Az Architects lassan megint olyan lesz, mint régen

20799516_1475333629213006_94085931373743742_n[1]

Lassan kerek egy éve, hogy az Architects gitárosát és fő dalszerző zsenijét, Tom Searle-t mindössze 28 évesen elragadta közülünk a rák, sokkolva ezzel a teljes metalcore-színteret és a tágabban vett zenei világot is. Egy ilyen tragédiát sohasem könnyű feldolgozni, egy ideig még a zenekar sorsa is kérdéses volt, de aztán a brightoniak úgy döntöttek, hogy elvesztett testvérük emlékére végigcsinálják legalább az All Our Gods Have Abandoned Us lemez bemutató turnéját, amivel tavaly novemberben, éppen halottak napján Budapestre is elértek. Habár a düreres koncert csak az utolsó néhány percre fordult konkrét gyászünnepségbe, igazából a felszín alatt végig teljesen átitatta Tom elvesztésének kimondatlan gondolata, és a bizonytalanság, hogy vajon láthatjuk-e még valaha színpadon Sam Carteréket. Végül a srácok úgy határoztak, hogy ezután sem adják fel és továbbírják a zenekar történetét, így aztán az idei nyár egyik legsűrűbb hetében visszatértek Budapestre is, hogy ezúttal az Akváriumban fussanak neki még egyszer a lemez bemutatásának, méghozzá a While She Sleeps és a The Amity Affliction társaságában. Ennek eredményeképpen pedig két dologról is megbizonyosodhattunk. Az egyik, hogy milyen lehetett volna a tavalyi Architects-koncert, ha azt nem járja át a Tom elvesztése miatti gyász, a másik pedig, hogy az Akvárium klub nagyterménél tökéletesebb helyszín egy 1000+ fős metálbulihoz ebben az országban nem létezik, még úgy sem, hogy a beengedés közel sem sikerült zökkenőmentesen.

Valamiféle meg nem nevezett zenekari technikai okok miatt ugyanis NagyHall hét órára tervezett megnyitása egy jó húsz perccel későbbre tolódott, erről azonban az egyre nagyobb létszámban és egyre tanácstalanabbul feltorlódó közönség nemigen kapott semmilyen konkrét tájékoztatást, ami a jegykezelés menete körüli bizonytalanságokkal kombinálva (“most akkor melyik sorba kell beállni? egyáltalán hány sor van és melyiknek hol a vége?”) szült is némi feszültséget az egybegyűltekben. Főleg abban a több tucat, vagy talán több száz pórul járt vendégben, akik még akkor is odakint vártak a karszalagjukra, while she sleepsamikor a While She Sleeps jó 15-20 perc csúsztatással, háromnegyed 8 körül bevette a színpadot – az viszont így is kijelenthető, hogy a sheffieldi metalcore-slágergyárosok az év egyik leghatásosabb bulikezdését abszolválták a frissen megjelent You Are We album címadó dalával. Az első hangokra azonnal pirosba állt a hangulatmérő, aztán hamar el is szabadultak az indulatok és a testrészek, innentől pedig folyamatos forrongás jellemezte a nézőteret, miközben Lawrence “Loz” Taylor énekes is jóformán több időt töltött a tömeg feje fölött, mint a színpadon. Tényleg 10 perc alatt olyan szintet ütött meg a buli, amit más zenekarok egy óra után is nehezen tudnak összehozni, szerintem életemben nem láttam még ilyen rövid idő alatt ennyi izzadt, csatakos, kellemetlen szagú embert egy helyen.

Emellett pedig megint rájöttem arra, amire általában csak pár évente van alkalmam rácsodálkozni, bár idén a Clutch előtt nyitó Red Swamp döngölései után már másodszor állapítom meg: ebben a teremben sokkal több metálbulinak kellene lennie. Az egész hely olyan erővel és mégis olyan tisztán szól ugyanis, hogy az komolyan valami döbbenet, a Hajón kívül nemigen van olyan helyszín a fővárosban, ami ezt akár csak megközelíteni is meg tudná. A világítás ezzel szemben eléggé alulteljesített, de ez maradjon a fotósok keserve – mi inkább arra figyeltünk, hogy Loz éppen merre úszik a fejünk fölött, mikor ültet minket tömegével egymás nyakába, vagy éppen mikor bukkan fel az nézőtér emeleti részlegében, hogy onnan egy balkondive-ot bemutatva jöjjön le. Tényleg iszonyat tömény 40 perc volt ez, amit egyébként nagyrészt az új lemez azonnal berántó slágereire épített fel a csapat, de azért befért pár korábbi alapnóta (Seven Hills, Brainwashed, Four Walls) és a Silence Speaks végére még egy erős Linkin Park-idézet is, hogy aztán a Hurricane egy utolsó össznépi katarzissal zárja a programot. Ahhoz képest, hogy mennyivel rövidebb volt ez a program a tavalyi düreres headliner bulinál, a While She Sleeps talán még annál is többet hozott ki belőle, és igazából nehezen tudtam elképzelni, hogy a másik két fellépő ezek után hogyan tud majd megugorni egy ennyire magasra rakott lécet.

