Új hang, változatlan tartalom – Thy Art Is Murder: Godlike

Érdekes szituáció ez: már javában megszületett a fejemben eme írás gondolata, és nagyjából a váza is összeállt egy-két hallgatás után, amikor is a banda a lemez megjelenésének napján, magyar idő szerint estefelé közölte, hogy megvált CJ McMahon énekestől többek közt a legutóbbi, nem túl ízlésesre sikerült akciója miatt, és a lemez digitális verzióján egy akkor még ismeretlen zenész hörögte fel a sávjait. Természetesen be is indult a Reddit oknyomozó szekciója, és villámgyorsan meg is fejtették, hogy valószínűleg Tyler Miller, az Aversions Crown torka a titokzatos befutó, ami azóta hivatalossá is vált. Hogy mi történt aztán az elmúlt egy hétben? Forrong a színtér, egymást ekézik a CJ-pártiak és azok, akik szerint az énekes túl messzire ment, de megkapja a magáét a zenekar is, a transzneműek, a nemváltó ovisok, a liberálisok, a jobbosok, a woke-ideológia, boldog-boldogtalan, tulajdonképpen mindenki, aki szólni merészel a témában. Én viszont nem hagyom magam, hogy ezek a körülmények befolyásoljanak ítélethozatalom során, és teljes mértékben pártatlanul állok a Godlike-hoz és ahhoz a kérdéshez:

vajon miért próbálja meg a Thy Art Is Murder most már ikszedik lemez óta lenyomni ugyanazt a bazári deathcore-t az emberek torkán?

(Tudom, szinte ijesztően reálisnak hat ez a bandafotó, de igazából én trógerkedtem össze Paintben, mert a kritika írásakor még nem létezett hivatalos képanyag a friss felállásról. De ha érdekelne hasonló grafikai terrorcselekmény, írj privátban és megdumázzuk!)

Van, aki szereti az állandót, mások inkább változáspártiak, nincs ezzel semmi gond, nem vagyunk egyformák. Nekem az jön le az ausztrálokról, hogy ők az olyasfajta embereknek gyártják a zenéjüket, akik szeretik ugyanazt a tejet megvenni a boltban, ugyanazzal a busszal munkába zötyögni, és esténként ugyanazt a sorozatot nézni újra meg újra. Ha mindenáron a műfajból kéne hasonló példákat hoznom, akkor olyanok, mint a Carnifex vagy a Suicide Silence – utóbbi is csak azért kapott tőlem a legfrissebb anyagára egy pozitívabb pontszámot, mert ők legalább belátták jó pár évnyi útkeresgélés után, hogy egyszerűen képtelenek emészthető formában változni, így visszakanyarodtak inkább a járt ösvényre, ahol annak idején sokak kedvenceivé váltak. A Thy Art’ is ebbe a kategóriába tartozik: két-három évente ledobják a kötelezőt, mindig csak egy hajszálnyit módosítgatva rajta, és mindenki örül. Akkor hol itt a baj? Maximum ott, hogy ahogy az eddigi soraimból valószínűleg már leszűrted: én nem szívesen nyammogok ugyanazon a mócsingon.

Ami a zenészeket illeti, igazából mindenki hozza a kötelezőt, külön kiemelném Jesse Beahler dobost, aki változatos témáival próbálja azért felrázni az állóvizet, illetve nem kifejezetten zenekartag, de nem mehetünk el (ezúttal se) szó nélkül Will Putney producerkedése mellett: a fószernek olyan aranykeze/-füle van, hogy lassan tényleg törvénybe kéne foglalni, hogy minden ‘core-banda nála kovácsoltassa a vasát. Ha pedig már az utóbbi időben – önhibáján kívül – borzasztó sok szempár szegeződött rá,

muszáj még megemlítenünk Tylert is, aki előtt le az összes kalappal, hogy ezt rapid gyorsasággal és ilyen minőségben lehozta.

Alapvetően nem vagyok egy szonárfülű, sőt, kifejezetten szarul teljesítek, ha ki kell hallanom akár két keverés közti különbséget, viszont itt egyértelműen feltűnt már az elején, hogy vagy CJ náthásodott be, vagy ez is egyfajta kísérletezgetés az AI-jal, de valami nem stimmel. Ugyanakkor mégis minden stimmel. Millerre pedig tényleg senki se nézhet rossz szemmel, ő csak tette, amit tennie kellett, és megmentette a Thy Art Is Murdert – már amit még meg lehet belőlük.

Bár biztatóan indul a lemez a Destroyer of Dreams hangulatfokozó építkezésével, hamar ráébred az ember, hogy azért ez a tétel is lehetne mondjuk egy perccel rövidebb. Ez a fajta harc pedig az időhúzás és az n+1-szer hallott témák halmazának keresztmetszetében még egy pár dalon keresztül el fog kísérni minket. Furcsa, hogy a soron következő Blood Throne + Join Me in Armageddon + Keres hármas jött ki a lemezről először ízelítőként, és ezek fognak meg a legkevésbé. Azt viszont aláírom, hogy élőben a ‘Throne csordái vagy épp az ‘Armageddon breakdownjai garantált megőrülést okoznak majd – már ha egyáltalán elmegy valaki még a Thy Art koncertjére a nagy szolidaritás és/vagy puffogás közepette. Na de vissza a hanghordozóra: ha sikerül nagy ásítások közepette végigszenvedni az első öt számot, akkor meglepő fordulat következik, mégpedig hogy

a Godlike B-oldala nagyságrendekkel több érdekes mozzanatot tartogat, mint a már említett bemelegítős rész.

Sőt, igazából a második felétől már az Everything Unwanted c. dal is elismerő szemöldökfelhúzást eredményez. A címadó mindent leigázó dallamai, lesből támadó kiállásai és gyomorsavval gargalizáló groove-jai az album egyik legjobb darabjává léptetik elő, de hasonló a helyzet az utána érkező Corrosionnel, ami ugyanezeket megszorozza kettővel, csak hát megint az a fránya repetitív hozzáállás, a csudába már! Az albumot záró Bermudáért viszont mindenképp jár a vastaps, illetve a dorgálás is, hogy miért nem lehetett több ilyen komfortzónából kilépés az anyagon. Pláne hogy a befejezés előtt csigáz fel leginkább az anyag, majd utána hazaküld álló cövekkel az éjszakaival. Rettentő rossz dalpozicionálás.

A Godlike a nevével ellentétben egyáltalán nem isteni, helyenként még halandónak is avétos, de mint a legtöbb ember, ő is tud váratlant produkálni, ha a szükség úgy akarja. Fogalmam sincs, hogy dönt a zenekarral kapcsolatban a metalszíntér véres kezű ítélőbizottsága, sőt, számomra már az is hatalmas kérdőjel, hogy a Dear Desolation óta hogy tudott még egyáltalán releváns maradni a Thy Art. CJ hiánya bizonyosan meg fog látszani, még ha nem is a legpatikább énekes a szakmában, de vitathatlanul egy showman (volt), ami mindig sokat hozzátett a banda megítéléséhez. A srácok a nehezebb utat választották, ennek ellenére felálltak a pofonokból, leporolták magukat és mennek tovább, még ha nem is épp a leghatározottabb kezdő léptekkel. Az viszont, hogy ekkora horderejű szarlavinával szemben is kitartanak, szinte már ténylegesen bibliai léptékű. 6,5/10