Téveszme – Megosztom Veled, Mielőtt Feleslegesnek Tartanám

Már a 2008-as Válságtünetek EP is egy ígéretes zenekart demonstrált, de a zeneileg jóval kevésbé díszített dalok és a rossz értelemben punk énekdallamok meglehetősen tompították az amúgy szövegek szintjén roppant igényes (feltételezem, hogy az Arany-, és József-utalásokat nem kell kiemelni) és felépítésükben igen hatásos nóták élét, így hiába volt a zenekar akkor már négy éves, még egy ötödiket kellett arra várni, hogy igazán betörjenek az underground köztudatba. Az Üres Az Ég, Üres A Látóhatár hét tétele már könnyedén meghódított mindenkit, aki túl tudott lépni Viktor elsőre igen szokatlan stílusán, mert a kellemesen metalos beütésű gitártémák, a nyers hangzás és az igen negatív, de remek szövegek hetekre az emberek fülébe ültették a lemez fiatal dühvel teli slágereit (olyannyira, hogy Az Utolsó Busz a 2000-es évek tíz legjobb magyar dala közé is beférne). Akkor és ott a magyar punkban egy olyan dolog történt, ami legalább a Red Line Offside-éhoz hasonló fogadtatásért kiáltott, és ugyan erre nincsen pontos mérőeszköz, de ez elmaradt, így a folytatástól lehetett várni azt, hogy a Téveszme neve ne csak egy karc legyen a magyar underground kevés szépet termő fáján.

A lemez egy sok említésre nem érdemes introval kezd, ennél sokkal fontosabb, hogy hiába beszélünk egy punk bandáról, a Barber által tervezett borító nagyságrendekkel túllő nem csak a műfaji, de az itthon standarden is, ami ugyan a zene meg a punk értékek szempontjából sokadrangú kérdés, de ezt a kritikát egy nyárspolgár írja. A Reményszenzorok egy nagyon pozitív kanyart harangoz be, hiszen a váltások és a hangsúlyos gitártémák megtartása mellett a tiszta ének kikerült a középpontból, ami ahhoz képest, hogy milyen apró igazítás, drasztikusan változtatta meg a dalok összképét: az előtérbe tolva akár rövid távon is fárasztóak tudtak lenni a legtöbbeket népzenére emlékeztető témák, az üvöltés melletti kiegészítő elemként viszont már színesítő funkciót kapnak. Ugyan velük kapcsolatban mindenki a kiemelkedően igényes szövegekről és az énekről beszélt, és fog is majd, de kár lenne elmenni a dalok igazi erejét adó gitártémák mellett, amelyek már a Vesszőfutást is egyből slágernek predesztinálják, ami aztán végképp szokatlan a hazai punk zeneiség tarlóján. A harmadik dal persze nem csak ezek miatt érdemel említést, hiszen a negatív szövegekből szükségszerűen kitörő káromkodás (külön öröm, hogy mondjuk a manapság oly divatos módival szembemenve a csordákat nem ezeknél sütik el) és az irodalmi igényű szójátékok miatt az egyik legemlékezetesebb szövegvilágot üvölti Viktor az arcunkba. Az Önbecsülésed Megmaradásának Vésztartalékáról elég lenne annyit mondani, hogy a cím egészen addig sántít csak, amíg el nem indul a dal, de a pazar üvöltés-ének váltások és az egyszerre gimnáziumi szövegyűjteményekbe illő, és kezeket ökölbe szorító gondolatok miatt mindenképp ki kell emelni az amúgy is remek csokorból.  Egy megzenésített Ady vers hatalmas lutri, ellenben egy ennyire igényes szövegvilágú zenekar lemeze úgy tud körbemenni, hogy az embernek elsőre fel sem tűnik, hogy hopp, az ott a Harc a Nagyúrral volt, főleg, hogy nem szaroztak és ebből is koncerthimnuszt írtak, mindezt ráadásul úgy, hogy az embernek (főleg az üvöltés fátylával borított strófák miatt) egy percre se jut az eszébe a HétköznaPI CSAlódások József Attila-lemeze, és még az Ady költészetére allergiások is tünetmentesek maradnak.

Nem volt eredetileg a terveim közt mind a nyolc dal leírása, de a zenei és tartalmi egységesség ellenére is minden dal annyira markáns vonásokkal bír, hogy nem maradhattak külön említés nélkül, amelynek első áldozata a Zsákutca volt – igen, a lemez legnagyobb slágeréből származik a fenti idézet, a srácok karrierjének egyik legjobban sikerült dala lett a nóta, ami olyannyira koncertképes, hogy ötszöri eljátszása se lenne zavaró. Már az előző albumon is nagyon jó volt azt hallani, hogy egy rendkívül fogós dalt egy másik tud követni, de itt a Névtelenek Közt és a Kövek II mindennemű csalódás nélkül tudják hozni a slágerpotenciált: előbbinél maga előtt látja az ember, ahogy a csordultig telt Egrix együtt üvölti, hogy „dühvel!”, vagy hogy „hisz van Isten!”, utóbbiban pedig az, ahogy a XX. század verseibe illő szövegek mellett üresből hatosba teszik a dalt, egyszerre baromi meglepő és hatásos. A sajnos rövid, de legalább kellően velős albumot a korong leghosszabb dala, a majdnem négyperces Szoba pedig minderre felteszi a koronát enyhén thrash-es(!) váltásával, keserű záróverzéjével és utolsó momentumával, melyet nem szeretnék elspoilerezni, mert elsőre akkora felkiáltójel volt a lemez végén.

Rengeteg címet lehetne az albumra akasztgatni azzal kezdve, hogy az év legjobb magyar szövegeit hozták össze, és lehet folytatni olyanokkal, hogy magasan az eddigi legjobb munkájuk, hogy az év, és talán az évtized hazai punk anyaga, és egy megfelelő kifutási idő után akár továbbiakkal is folytathatnánk, de ezek csak nagy szavak, amelyeknél ez a nyolc dal sokkal többet ad. Megragadja és felrázza az embert, újra felosztja az energiáit, táplálja a dühöt és navigálja is, miközben sosem húzza össze teljesen a kilátástalanság függönyeit, mert kritikája közben ha nem is épít, Veled építtet.

9.5/10

A képeket Bodnár Dávidnak köszönjük.