2011. október 18.
Szokás szerint igen változatos lett a Mixtape összeállítása, de ez is csak azt bizonyítja, hogy minél több emberhez szeretnénk új hallgatnivalót eljuttatni: elsőként a Deftones és Team Sleep rajongók figyelmét hívnánk fel, bár többségük már bizonyára hallott a Crosses EP-jéről, de akik nem, azoknak megvan a következő napok új esti zenéje; velük szemben az elszállós, lebegős hangulathoz semmi köze a skate punkban utazó indonéz Rejected Kids-nek, akik bebizonyítják, Ázsiában is lehet nagyon jól játszani ezt az amcsi műfajt; a 40 Watt Sun nemes egyszerűséggel versenyre hívta a Jesu utóbbi pár évét a minuszokba süppedő ősz harcmezején; a Volumes pedig a nagy djenthype szorgos hullámlovasai közt alkotott hallgatásra érdemeset.
EP ✝
(szerzői, 2011)
8/10
Amikor márciusban felbukkant a hír, hogy a sacramentói színtér két nagy alakjából, a Deftones-ból és a Farból egy közös side-project alakul, sok mindenre lehetett tippelni a Chino Moreno (Deftones – ének) és Shaun Lopez (Far – gitár) felállású duó zenéjét illetően. Ha csak azt nézzük, hogy milyenek az anyabandák, akkor kizárólag egy jó kis alternatív rock/metal értelmezésre gondolhattunk, csak ugye amiatt felesleges külön bandát indítani, hiszen ebben már szinte mindent elmondott a két fenti zenekar. A merészebbek arra is gondolhattak, hogy Moreno és Lopez valamilyen latin projekten ügyködnek majd, de abból nem hagyták volna ki Delgadót, meg hát az El Mariachi Bronx feleslegessé is tett minden ilyet a következő tíz évre (beleértve saját maguk harmadik lemezét is). Így aztán a művelt Deftones-rajongó elkezdi számba venni az oldalhajtásokat, elsőnek rögtön a Team Sleepet, és hiába jár jó helyen, valószínűleg sosem gondolna arra, hogy a TS elektronikus oldalát fogja majd kidomborítani a Crosses. Pedig így történt – a dalok alapján viszont mégsem érezzük elmondottnak, feleslegesnek ezt a vonalat. A This Is a Trick (hadd ne kelljen úgy stilizálni, mint ők tették) egyből fel is vázolja az eszköztárat: a Deftones elszállós, szenvedős hangulata sok billentyűvel, beattel feldobva, régen hívták ezt mindennek, manapság a witch house a menő kifejezés. Igazából az ötlet maga nagyszerű, hiszen a megfelelő elektronikus aláfestéssel Moreno hangja ilyen környezetben is megállja a helyét, de rögtön az első dalban túlzásba viszi Lopez a prütyögést, Moreno meg a Nirvanát, amitől teljesen szétesik az oly hangsúlyos atmoszféra. Szerencsére ezután már csak jó dalok jönnek, a gitáros-billentyűs rájön, mikor kell a háttérben maradni, mire Chino is kényelmesebben kezd énekelni, amitől hirtelen minden működésbe lép, és a Bermuda Locket, majd a Thholyghst dallamaira az ember már rögtön az űrben lebeg, és azon gondolkodik, hogy a playlistet mivel toldja meg, egy válogatással a legdrogosabb Deftones dalokból, vagy mondjuk az új Glassjaw EP-jel, ami hangulatilag szinte a testvérkiadványa ennek? Aztán kitörli az első tracket, leszarja a remixeket és repeatre állítja az egészet, hadd szóljon addig, amíg nem jön a következő EP. (Jávorkúti Ádám)
A New Chapter Has Begun
(Bells On Records, 2011)
9/10
