“Művészként az a legidegesítőbb dolog, ha beskatulyáznak” – Four Year Strong-interjú

19105729_1409422825804087_3976779752140032541_n[1]

Kevés nem-annyira-metál zenekar van, akikért annyira rajonganék, mint a Four Year Strong. A Massachusetts-i csapat éppen tíz évvel ezelőtt lopta be magát világszerte egy sereg pop-punkos és hardcore-os (mondjuk ki: easycore-os) kölyök szívébe, én magam pedig hat éve imádom őket, gyakorlatilag attól a perctől kezdve, hogy először belehallgattam az addigiaknál valamivel komolykodóbb In Some Way, Shape or Form albumba, illetve még pontosabban annak Stuck in the Middle című dalába. Hat éve vártam tehát, hogy a szakállas poppunkrockmetálos brigád egyszer a környékünkre tévedjen, így aztán amikor kiderült, hogy idén nyáron a Simple Plan társaságában végre megérkeznek Budapestre, egy percig sem volt kérdés, hogy el kell kapnom őket. Sőt, olyannyira belelkesültem a buli hírére, hogy – “ki fog ilyet csinálni ebben az országban, ha nem a NuSkull?!” alapon – még egy interjút is leszerveztem a bandával.

Igen ám, de a két héttel ezelőtti nagy napon, a megbeszélt időpontban, egy órával a koncertjük előtt azzal kellett szembesülnöm a Budapest Park bejáratánál, hogy a hozzájuk vezető telefonszámom nem hajlandó kicsöngeni, és csak hosszas fejvakarás, rohangálás, telefonálgatás és magyarázkodás után sikerült felgöngyölíteni a szálakat a menedzsmenttel és a parkos személyzettel (akiknek ezúton is nagy hála a közreműködésért!). Addigra viszont a srácok már bele is csaptak a koncertjükbe, amiből legnagyobb meglepetésemre nem egy mézesmadzagnak is rövid előzenekari villámbuli kerekedett, sem pedig a jubiláló Rise or Die Trying albumra épülő nosztalgiabál, hanem egy több mint egy órás, tizenöt dalos, az életmű minden szegletéből szemezgető, igazi besztof slágerparádé, egyszersmind pedig az utóbbi idők legfelszabadultabb és legfelvillanyozóbb koncertélménye is – persze az első sorokban a Simple Planre a helyüket foglaló tinilányoknak ez valószínűleg nem annyira jött át, de hátrébb egyértelműen látszott, hogy egy csomó arc csak a Four Year Strong miatt jött ki, ami a dalokból áradó energiával kölcsönhatásban simán meg is csinálta a bulit.

Végül a zenekarral nem sokkal a levonulásuk után, a Simple Plan beállása közben sikerült leülnöm a backstage-ben, ahol jó húsz percet csevegtünk a két énekes-gitáros-frontemberrel, Dan O’Connorral és Alan Dayjel a banda eddigi pályafutásáról, az easycore skatulyáról, a zeneírás lényegéről, tudat alatti riffkoppintásokról, meg a Klauzál téri piacos limonádéról – már ha tényleg ez volt az a piac, ahol O’Connor aznap korzózott, aztán meg elfelejtette a nevét. Talán egyszer még tisztázzuk, addig viszont jöjjön a mostani beszélgetés.


19106020_1409420259137677_4993394162133902574_n[1]Most először jártok Budapesten. Eredetileg azt akartam kérdezni, milyen fogadtatásra számítotok, de mivel ugye azóta már túl vagyunk a koncerten…

Dan: Igen, igen. Sokkal jobb lett, mint amit vártam. Amikor egy olyan helyen játszol, ahol előtte még sosem jártál, mindig arra számítasz, hogy senki nem fog ismerni. Persze, nyilván ott az internet…

Alan: Egyrészt az, meg hát ez egy Simple Plan-buli. Arra számítottunk, hogy… nem is arra, hogy a rajongóink ne jönnének el, de hogy a legtöbben nem ismernek majd minket. De elég sokan ismerték a számokat, aki meg nem, azoknak is láttam az arcán koncert közben, hogy „oké, ez egész jó…”

Dan: Beérezték.

