Az Architects esete az Isteni Színjátékkal

aI5r3JgYX6E

Tracklist:

01. Nihilist
02. Deathwish
03. Phantom Fear
04. Downfall
05. Gone With the Wind
06. The Empty Hourglass
07. A Match Made in Heaven
08. Gravity
09. All Love Is Lost
10. From the Wilderness
11. Memento Mori

Műfaj: metalcore

Hossz: 46 perc.

Megjelenés: 2016. május 27.

Kiadó: Epitaph Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Architects-UK-2016

A Metacritic-en jelenleg a világsajtó összesített véleménye szerint 84%-on áll az Architects új nagylemeze, azért valljuk be: ez alapján elsőre elsöprő kritikai sikernek tűnik az építészek immáron hetedik albuma, szóval már mi is nagyon vártuk, hogy a kezünkben tarthassunk a dedikált példányunkat bevizsgálásra. Viszont valahogy úgy vettük észre, hogy a magyar hallgatótábort eléggé megosztja a srácok új lemeze, és nekünk is több hallgatás kellett ahhoz, hogy a véleményünket magabiztosan tudjuk vállalni az új Architects-albummal kapcsolatban, amely előtt a srácok eléggé “útelágazódáshoz” érkeztek meg. Lássuk, mihez kezdett a zenekar a Lost Forever // Lost Together után.

Kétség sem férhet továbbá hozzá, hogy az All Our Gods Have Abandoned Us az év egyik – ha nem a – legvártabb metalcore lemeze volt, tekintve, hogy az általunk is imádott Lost Forever // Lost Together óriási népszerűségi robbanást hozott az Architects számára, amely előtt három út állt: vagy a visszatérés a matekos tördeléshez, vagy egy hangzásvilágbeli kísérletezés, mondhatni egy eklektikusabb eszköztár feltárása, vagy a már meglévő, a Lost Forever // Lost Togetherrel telitalálatnak bizonyuló megszólalásának további finomhangolása, esetleges polírozása a technikai gitárjáték, háttérzajok és Sam Carter hatásvadász ordításainak és tisztáinak további középpontba állításával. Kettőt találhattok, hogy melyik volt a legkönnyebb és legkézenfekvőbb, természetesen ez is történt meg. Az All Our Gods Have Abandoned Us olyan, mint egy komorabb Lost Forever // Lost Together (vagy annak sötétebb B-oldala), amelyen a fiúk behúzták a kreativitás címszóval felragasztott kéziféket, mert azt is érdemes bevallani, hogy a kortárs metalcore-bandák többsége már úgy is sikeres tud lenni, hogy a dalaik üzemanyaga csupán a düh, és akinek kellően mohón megy az, hogy ebben kiteljesedjen, az generikus dalokkal is bőven lehet népszerű (jelenleg sajnos erről szól többek között a metalcore). Vajon mennyire lehet ciki ellőni az egymást követő harmadik albumon is ugyanazokat a témákat, csak kicsit átvariálva? Részben nagyon. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy amellett, hogy nem árulnak zsákbamacskát, amit csinálnak, azt jól csinálják, csak nem éppen valami változatosan, illetve kreatívan. De ettől az Architects még mindig bőven kiemelkedik a mezőnyből.

20160601_181832

A “Nihilist” kapásból erőfitogtatással él, legkeményebb tételként a lemezről nyers brutalitása egyben mutatja a – részben a borítóról már korábban megmutatkozó – ridegebb, komorabb direkciót. Ugyanakkor érdemes hozzátenni, hogy a “Nihilist”, “Deathwish”, “Phantom Fear” trió bármennyire is hozza a szokásos Architects-jegyeket (éteri breakdownok; ugyan nem matekos, de kellően tördelt témák; variált ütemek; Sam Carter központba állítása; és a szokásos háttéreffektek), és bármennyire is emelkedik ki a lemezről, nem mondható el, hogy felérnének a Lost Forever // Lost Together kezdéséhez, ami viszont kissé csalódás. Ugyanakkor ahogy a felütés után csörgedezik az anyag, úgy világosodik fel egyre inkább, hogy az Architects a hangzásának a finomhangolása közben egy nagyon atmoszferikus csapásirány felé hajózott el az All Our Gods Have Abandoned Us dalain. Úgy hívják segítségül minden korábbi lemezüknél jobban a háttérzajok és az elektronika fúzióerejét, amennyire a műfaj engedi (ez egyértelműen kicsit Bring Me the Horizon-vonalra hajazó felhangot jelez, hogy csak a briteknél maradjunk), a “Gone With the Wind” ékes példája annak, hogy ennek milyen pozitív hatása is lehet: az említett dalban (és a lemez nagy részén) Sam tiszta énekének ad teret, hogy az énekes orgánuma és a hanglejtés dallamai jobban ki tudják használni a dal adta lehetőséget. Ehhez képest a lemez talán legnagyobb slágerében, az egész erős témákat szállító “A Match Made In Heaven”-ben viszont már feszültségkeltő szerepe van a dallamoknak – a skála széles, a banda pedig fürdik benne, amennyire csak tud, dalstruktúrákat tördelnek vele, valamint szinte minden bridge-ben ezekkel az effektekkel találkozhatunk. Az Architects-nek jól állnak a textúrák, pedig az eszköztár a műfajban véges és korlátozott.

