All Shall Perish – This Is Where It Ends

Elvégre ahogy a 2006-os lemez esetében Chris Storey érkezése új, kiteljesedett és minden korábbinál több lehetőséggel kecsegtető ösvényt kínált a svédelt deathcore-ból kikacsintó zenekarnak, úgy most az ő helyére érkezett gitárvirtuóz Francesco Artusato dalszerzői vénája, sokszínűsége és külső figyelme tudta beteljesíteni mindazt, amivel az előző felállás részint túlvállalta magát. Ezzel arra kívánok utalni, ami az Awaken The Dreamers legnagyobb gyengéje volt: nevezetesen a sűrítés élményére, aminek köszönhetően az egyes dalok gyakran témahalmokként mosódtak össze, és jóval kevesebb kiugró ponttal kellett számolni, mint a nagy várakozásokat felállító előd esetében. A This Is Where It Ends azonban megérte azt is, hogy a banda lemondja a Suicide Silence-szel közös Európa-turnéját, mivel a végeredmény egyszerre hordozza magán a ’Price dallamcentrikusságát, erős megszólalását és lendületét, valamint az ’Awaken nagyívű, terpeszkedő terveit és dalvázait. Egyszerű keresztezésnél persze többről van szó, hiszen a banda lényegében újradefiniálta arculatát azzal, hogy az előző két lemez legjobb vonásaira alapozva igyekezett kihasználni saját, újdonsült korlátait.

Az újjászületés alapját pedig épp az a kettősség biztosítja, ami mindig is a banda sajátja volt: deathcore és death metal közötti különbség, hiszen az All Shall Perish kikerülte az utópista víziókba kergetett death metal felé irányuló tendenciákat (ebben az időszakban főként turnézott, valamint az alábbi dalokat írta), és feltehetően épp ezért tudta megtartani ezt a sajátos jellemvonását, aminek értelmében ha élő megszólaltatásról és kiállásról van szó, egy, a végletekig technikás modern death metal-bandával állunk szemben, míg a lemezeken is hangsúlyosan adagolt breakdownok tükrében egy olyan deathcore-bandáról beszélhetünk, ami nem idegenkedik a svédelt death metaltól és a csontdallamokról sem. Valahol pedig épp az alábbi időtlenség és elkülönülés biztosítja a legnagyobb élményt a This Is Where It Ends dalainak is, mivel ennek köszönhetően őrizhette meg igazi karakterét az All Shall Perish saját, minden korábbinál szélesebb változatosságában. Az új dalcsokor műfaji kavalkádja ugyanis épp ahhoz az izgalmi faktorhoz tendál, amit öt éve a ‘Price is meghonosíthatott a lejátszóinkban, ezt pedig abban a felelevenítésben teljesíti ki, amely korlátlan átmeneteket biztosít minden felhasznált panelnek. Deathcore találkozik metalcore-ral (There Is Nothing Left), metalcore találkozik death metallal (Royalty Into Exile), death metal találkozik death metallal (The Death Plague), death metal találkozik epikus black metallal (Rebirth), és a sort igazából minden szerzeményre kiterjeszthetnénk, hála a teljes újrahangolásnak, aminek révén Francesco olykor saját szájíze szerint felmutat néhány pillanat erejéig djent-témákat is, amikor épp nem szélvész gyorsan riffel vagy szólózik. Saját karaktere és elképzeléseinek hálózata szerencsére nem nyomta el az All Shall Perish-t, hanem épp ellenkezőleg: kihozta abból a jelenlegi legjobbat, úgy, hogy a This Is Where It Ends jó eséllyel pályázik az év legértékesebb deathcore-lemeze címre, érzékelhető távolságban utasítva maga mögé a Suicide Silence nu-metalos kísérleteit (már ha ez kérdés lett volna), a Chelsea Grin céltalan önmajmolását, a Winds of Plague látszatkeménykedését, vagy épp a Fit For An Autopsy reményteli hangkeresését, hogy csak a közelmúlt kiadványainál maradjunk. Mert az itt hallható szerzemények valóban maradandónak ígérkeznek, dallamaik a zenekar minőségi rátájával arányosan elsőrangúak, a váltások és az agresszió adagolása iskolapélda lehetne, és szerencsénkre valóban egy olyan All Shall Perish-t köszönthetünk ismét köreinkben, amely maradéktalan élményt garantál már meglévő, és frissen érkező rajongóinak.

Az új arculat pedig működik, hiszen az új hangzás, az új logó, valamint az új pólóminták (amihez ugye a Grindesignnak is volt némi szava) egy ereje és kreativitása teljében levő bandát mutatnak, ami abszolút kurrensnek tekinthető már csak azért is, mert ennyi év alatt is hűek tudtak maradni saját hangzásukhoz, és azt a lehető legtovább csiszolták, ápolták. És ha az öt évvel ezelőtti megváltás el is marad (miért is kéne ismét elérkeznie?), attól még biztosak lehetünk abban, hogy az All Shall Perish ismét a lehető legjobb formában van, így ha a ‘Price nálam egy kilencpontos, az ‘Awaken pedig egy hétpontos dalcsokor, akkor hülye is lennék kevesebbet adni a This Is Where It Ends nótáira, mint:

8/10.