the amity affliction

Na, hát a The Amity Afflictionnek ez nem is nagyon ment. Félreértés ne essék, egyáltalán nem játszott rosszul az ausztrál négyes, csak egyszerűen nem hallom bennük a fantáziát. Már korábban meghallgatva sem tűntek többnél, mint egy újabb “klisés keménykedő riffek vs. kiszámítható magas dallamos refrének” metalcore-banda, és élőben sem győztek meg, főleg Ahren Stringer basszer-énekes hangszíne miatt, ami sehogy sem akart passzolni a falrengető döngölésekhez. Kicsit olyannak hatott a csapat, mint valami olyan újvonalas Devil Wears Prada-másolat, akik direkt Hranicáék utolsó pár, kimondottan lapos és jellegtelen lemezét vették alapul, amiken a műfaji közhelyeken túl szinte alig akad érdekes pillanat. Persze azért a közönségben az Amityt is elég sokan élték, kiabálták a szövegeket, énekelték a kórusokat (bár ebből az iszonyat zavaróan hangosra kevert kórusfelvételek miatt hallani sajnos nemigen lehetett semmit), volt pár komolyabb pitmutatvány is – első fellépőként talán még szimpatizálni is tudtam volna a látottakkal-hallottakkal, így viszont elég komoly visszaesés történt a WSS mennybemeneteléhez képest. Tényleg nem is értem, miért az ausztrálok kapták a középső fellépői idősávot.

Az Architects ellenben simán vette az akadályt és learatta a babérokat. Lényegében egy az egyben a tavalyi műsort hozták el újra, a Nihilist / Deathwish kezdés után megint rögtön harmadiknak elsütötték a These Colours Don’t Run ősdöngölését, ami az elképesztően bomba hangzással aláhúzva meg is tette a hatását – ennyit a “most nem akarok rögtön az elején bemenni szétveretni magam” fogadalmamról. A dalokon igazából ezúttal nem is nagyon érdemes végigmenni, az utolsó két lemez erőmagjai követték egymást gyors egymásutánban, talán annyit érdemes megemlíteni, hogy a kissé különc The Here and Now után mostanra a kultkedvenc Hollow Crown albumnak sem maradt hírmondója a programban – kárpótlásul viszont előkerült az old school fanoknak címezve a forrongó Devil’s Island, amire ezen a ponton álmomban sem számítottam volna, az viszont biztos, hogy innentől fogok még párszor vele álmodni. Carterék műsorát egyébként már fények tekintetében is a megszokott remek szerkesztettség jellemezte, a régi dalok hiányán kívül az egyetlen panaszunk legfeljebb az lehet, hogy a végére mintha kicsit megfogyott volna a frontemberünk hangja, de nem is ez itt a lényeges.

architectsAmi a fontos: úgy fest, hogy az Architects, mint zenekar, mostanra kezdi feldolgozni, vagy legalábbis kezd túllépni Tom Searle elvesztésén. A tavalyi koncerten elképzelni nem lehetett volna, hogy a srácok az egyik roadjukat a színpadra hívva közösen kezdjenek el bohóckodni és játsszani a közönséggel, azóta viszont eltelt majdnem egy év, és most már teljesen természetesnek tűnt ez a dolog is. Nyilván a ráadásban, a záró Gone With the Wind előtt szinte pontról pontra megismétlődött a tavalyi megemlékező epizód, “ma este minden egyes riff és téma és dallam róla, érte és neki szólt” méltatással, összenépi “Tom! Tom!” skandálással meg mindennel együtt, de nem borult az egész koncertre olyan árnyék, mint novemberben. Aztán lehet, csak én vagyok az érzéketlen fasz, de a C.A.N.C.E.R. elővételén kívül szinte fel sem merült bennem az egész nyomasztó eset, meg úgy egyáltalán azt éreztem, ezúttal sokkal fesztelenebb, önfeledtebb hangulat uralkodott a közönségben (már persze amennyire ezek a kitörő társadalmi és politikai düh fűtötte dalok teret hagynak a fesztelen önfeledtségnek). Be kell látni, hogy ha az Architects még sokáig folytatja, előbb-utóbb Tom Searle is ugyanolyan lábjegyzet lesz a zenekar történetében – még ha jókora bekezdésnyi is -, mint mondjuk Paul Gray a Slipknotnál vagy Cliff Burton a Metallicánál: koncertenként egy-egy kiszólás, megemlékezés, “hiányolunk, haver”, és ennyi. És ez így is van jól: nem lehet egy ember halálán a végtelenségig keseregni, bármennyire is fontos volt számunkra. Az élet megy tovább, a zenekar is megy tovább, és az mondjuk szinte biztos, hogy a már készülő következő lemezüknek óriási töltetet ad majd Tom halála – de ez még egyelőre a jövő zenéje.

A tegnap estét inkább nyugtázzuk most csak annyival: több metált az Akváriumba!!

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens

  • Kolics Máté

    Én még az eggyel (kettővel?) korábbi turnén láttam a WSS-t hazai deszkákon, de ugyan ez volt igaz rajuk itt is. 10 perce ment még csak a buli de már szakadt rólam a víz és azon voltam, hogy kileheljem a lelkem. Kibaszottul értenek a közönség nyelvén, persze ehhez a tökéletes setlist is adott volt. Jóslataim szerint pár éven belül olyan metalcore zászlóshajó lesznek, mint a PWD.