architects2
Most, hogy kellő hurrá-hangulatot idéztünk elő a kritikában, lássuk, hogy mi a baj viszont mégis az anyaggal: az, hogy repetitív, ordít róla szinte minden dalban az, szinte már-már önmagukat másolták (a “Downfall” mint single kevés, és olyan érzésed van, hogy valahol már hallottad), a technikás témák ugyanazt a sémát követik, mint a Lost Forever // Lost Togetherön, ahol pedig nem volt ötlet, oda benyomtak valamit elektronikával. Az akkor dicsért dallam-negatív vokáltálalás is átkúszott egyre több helyen dallamos álszenvelgésbe. Hiába hozza a legtöbb helyen a Carter-i jegyekkel bíró paradigmatikus ordítását (és a szokásos bleeh-zését), néha erősen érezni a zéró rizikót, a folyamatos egykaptafát, ami azért tud unalmas lenni, hiába párosul egész jó refrénekkel és pofás verzékezelésekkel itt-ott. Még szerencse, hogy a lemez vége már kicsit érdekesebbre sikerült: a “Gravity” egy energiabomba elektronikai programozással, az “All Love Is Lost” jelenleg közutálat tárgya, de véleményünk szerint legalább megtöri a standard Architects-panelezést, a “From the Wilderness” lehet, hogy elvitte a legjobb refrén címét az új albumon, a “Memento Mori” pedig a banda utóbbi éveinek legkísérletezősebb, és ilyen tekintetben legelőremutatóbb, “legprogresszívabb” dala. Trip-hop és downtempo bandákra jellemző totális elektronikai programozás és beatek találkozása az Architects-i tördelt gitárjegyekkel. Lehetséges, hogy ez egy elkövetkező lemez iránya is lehet akár, de még nem érezni, hogy a banda tudná uralni minden instrumentális eszközét ebben a környezetben, ahol több műfaj találkozik, és nem is érezni épp ezért a teljes kohéziót, viszont ismerkedésnek jó ízt hagyhat a hallgató szájában.

Nos, mit is mondhatnánk még? Az All Our Gods Have Abandoned Us mellett szól sok pro, de sok kontra is, viszont érezni a bandán a magabiztosságot, saját maguk szemével egy monolit-szerű lemezt hoztak létre. Érzékelni egyfajta felületes hangulati direkcióváltást is, amely egy mindennél komorabb, sötétebb és ridegebb kicsengést kölcsönöz a bandának, viszont zeneileg végtelenül biztonsági produktumot kaptunk, amely az eklektikusságát kényszeresen elektronikával és háttérzajokkal gerjesztett atmoszférával akarja elérni. De ettől még nem lesz az, csak egy slágeres metalcore-album, és ezen kívül semmi több. Jó, de ennek az érzékeléséhez sokat kell hallgatni, hogy igazán beérjen ebbe a státuszba, csak ugye még egyszer ugyanazt elsütve már nem olyan kiemelkedő. Ettől független ez a lemez lesz az, amitől a zenekar Parkway Drive-szerűen a fesztiválok nagyszínpadára fog kerülni. Meglátjuk, mit fog hozni ezzel a jövő Carterék számára, mert ez bizony stagnálás, illetve azért visszalépés is, mert a Lost Forever // Lost Together azért ennél kiemelkedőbb volt a maga idejében7/10