El tudtatok menni várost nézni napközben? Mit gondoltok a városról?

Dan: Gyönyörű, hihetetlen. Elmentünk a Szent István-bazilikába, elmentünk kávézni a Starbucksba, meg hova is mentünk még? Hogy hívják azt a piacot? Nem jut eszembe a neve, de K-val kezdődik.

Alan: K-Mart, haha!

Dan: Valami nagy épület, besétálsz, ott vannak a mindenféle üzletek, hentes, zöldségesek, meg minden.

Alan: Szerintem nem valami híres hely.

Dan: Nem is mondtam, hogy az. Azt mondom, hogy egy piac. Az emeleten meg van egy nagyon jó limonádés. A húgom pont itt nyaralt úgy két hete, ő mondott pár jó helyet, amiket megnéztünk. Szóval ittam ott egy király limonádét.

Biztos unjátok már ezt a kérdést, de muszáj megkérdeznem, mert az emberek szeretik felcímkézni a dolgokat: mit gondoltok erről az egész easycore skatulyáról, amibe beraktak titeket az A Day to Rememberrel meg a Set Your Goals-szal együtt? Magatokénak éreztétek ezt valaha, vagy inkább ilyen mesterkélt dolognak tartjátok, amivel egy újságíró akart kattintásokat összeszedni?

Dan: Szerintem ezt egy New Found Glory-pólón láttam először, a kétezres évek elején vagy a ’90-es évek végén. Szóval azt hiszem, tőlük ered a kifejezés. Amúgy meg bárminek is hívnak az emberek, nekem nem számít, amíg lejönnek, itt lógnak velünk és jól érzik magukat.

És ti lógtatok együtt az ADTR-rel és a Set Your Goals-szal? Tényleg egy ilyen színtérnek éreztétek magatokat, mint mondjuk a grunge?

19248061_1409420649137638_8911783237880934194_n[1]

Dan: Á, nem. Turnéztunk együtt, de az ország különböző részeiből származunk. A Set Your Goals kaliforniai, mi északkeletiek, a Day to Remember meg floridai.

Alan: Szó szerint az ország három ellenkező sarka.

Dan: Szóval nem igazán voltunk egymás színtereinek a részei annak ellenére, hogy nyilván hasonlóak a hatásaink. Viszont vicces, hogy ha meghallgatod a bandákat, mindegyiken hallod, hogy hova valósi. A Set Your Goals-ban ott van az az erős nyugati parti hangulat, nálunk meg az északkeleti hangulat, az ADTR-nél meg a floridai. Nem hiszem, hogy olyanok lennénk, mint a grunge, azok a bandák egy helyről származtak, együtt játszottak, együtt futottak be. Mi is játszottunk ezekkel a bandákkal, de a pop-punk már sokkal előttünk is megvolt, már amikor a Green Day kitalálta ezt a formulát sok éve.

Alan: Meg a blink-182.

Dan: Szerintem mi ezeket fejlesztettük tovább, meg közben a saját színtereink is beleolvadtak a zenénkbe. Pont így kezdtük. Én fiatalkoromban hardcore-bandákban játszottam, Alan meg poppunk-bandákban, aztán alapítottunk egy közös bandát. De én is szerettem a pop-punkot, meg ő is szerette a hardcore-t, ebből lett ez, ami lett.

Milyen most a Four Year Strongnak lenni Európában?

Dan: Hú, baromi fárasztó. Nagyon sokat vezetünk. Ragadunk.

Alan: Soha nem voltunk még itt ilyen melegben. Általában télen jövünk.

Dan: Nyáron még sosem jártunk itt. Májusban voltunk talán a legközelebb hozzá, de akkor sem volt ilyen meleg.

És ennél már csak még rosszabb lesz.

Dan: Tudom. Örülök is, hogy addigra nem leszünk itt.