Miközben azt hittük az elmúlt sanyarú években, hogy a méltán pajzsra emelt skate-punk hullámnak befellegzett, addig a Heartsounds legutóbbi két megjelenésével bebizonyította, hogy van még keresnivalója az elsősorban Belvedere által kirobbantott modern szcénának, amely alatt nem a NUFAN, Lagwagon, Millencolin, Bodyjar stb. által kiművelt, hanyagabb vonalra kell gondolni, hanem olyanra, mint amilyet például a Choke vagy a Downway csinált egy új szemlélettel. Ugyanakkor az elsősorban sebességbeli maradandóságot egy merőben újfajta, technikai vonalra történő átállás párosította, így a műfajon belül megfigyelhetünk egy Belvedere, Cigar alapokon történő High Five Drive-szerű építkezést, amelyet most az indonéziai Rejected Kids gárdájában is megtalálhatunk. Azonban a legmeglepőbb az egészben az a tény, hogy mindez a kellemes, s egyben jól átgondolt, dallamszerkezetileg széles határokat lehetővé tevő mixtúra egy ezredfordulón virágkorát élő, skate-punk/pop-punk istenséget idéz meg a legjobban, a Rufiot. A Riverside-i zenekar Perhaps, I Suppose… című kiadványával – amely 2005-ben meg is ért egy újrakiadást – megszerezte magának a színtér legtechnikásabb csapatának jeles címét – amelyet tíz év távlatából úgy tűnik kénytelen átadni a Rejected Kids gárdájának -, s a pop-punk történelem egyik legfontosabb állomásaként beírta magát annak fiktív, de kis rálátással kiválóan átlátható könyvébe. A Rejected Kids bemutatkozó anyagán ugyanazokat a stílusjegyeket figyelhetjük meg, mint amelyet Scott Sellersék alkalmaztak jelesebb kiadványaikon. Így megjelennek az eszeveszett tempót diktáló dalok, az elsősorban technikás gitárjátékra törekvő fókuszálások a tételek többségében, nem beszélve arról a tényről, hogy a vokáltémák igyekeznek ugyanabban a monoton mederben maradni, mint amelyet Scotték írtak az elmúlt évtizedben, s amely a tavalyi, visszatérő anyagukon sem változott. Az A New Chapter Has Begun egy olyan debüt, amelyet bármely zenekar megirigyelne, megvan benne az a potenciál, amely fontossá és egyedi megjelenéssé teheti a műfaján belül, hiszen az angol nyelv adta határokat valamelyest párosítva az indonéz nyelv csodálatos rigmusaival, egy olyan szövegkörnyezetet kapunk, amely még inkább dominánssá teszi a zenei közeget. Érdemes csak a lemez felütését magára vállaló, gyorsabb dalokat vizsgálni, amelyek nemcsak meglepőek, hanem választ adnak arra a kérdésre is, hogy miért éri meg végighallgatni a korongot. A frissességért és a színvonalért. A végig üresjárat nélkül végighempergő dalcsokor egy olyan intenzív élményt nyújt, amely kiszakítja az embert a garnitúrából, hogy teljes fülszélességgel átadja magát a melódiák szikrázó játékának. Így a nagyon változatos témák között biztosan nem fogunk unatkozni, s talán igaz is lehet a lemez címe: A New Chapter Has Begun, hiszen idén az új Heartsounds, Rejected Kids, s az új This Is A Standoff kiadvánnyal valóban egy új fejezet kezdődött a skate-punk történetében. (Budai Benjámin)
The Inside Room
(Cyclone Empire, 2011)
7,5/10
Itt van az ősz, itt van újra. Ennek megfelelően újra elő lehet venni a búskomor, merengős zenéket, első versenyzőnek pedig itt egy doom metal banda az Egyesült Királyságból, akiknek a története tavaly kezdődött a Warning nevű zenekar felbomlásával, ahonnan Patrick Walker gitáros/énekes és Christian Leitch dobos hívta életre a 40 Watt Sunt. Hozzájuk csatlakozott basszernek William Spong, és így lett teljes a felállás.Alig egy év alatt el is készült a debüt, amit a Cyclone Empire nevű német kiadó hozott ki, akiknél a Warning lemezei is kijöttek. Már a Restless nyitó taktusai meggyőztek arról, hogy ezt bizony érdemes meghallgatni, ugyanis a Jesura nagyon hasonlító, ám sokkal letisztultabb doomról van itt szó. A banda egyértelműen legnagyobb erőssége Patrick Walker, aki olyan érzéssel adja elő az énektémákat, hogy a szívem belesajdult, meg merem kockáztatni, hogy még Broadricknél is jobb, bár ők ketten nem egészen ugyanazt a sportot űzik. Mindemellett a csigalassúsággal