralt leágazás a ’90-es években tudott igazán kiteljesedni (Amerikában a nyugati part abszolút vevő volt erre), s az ezredforduló után már nem is nagyon tudott túlmutatni az egyszerű szerkezetek, a 4/4-es ütemmutatójú ritmikába való beletemetkezések, a szűk akkordhasználat és a kvintezés halmazán. Kézenfekvő volt a pártolása viszont a műfajfúziók terén, az ezredfordulón történt egybeborulása a dallamos hardcore-ral (sőt hangyányit korábban), majd még azelőtt a skate punkkal viszont egészen új lehetőségek tárházát nyitotta meg a szabadságot kölcsönző műfaj előtt: összetettebb dalszerkezetek, gitártechnikai progresszió, sodródó, motiváló dallamvilág, amely „kivitte az embert az utcára”. A skate punk volt bizony az a műfaj, amely felváltotta a hisztérikusan imádott grunge-ot az amerikai deszkás szubkultúra képviselőinek a zenei eszköztárában, majd amikor Brett Gurewitz (Bad Religion) az Epitaph Records-zal végérvényesen megszilárdította a műfajt egy skate punk bázis kiépítésével, teljesen betört a köztudatba, s ennek a Pennywise volt az egyik zászlóshajója, most meg már a tizedik lemezüknél tartanak. Gyorsan megy az idő, nem? Rodney Mullen sem lesz már fiatalabb.

Téglás Zoli személye már alapvetően meghatározta a lemez előzetes várakozásait, hiszen bőven megindultak a fejtegetések, hogy ez a korong lesz-e a már régóta várt új Ignite dalcsokor, esetleg bármilyen hasonlóság lesz-e majd felfedezhető az All or Nothingon a szélesebb tömegek számára az Our Darkest Days című lemezéről elhíresült, de már korábban is kultikus dallamos hardcore banda és az új felállású Pennywise között. Azonban ki kell jelentenünk, hogy a két bandának az új Pennywise dalcsokron Zolin kívül az égvilágon semmi köze egymáshoz, s ez leginkább nem csak az ellentétes atmoszférának köszönhető (amelyben a skate-punkhoz való ragaszkodás is nyakig benne van), hanem a dalszerzői gyakorlatnak is. Az Ignite mindig is a Rise Against-féle gyakorlatot követve egy nagyjából 15-20 dalból álló előírási folyamatot szelektál, míg a Pennywise az a zenekar, amely a Misfits hagyományait konszolidálja saját írási szokásaiban, hiszen 50-60 kész dalötlettel/dalvázzal rontanak neki a stúdiónak, amely manapság igazán egyedülálló, azonban a skate-punk könnyedsége miatt, talán nem is olyan magas ez a szám. Ez bizony egy keményvonalas Pennywise album, amely megtette azt, amelyet meg kell tenni 2012-ben: sikeresen tért vissza a gyökereihez. Ez annyit jelent, hogy az új hanganyag sokkalta inkább merít az About Time – Full Circle – Straight Ahead vonalból (sőt itt-ott még a Self-Titled is előkerül), mint az elmúlt évtizedben, s ezáltal egy igazán old-school Pennywise arculatot sikerült kiépíteniük, amely igaz nem mocskos és trehány, de legalább nem is öncéltalanul szórja az eléggé támadó társadalmi/politikai kontextusba oltott szövegvilágot, mint korábban. Az All or Nothing egy ékes példája annak, hogy hogyan kell precízen kimért punk rock dalokat írni, amelyek igaz nem túl okosak (egyáltalán feltétel-e az ilyen?), de legalább hangulatilag teljesen magába szippantóak. Hiszen megkapjuk a feszes ütemű dobjátékot, a skate-punk szinten merőben technikás akkordfutamokat, amelyek a ’90-es évek innovált paneljein alapulnak, ennek ellenére sok esetben elhagyják a 4/4 formulát, s szívesen nyitnak a sötét basszusfutamok mellé variált ritmikával, aprólékos váltásokkal, amelyeket itt-ott hangulatfokozó szólókkal tördelnek, illetve fokoznak parádés kitörésekig. Zoli pedig úgy áll ki a „Pennywise-elvek” mellett, hogy igaz belebotlik az „Ignite énekes vagyok, de most megpróbálok Jim Pennywise Lindbergként tetszelegni” kísérletbe, de kíválóan tudta helyettesíteni Jimet. A néhol kicsit tompa élű, a verzék szintjén önsíkú, de mégsem közepes szövegkíséretű vokál, majd a refrének, kórusok együtténeklési képessége, a ragadós dallamok mind-mind el lettek találva, pedig ezekbe egy punk rock lemez csúnyán bele szokott bukni. Itt érdemes leszögezni, hogy a vokál stílusváltása miatt is, valamint az alkalmazkodási kényszer miatt mintha megújult volna egy kicsit a Pennywise: az All or Nothing az egyik legjobb punk rock dal, amely az elmúlt években íródott, a Stand Strong visszahívja a Living For Today-érát (Self-Titled, 1991), a Let Us Here Your Voice (talán a legjobb dal a lemezen) pedig új távlatokat nyit a csapat életében egy sokkal populárisabb irányba, de párban a Revolution-nel rendkívül addiktív vázát adják a politikai véleménynyilvánításnak. Ez a múlt-jelen-jövő szinteződés pedig folyamatosan, szisztematikusan tér vissza az album szerkezetében, amely kicsit ambivalens érzést kelt: friss tud lenni, de a dalcsokor végére már egészen töketlenné válik (kevesebb a dallamos hardcore témakövetés), s hangyányit el is laposodik.

Azonban szerencsére kevés a gyengébb pillanat, sokkal több az erősebb, magával sodró dal, amelyek kegyetlenül el tudják találni az embert, legfőképpen akkor, ha már fiatalon is élte a stílust. Az album tökéletesen hozza a „Mi a fasz van a világgal?” érzést, s ennél többet nem is kívánhatnánk, már önmagában az is kánaán, hogy egy zenekar úgy él a ’90-es évek hangzásával napjainkban, hogy egykori pionír szerepköréből nem gyengül meg, Jim távozásától nem lendül ki, sőt, most is megmutatja a fiatal zenekaroknak, hogy hogyan is kellene a skate-punkot játszani. Az ilyen veteránokra mindig szükség van, a negatív közvéleménynek bemutatják, hogy az egy kaptafára készült műfaji perifériákat is lehet széles spektrumban játszani, s ez így van jól. A régi Pennywise fanok se búslakodjanak Jim távozása miatt, hiszen az All or Nothing az ő lemezük is, hiszen Lindberg nem hagyta el teljesen a Pennywise családot: konzultációs szinten jelen volt a lemez készülténél, s amikor kellett az asztalra csapott. Ezért én azt mondom, hogy örüljünk, hogy vannak még ilyen bandák a színtéren, most pedig várjuk szeretettel az új Ignite albumot!

8/10