The Spirit

Ha egyszer megjelenne egy Frank Miller antológia, Miller valószínűleg az első vásárlók közt lenne, hogy minél hamarabb viszontlássa életművének megdicsőülését. Ő egy ilyen ember, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a képregény műfaja mennyit köszönhet neki (csak Garth Ennis alkot akkora tökkel, mint a Sin City atyja), és ha érzi, hogy egocentrikus univerzumában valami megváltozott, ő is azzal együtt változik: kitalálhattátok, az a felismerés terelte őt a filmek felé, hogy azok sokkal több emberhez juthatnak el, mint a füzetek (és miután, khm, fogalmazzunk úgy, hogy Miller „aktívan politizál”, ez nála kardinális kérdés).

Így aztán belefolyt a Sin City film munkálataiba, irányítgatta Zack Snydert a 300 forgatásán (ami aztán a valaha készült legszórakoztatóbb arab-ellenes film lett), és úgy döntött, hogy ha még egyszer forgatásra kerül, elorozza a Director háttámlás széket. Meglepő módon azonban nem saját munkái közül adaptált egyet filmre, hanem a számára egyik legmeghatározóbb művész, Will Eisner egyik sorozatát választotta – az azóta már elhunyt író kérésére. Ám Miller ahelyett, hogy úgy viszonyult volna az alaphoz, mint Snyder tette azt a 300-dal, gyakorlatilag teljesen a saját stílusára formálta a The Spiritet, ezzel önmagában megosztóvá téve a készülő filmet.

A sztorit érdemes megnézni: titokzatos detektív, díszes hölgykoszorú, morcos főnök, hahotázó főgonosz, reménytelenül szerelmes Moneypenny-klón jókislány, szóval egy noir esszenciális kellékei, az események mégis inkább egy abszurd paródiába (ha már Leslie Nielsen nyugdíjba vonult) illenek. Van itt halhatatlanság, klónozás, okkult tudományok, mindezek pedig olyan jelenetek közt, melyek a klisés szó négyzetre emelésével lazán garantálják a konstans vigyort a gúnyra vevő közönség arcán. Aztán a vigyor néha térdcsapkodós röhögésbe is csap az olyan elborult eseménysorok láttán, mint Octopus náci jelenete, vagy a film elején lévő mocsári bunyó.

Persze ennek a humornak vannak hatalmas hátulütői is, hisz nagyon kevés ember vevő rá – ilyen szempontból az angol humorhoz lehetne hasonlítani, bár ott legtöbbször abból fakad a probléma, hogy egyszerűen nem érti sok néző, mi is ebben a poén, ami valamelyest azért a Spiritre is igaz. Így hát érthető is, hogy azok, akiknek nem jön le a film humora, sose fogják tudni szeretni magát a filmet, hiszen anélkül ez egy klisés noir sztori némi természetfelettivel, és abszurd, viszont izgalmat nélkülöző eseményekkel.

A színészgárda szinte semmi extrát nem hoz: akinek az a dolga, hogy cool legyen, az cool (bár azért nem egy Clive „Dwight” Owen), akinek az a dolga, hogy jól nézzen ki, az jól néz ki, és Samuel L. Jackson, akinek meg az a dolga, hogy gonoszkodjon, nos… ő azért hoz némi extrát, mivel élete egyik legjobb alakítását teszi le az asztalra, szinte minden jelenete tökéletes, pedig erre azért kevesen számítottak a poszterek és az előzetesek után.

A film tehát egy nagyszerű kikapcsolódás annak, aki meg tudja emészteni az irreális akciójeleneteket, a természetfelettit egy noir filmben, valamint az eddig valamelyest komolyabb szerepeket vállaló színészek (Jackson, Johannson) eszement hülyülését is el tudja fogadni. A Sin City rajongóknak meg kötelező az egész már pusztán a hibátlan látvány miatt, ami a film egyik hatalmas erőssége, mivel tényleg szemetgyönyörködtető az egész. De azért jöhetne már az a kurva Sin City 2.