Azért kérdeztem Európáról, mert úgy látom, hogy az Államokban sokkal nagyobbak vagytok, mint itt…

Dan: Budapesthez képest persze. De például az Egyesült Királyságban nagyon király táborunk van. Meg az Államokban is attól függ, hogy éppen hol vagyunk.

De mégis a legutóbbi hazai turnétok majdnem teljesen telt házas volt.

Dan: Igen, az marha jó volt!

Four-Year-Strong-7-650x433[1]Mostanában a Rise or Die Tryinggal turnéztok a lemez tizedik születésnapja miatt. Lehet azt mondani, hogy ez a meghatározó lemezetek?

Dan: Ez volt az a lemez, ami bemutatott minket mindenkinek. Már előtte is együtt voltunk egy ideje, de nem volt kiadónk, nem nyomultunk annyira, a Rise or Die Trying meg egy válogatás volt a pályafutásunk legjobb dalaiból, amiket addig írtunk.

Alan: Én még most is annak érzem!

Dan: Szóval ez adta a kezdő lökést nekünk abba az irányba, amerre továbbhaladunk az évek alatt. Anélkül a lemez nélkül nem tartanánk ott, ahol, szóval amikor eljött a tizedik évfordulója, akkor ideje volt leróni a tiszteletünket előtte. A Rise or Die Trying olyan, mintha nem is a mi lemezünk lenne már. A kölykök imádják, állandóan kérik, hogy játsszunk róla számokat. Bizonyos bandák, amikor eljön a tizedik évforduló, újra felvesznek valamit, vagy ilyesmi, de szerintem mi ezt már nem is tudnánk megcsinálni. Az a lemez egy teljesen önálló dolog.

Meg keresnetek kellene hozzá egy billentyűst.

Dan: Ja, igen. Vagy egy iPodot!

Némelyik számot a lemezről vagy 7 éve nem játszottátok. Milyen érzés volt újra elővenni őket?

Dan: Tök jó volt visszamenni hozzájuk. Először kicsit ijesztő volt, hogy „ah, most újra meg kell tanulnom őket”, de aztán elkezdtük őket játszani, onnantól meg olyan volt, mint a biciklizés. Szépen összeállt minden. Még azok a számok is, amiket… az If He’s Here, Who’s Running Hell?-t soha nem játszottuk. Felvettük, aztán soha nem játszottuk el.

Alan: De, egyszer.

Dan: Ja, egyszer Angliában, de azon kívül soha nem játszottuk, most meg az egyik kedvenc számom a Rise szetből.

Milyenek ezek a mostani bulik az azokhoz képest, amikor először kijött a lemez?

Dan: Sokkal kevesebben ismertek minket akkor. Fokozatosan indult be a dolog. Amikor kijött a lemez, a The Starting Line turnéján nyitottunk. Nem sokan ismertek minket, de akkor kezdtünk el feljönni, aztán egyszer csak felgyorsultak a dolgok. Nekem még most is olyan izgalmas az egész, mint akkor, mert akkor még nem tudtuk, hova visz minket a lemez, most meg így tíz év után kicsit olyan, mintha lezárnánk a karrierünknek azt a részét, és mostantól előre nézhetünk, hogy vajon ezután mi jöhet.

Mi lenne, ha egyesével végigmennénk az eddigi lemezeken? Elég nagy lépéseket tettetek meg köztük, rögtön a Rise és az Enemy of the World között is. Az a lemez már egy kicsit érettebbnek és komolyabbnak hangzott.

Alan: Egy kicsit komolyabban is vettük magunkat. Nem az, hogy előtte nem vettük, de ahogy Dan is mondta, előtte évekig csak úgy írtuk a dalokat még kölyökkorunkban, aztán amikor azt vettük észre, hogy az embereknek tetszenek, és már kisebb-nagyobb elvárásaik is vannak, akkor jobban igyekeztünk jobb dalokat írni.

Dan: Amikor a Rise or Die Tryingot írtuk, nem volt olyan kilátás, hogy ezt egy csomó ember hallani fogja és várja már, de az Enemy of the Worldnél már az volt, hogy a Rise of Die Trying elég jól sült el, és mindent bele kell adnunk.

