Mitch Lucker állítólag énekleckéket vett a Black Crown idején – és akkor mi van?

4865900051_c2d1e9b2c6_b[2]

Szóval ugye február 24-én jelenik meg a Suicide Silence új lemeze, amin a zenekar az eddigi deathcore-hangzástól elkanyarodva nu metallal és énekléssel kísérletezik, az eddigi két előzetes szám alapján pedig a rajongók jó része már jó előre gyűlöli az albumot, olyannyira, hogy még petíciót is indítottak a megjelenése ellen. Az utóbbi hetekben a zenekarnak jóformán minden lépését heves anyázás és köpködés övezte, “Mitch Lucker forog a sírjában!” kikiáltásokkal kísérve – a néhai énekes helyére 2013-ban beszállt Eddie Hermida viszont a napokban egy olyat nyilatkozott, ami után ezt az utolsó kikiáltást érdemes lehet átértékelni.

Eddie szerint ugyanis Mitch szintén azt fontolgatta, hogy a következő lemezén az ordítás/hörgés/acsarkodás mellé énekelni kezd, és ennek érdekében énekleckéket is vett. A Revolver magazinban megjelent cikkben Hermida feleleveníti, hogy mindezt Lucker maga árulta el neki, amikor 2011-ben a Suicide Silence és az All Shall Perish együtt turnéztak.

Azon a turnén volt egy beszélgetésem Mitch-csel a deathcore jövőjéről és a Suicide Silence jövőjéről. Azt mondta, hogy elkezdett énekleckéket venni a Black Crown lemezen, és hogy a következő lemezen, amit csinálnak, valószínűleg lesz valamilyen tiszta éneklés. Szóval már amikor beszálltam a Suicide Silence-be, akkor tudtam, hogy ezen a lemezen lesz valamennyi.

Csak azt nem tudtam – teszi hozzá nevetve – hogy mennyi.

Nyilván a 2012 végén tragikusan elhunyt Luckert már senki nem tudja erről megkérdezni, de semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy Hermida ne mondana igazat. Hiszen egy banda zenei spektrumának kiszélesedése igazából mindig benne van a pakliban, és a SS eleve egyre inkább nyitott a nu metal felé, nem véletlenül hívták meg magát Jon Davist is vendégül a Black Crownra. Ha meg egy kicsit körbenézünk a színtéren, akkor is hamar észrevesszük, hogy mostanában több olyan csapat is elkezdett tiszta énekkel kísérletezni, akikről pár évvel és albummal ezelőtt ezt még elképzelni sem tudtuk volna. Hermida a legutóbbi interjújában éppen a Whitechapelt és a Chelsea Grint hozta fel példának, de a Fit for an Autopsy-nak talán még jobban is áll az ilyesmi. Na meg persze még mindig ott van a Bring Me the Horizon története is, mint a deathcore-ból kitörés leglátványosabb példája.

Hogy a Suicide Silence, vagy épp a BMTH, vagy a ‘chapel új, dallamosabb számai mennyire jók, mennyire működnek, azt nyilván mindenki megítélheti magának – azt viszont, hogy egy zenekar milyen számokat ír meg és ad ki, csakis ők maguk (esetleg a kiadó) döntik el. Nagyon is szükség van az olyan zenekarokra, akik szembe mernek menni az elvárásokkal – nem szabad elfelejteni, hogy annak idején pontosan így alakult ki a Lucker-rajongók által visszakövetelt régi deathcore-hangzás is, amit ugyanígy egyszerre köpködtek az egyik oldalról és kaptak rá rengetegen a másik oldalról. De ha egy zenekar legbelül baromira unja már a saját hangzását, akkor igenis újra változtatni kell, mert ha ennek ellenére mégis az előző x lemezen bevált recept alapján csinálják meg a következő anyagot is, csak mert úgy biztos tetszeni fog a rajongóknak, az legalább annyira önmaguk eladása, legalább annyira hiteltelen, mintha azért kezdenének el dallamosan énekelni, hogy bekerüljenek vele a rádióba. Végső soron úgysem a stílusjegyek határoznak meg egy zenekart, hanem az, hogy a dalok működnek-e, a dalok pedig elsősorban attól tudnak működni, ha érezni lehet belőlük, hogy az előadó is hisz bennük. És ha ehhez egy acsarkodós srácnak az kell, hogy énekelni kezdhessen, akkor csinálja csak.

Jogos a kérdés, hogy akkor Hermidáék miért csak most rugaszkodtak el a bevett hangzástól, és miért nem az első közös lemezen – a nyilatkozatok alapján úgy tűnik, hogy azért, mert egyszerűen nem mertek. A közönség azt várta el tőlük, hogy a megszokottat hozzák, ők meg inkább biztosra mentek, és a közakaratnak fejet hajtva összeraktak egy kerek deathcore-lemezt. Ez lett a You Can’t Stop Me, ami ennek tükrében legalább ugyanakkora árulásnak tűnik, mint amekkorát most az új irány miatt háborgók kiabálnak, csak épp nem a rajongótábor, hanem saját maguk felé. Aztán másodszorra megrázták magukat, és – vélhetőleg a fentebb említett zenekarok, különösen a Whitechapel tavalyi példáján felbuzdulva – úgy döntöttek, hogy akkor most ők is megmutatják.

Persze előfordul, hogy egy banda a nagy lelkesedésben hirtelen nem veszi észre, hogy amit csinált, az tényleg gyengébb, mint a korábbi cuccaik. Egy szóval sem állítjuk, hogy a Doris egy király dal. Teljesen jogosan lehet azon méltatlankodni, hogy a Suicide Silence a magas lóról két szék között a pad alá ült. De legalább lelkesedéssel csinálták. Azt meg talán senkinek sem kell elmagyarázni, hogy az őszinte zene miért jobb, mint egy futószalagon gyártott termék.

És ebben egészen biztos, hogy Mitch Lucker is egyetértene.

  • Tibor Baranyai

    Ez így szép és jó, de Hermida miért nem vett akkor ének leckét, ha ez a terv? A megjelent dalok mellőznek minden tudást, pedig akár még jó is lehetne, ha tudna énekelni. Illetve ha már nagy újítási kényszer van bennük, akkor miért egy már teljesen kitaposott irányba indultak? A témák többségénél az az érzése van az embernek, hogy az elmúlt 15 évben már milliószor hallotta, és emiatt egyszerűen nem tudom elfogadni azt, hogy bátrak voltak, mertek újítani, mert nincs benne semmi új, csak szimplán populáris akart lenni, szélesebb rétegnek eladhatóvá válni.