vánszorgó témák is eléggé el vannak találva, bár úgy érzem, hogy ezek is Patrick énektudásának vannak alárendelve, és valahol ez is a lemez legfőbb gyengéje, mert az iszonyatosan hosszú dalok (5 dalt hallunk 47 perc alatt) nem sok változatosságot hordoznak magukban. Példának okáért az Open my Eyes és a Restless teljesen egybefolynának, ha a Restless végén nem lenne akusztikus kivezető, szinte hangra pontosan ugyanaz a főtémája a két tételnek. És ami miatt még jobban fáj az effajta monotonitás, – annak ellenére, hogy én odavagyok az ilyenekért – mert a záró This Alone-ban megmutatják, hogy ha az kell, 10 perc alatt rommá döntik az ember lelkivilágát, ami előtte 35 perc alatt csak részben sikerült. Viszont ez a dal már az elejétől eléggé üt, amikor két percnél beszáll egy hegedű is a játékba, na, onnantól nincs megállás. Nem akarok túl hosszan áradozni róla, de simán bekerült a 10 kedvenc dalom közé (all-time), a Jesu Weightless & Horizontalja volt rám anno ilyen letaglózó hatással. És komolyan megéri csak ezért a dalért meghallgatni az egész albumot. A 40 Watt Sun számomra az év legnagyobb meglepetését okozta ezzel az albummal, és remélem, sok van még ott, ahonnan ez jött. (Kolláth Benjámin)
Via
(Mediaskare, 2011)
6/10
A Volumes első nagylemezét nem kizárólag a teljesítmény miatt érdemes figyelmesebben is átrágni, merthogy a Via szakmailag még talán érdekesebb is, mint amennyire esetleg hallgatói szempontból az lehet. Ezt pedig azért merem kijelenteni, mert a manapság közkedvelt „szimpla” technikás metalcore/metal (pl.: Aliases, Visions) ágazattal ellentétben jelen írás tárgya már tényleg egy jelentős részben djentté mutálódott ‘core albumot rejt, amely még viszonylag új jelenségnek számít. Éppen ezért vegyük sorra, mitől friss ez az értelmezés, valamint az említett stílusok képviselőjeként mégis miben-mennyire foglal állást az idei Volumes album. Nos, az itt hallható zene sokkal kevésbé komplex, mint a fővonalas djent bandáké, ezzel helyet adva a deathcore/metalcore kiállásának és tulajdon dinamizmusának – ez pedig legfőképp annak köszönhető, hogy a kimatekozott töréspontokat egész pontosan úgy súlyozták meg, mint ahogy a breakdownokat szokás. Mindeközben a másik oldalról sikerült megőrizni a djent szigorát, hajlított-szaggatott riffelését, valamint hangulati játékait annál is inkább, hiszen a dalok vázát úgy rakták össze, hogy mindkét iskola tanait szem előtt tartották. Az alábbi diagnózis bizonyos szintig jogosan mérhető össze az After The Burial törekvéseivel, de a Volumes még náluk is jobban elhatárolódik a hazai pályától, ezzel egy potenciális utat mutatva a pályatársaknak. Az albumot nyitó Paid In Full teljesen nem fedi le a fentebb leírtakat (ráadásul itt még a inkább a kifejezetten Fear Factoryra jellemző sci-fi hangulat jellemző), de a tavalyi EP-ről átmentett Wormholes által már körvonalazódik, miről is volt szó eddig. A hangzás kellően erős és vastag, mégis elfáradok a lemez közepére, mert hiába viszi le a fejem, ha egy idő után különösebben nem köt le, ezért szerintem jót tenne, ha néha mernének kicsit elrugaszkodni és „többet” játszani. A legnagyobb problémák gyökere tehát egyelőre a dalok erősségében keresendő, mert ha mondjuk az Edge Of The Earth-höz hasonló szerzeményekkel pakolták volna tele az albumot, azt mondanám: egészen rendben vagyunk. Így viszont maradt a bíztató jellegű hátba veregetés, és plusz egy „színtérpont”, amiért a Volumes már biztosan ott van a djent és a ‘core találkozása felett görbült kérdőjelek kiegyenesítésénél. (Deményfalvi Péter)