Volt egy olyan pont a banda karrierjében, amikor úgy éreztétek, hogy oké, most végre megcsináltuk?

19244172_10158989558005457_1805184246_n[1]Alan: Még nem csináltuk meg!

Dan: Még nem csináltuk meg. De a tény, hogy egyáltalán ezt tudjuk csinálni, és a srácok eljönnek a bulikra… Úgy érzem, most sokkal inkább úgy érezhetem, hogy megcsináltuk, mint eddig bármikor, mert ahogy elértük ezt a tízéves mérföldkövet, most kezdtük csak igazán előre tolni a szekeret. Ahogy te is mondtad, az Államokban telt házas bulik vannak, aztán átjövünk ide, először játszunk Budapesten, és még mindig ugyanúgy magunk mellé tudjuk állítani a kölyköket, mint tíz éve. Jó érzés tudni, hogy elértünk a bandával egy olyan pontra, hogy tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mit kell csinálnunk, és meg is tudjuk csinálni.

Mi a helyzet az In Some Way, Shape or Form albummal? Úgy tűnik, mintha ti sem annyira szeretnétek, legalábbis alig játszotok róla valamit.

Dan: Pedig mi szeretjük, csak nem fogadták olyan jól, és hát koncerten igyekszik az ember azt játszani, amit a közönség hallani akar. De a Stuck in the Middle-t ma is játszottuk.

Az pont a kedvencem, imádtam.

Dan: Király! Néha még random bedobálunk egy-egy darabot róla, a Stuck in the Middle meg jóformán alapdal, az mindig nagyon jól működik. Én ma is nagyon büszke vagyok arra a lemezre, szerintem ha nem csináltuk volna meg, akkor nem is biztos, hogy egyáltalán egy zenekar lennénk még. Egyszerűen meg kellett csinálnunk. Ami Alant és engem illet, imádunk dalokat írni, imádunk különböző zenei stílusokban írni, imádunk különböző írási stílusokat kipróbálni, és akkor eljutottunk arra a pontra, hogy egy kicsit másféleképpen akartunk dalokat írni. Művészként az a legidegesítőbb dolog, ha beskatulyáznak. Mindenkinek van egy kép a fejében arról, hogy mi a Four Year Strong, mi meg úgy voltunk vele, hogy azon a skatulyán kívüli dolgokat is tudunk csinálni. Szóval kipróbáltuk ezt, és nem fogadták annyira jól, de szerintem a probléma az volt, hogy túl messzire mentünk vele. Aztán visszajöttünk, és a Go Down in History-vel meg az új albummal nagyjából megtaláltuk a középutat. Némelyik szám inkább Enemy of the World felé hajlik, de aztán a bridge meg pont olyan, mint egy In Some Way, Shape or Form-féle bridge.

Én is épp ezt akartam róluk mondani.

Dan: Tudod, zenészként a visszakozás az utolsó dolog, amit csinálni akarunk. Nem tehetünk róla, de emberek vagyunk, akikkel különböző dolgok történnek az életben, ezért különböző stílusú zenéket is írunk ahhoz képest, mint amit 18 vagy 16 évesen írtunk. Szóval egy kicsit visszakanyarodva ahhoz, amiről korábban beszéltünk, hogy a karrierünknek ezen a szintjén tudjuk, hogyan tegyük a dolgunk és tudjuk, kik vagyunk: szerintem könnyebben tudunk olyan dalokat írni, amikkel előre léphetünk mint zenészek, mint dalszerzők, mint gitárosok és énekesek, és közben a rajongóinkak is tudunk olyat mutatni, ami tetszeni fog nekik, amire számítanak, és remélhetőleg valami olyat is, amire nem számítanak. Nem akarunk olyan lemezt kiadni, aminek az összes dalát előre fújják.

Elég változatosak a hatásaitok, például az Explains It All albumon is volt minden Alanis Morissette-től addig a Pantera-breakdownig. Szerintetek mitől lesz jó egy dal? Vagy mitől lesz jó egy dalszerző?

Dan: Ó, haver. Nagyon nehéz meghatározni, hogy egy dalszerző mitől lesz jó. Annyi dalszerző van, akik annyira különbözők, mégis annyira jók.

Alan: Az egész csak dallamok, akkordok és dalszövegek kombinációja.

Dan: Meg az időzítésé. Egymillió dal van, amik elképesztőek, de amikor kijöttek, a világ egyszerűen nem állt készen rájuk és nem szóltak nagyot. De ha most visszahallgatod őket, akkor elképesztő dalok. Szerintem nagyon nagy szerepe van az időzítésnek abban, hogy mit tartanak elképesztő dalnak és mit nem. De hogy hogyan kell írni egy elképesztő dalt? Na erre próbálunk rájönni.

19106050_1409421539137549_5080523730589352251_n[1]

Ki a bandában “a metálarc”?

Dan: Mindegyikünk.

Alan: Én nem is vagyok benne biztos, hogy annak mondanám magunkat. Milyen metálbandákat szeretünk egyáltalán? Mondjuk az olyan bandákon kívül, mint a Lamb of God. Vagy a Hatebreed is metálbanda. Na jó, talán mégis egy kicsit metálosok vagyunk. Van egy hardcore-os oldalunk, mert azon nőttünk fel, de aztán valahogy a gitárstílusunk mégis magától eltolódott a metál felé.

Dan: Szeretünk riffelni, na. Szeretem az ilyen visító hangokat. Azoktól jobb kedvem lesz.

Alan: De az a sok banda, amiknek a logója mind tökegyformán néz ki? Azok nem érdekelnek.

Dan: Az is igaz… Egyébként vicces, hogy a legtöbben azt várják tőlünk, hogy összekeverjük a metált, a hardcore-t meg a pop-punkot, de nem is nagyon hallgatunk ilyeneket…

Alan: Persze ezeken nőttünk fel…

Dan: Ja, persze, de most már egy vénember vagyok, aki olyanokat hallgat, mint… [elgondolkodik]

Alan: Bryan Adams.

Dan: Meg country zenét, haha. De azt megmondom, hogy nagy hatással volt ránk gitárjáték terén a Lamb of God, a Hatebreed…

Alan: A Misery Signals.

Dan: Az. Meg mi is az a… [dobolni kezd az asztalon]

Alan: Soilwork?

Dan: Az! A Soilwork kurva jó! [tovább dobol az asztalon]

Szóvá tette már azt valaha valaki, hogy a What’s in the Box? kezdőtémája gyakorlatilag egy az egyben egy Lamb of God-szám?

Dan: Ó igen, mondták, meghallgattam, és rájöttem, hogy tényleg. Talán ez is egy olyan tudat alatti dolog.

Alan: Nem mondom meg, hogy melyik szám, magadtól kell rájönnöd, de az egyik számunk meg tök olyan, mint egy God Forbid-szám. De az sem direkt. Nem is hallgatok God Forbidot.

Dan: Az a snowboardos videós, ugye?

Alan: Igen, valami snowboardos videóban volt benne, amit egyszer vagy kétszer láttam, és valahogy tudat alatt előjött, amikor írtunk, pedig úgy igazából soha meg sem hallgattam a számot.

Dan: Az egyik számban meg van egy téma, ami… tudod, milyen volt az régen, amikor odatartottad a telefonod a hangfal mellé, és így rötötötötötötö?

Őőő, nem igazán?

Dan: Hát oké. [Alan felröhög.] Asszem, ez is ilyen öregemberes dolog. Szóval az egyik számban van egy téma, aminek egy ilyen ritmus volt az alapja.

Ja, tudom már, az a pattogó hang! [Kintről sikongatás szűrődik be.] Ahogy hallom, elkezdődött a buli. Bírjátok a Simple Plant? Megnézitek őket?

Dan: Persze, még szép!

Akkor el is engedlek titeket, kösz hogy fogadtatok!

Parkos fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens