Halál előtti feltámadás – Suicide Silence: Remember… You Must Die

Tracklist:

1. Remember...

2. You Must Die

3. Capable of Violence (N.F.W.)

4. Fucked For Life

5. Kill Forever

6. God Be Damned

7. Alter of Self

8. Endless Dark

9. The Third Death

10. Be Deceived

11. Dying Life

12. Full Void

Műfaj: deathcore

Támpont: Thy Art Is Murder, Carnifex, Lamb of God

Hossz: 40 perc

Megjelenés: 2023. március 10.

Kiadó: Century Media Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha a deathcore-nak is lenne “the big four”-ja, annak az egyik tagja egészen biztosan a Suicide Silence lenne. Ez ellen lehet lázadozni, rúgkapálni, de ezek a kíméletlen tények: a kaliforniaiaknak meghatározó szerepük volt a műfaj felvirágoztatásában, a thrash nagy négyeséhez hasonlóan hullámzó karrierrel “büszkélkedhetnek”, és ha a deathcore stílus említésére nem épp a Whitechapel, a Carnifex, az All Shall Perish vagy a Thy Art Is Murder neve ugrik be először, akkor biztos az övék. Elért sikereik ellenére az elmúlt több mint egy évtized nem épp a legkellemesebb szájízzel felemlegethető időszaka a bandának: miután az SS (ezt a rövidítést megpróbálom a legkevesebbszer használni, érthető okok miatt) 2012-ben elvesztette frontemberét, az egész színtér egyik legjellegzetesebb hangját, Mitch Luckert, hiába újítottak be egy szintén prominens énekest Eddie Hermida (ex-All Shall Perish) személyében, mégis több albumnyi útkeresgélés, bukdácsolás és néhol egész konkrét lejtmenet következett. Tíz évvel Hermida csatlakozása után a zenekar most kiadta hetedik nagylemezét, ami egész egyszerűen fogja és visszatekeri az időt a kétezres évek végére, és megadja végre azt a rajongóknak, amire már több mint tíz éve vártak. Ez pedig a lehető legtömörebb szinopszisa a Remember… You Must Die-nak.

Én alapvetően kísérletezéspárti vagyok, de be kell látni, hogy vannak zenekarok, akiknek ez sajnos nem áll jól. Ilyen a Suicide Silence is. Azt valószínűleg ők is belátták, hogy a nu metalba való lábmártogatás nem az ő terepük, és már 2020-ban a Become the Hunterrel megpróbálták visszaszerezni a renoméjukat. Mind a szakma, mind a rajongók alapvetően pozitív fogadtatásban részesítették a lemezt, én személy szerint éreztem rajta ezt a “muszáj-ízt”, és hittem abban, hogy van ennek a hátraarcnak egy önazonosabb formája is. Három évet gyorsban előre is tekerünk, 2023-at írunk és itt van a Remember’, ami a legáramvonalasabb leképződése a klasszikus Szúszájd‘ vibe-nak. Oké, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor

olyan jól sikerült a visszakanyarodás, hogy a magnum opusukig, a 2007-es bemutatkozó The Cleansingig meg sem álltak, és pofátlanul le is koppintották azt.

Mármint nem tudom, hogy mennyire ripoffolás, ha a saját cuccukkal teszik ezt, hisz mondhatjuk úgy is, hogy ezen arcok közül a két gitáros, Chris Garza és Mark Heylmun botcsinálta Utónium professzorként ott voltak a tökéletes X-vegyszer megalkotásánál, így nyilván most is tudták, hogy miből mennyi kell. Az egyetlen kérdés csupán az:

miért vártak ezzel ennyit?

Zeneileg nem kell nagy megfejtésekre, váratlan fordulatokra számítani: ha hallottad az ominózus ‘Cleansinget, akkor a Rememberrel se merészkedsz ismeretlen terepre. Jó, azért ez enyhe túlzás, mert ami a Become the Hunteren még kicsit soknak tűnt, az itt teljesen lenyesegetésre került, nincs rágós mócsing, csak a színhús. Ez alatt az is érthető, hogy a vesszőparipám, a mindenhova betömködött indokolatlan szólók is szépen ki lettek gyomlálva. Vannak azért elvétve itt-ott, de csak ésszel, ízlésesen. Külön tetszik a statikus sample-lel megoldott keretes szerkezet, illetve hogy a játékidő sincs túlnyújtva, a 12 dal pazarul kitölti a közel negyvenperces játékidőt. A hangzás is a kétezres évek végét idézi, kicsit mocskos, nyers, szemcsés, de azért érzed rajta, hogy mindig a legjobb aspektusait hangsúlyozza ki a zenének, és nem hagy egy árva részletet se elveszni a masszív döngöldében. Az egyetlen minimálisan piszkáló tényező számomra a számcímek, valamint helyenként egyes dalszövegrészletek: a halál/erőszak/gyilkolás/dögvész összes létező permutációját felsorakoztatni inkább hat komikusan, mintsem véresen komolyan, de tudom, hogy ez a banda egyik megkerülhetetlen ismérve, ezért nem is von le semennyit sem az élvezeti értékből.

A zenészi teljesítményekre sem lehet egy árva rossz szó sem. Ahogy már említettem, Garza és Heylmun hozza a kötelezőt, ahogy Dan Kenny bőgős is, elég csak meghallgatni mit művelnek az egészen sludge-os(nak ható) Alter of Selfben, vagy ennek a totális ellentétében, az Endless Darkban. Mindegy, hogy kíméletlen cammogás, vagy szélsebes vágta, ezek a srácok odateszik magukat, úgy, ahogy kell. Akiben esetleg Alex Lopez dobos távozása keltett félelmet – aki a ‘the Hunteren kívül az összes eddig lemezen játszott -, egy percig se aggódjon. Ernie Iniguez kiválóan hozza a magabiztos témákat, tempókat – ha kell, kimért és a tamra zúdított csapásaitól a szemgolyóid is lüktetni kezdenek, máskor pedig úgy járatja a két lábdobot, hogy ha az egy gépágyú lenne, nem volna elég töltényöv a bolygón, amivel újra lehetne tölteni. A banda állandó fekete báránya/céltáblája, az énekes Eddie pedig nem mondom, hogy élete performanszát nyújtja, viszont felmondja a leckét szinte hibátlanul, max csak néhányszor a jegyzeteibe pillantva: mély dörmögések, magas éterbe károgások, esetenként meg teljesen kivehető groove metalos/hácés kajabálások hagyják el a torkát olyan dalokban, mint a Capable of Violence (N.F.W.) vagy a Fucked For Life. Ez nem is feltétlen baj, hiszen gondolni kell a koncerteken való népénekeltetésekre, és hát lássuk be, hülyék lennének nem belepakolni pár dalt innen az ultimét szettbe.

Miközben a deathcore fiatalabb bandái mindenféle egyéb stílusokkal kísérleteznek, embertelen hangokat préselnek ki magukból, illetve próbálják kitolni a határaikat addig, ameddig csak ép ésszel felfogható, addig az olyan, mondhatni már büszke faterkorba lépett zenekarok, mint a Suicide Silence, visszatérnek a hagyományos, jól bevált és klasszikusnak számító manőverekhez. Tespedtségről, pállott szájszagról, vizelettartási panaszokról azonban szó sincs, a bandát úgy tessék elképzelni, hogy őszülő barkóval is beáll játszani a fiatalokhoz és ha kell, olyat zsákol, hogy az másnapra viral lesz a TikTokon. A Remember… You Must Die egy izzadságmentesen levezényelt, több mint decens lemez lett egy olyan bandától, ami már érezte a halál leheletét a tarkóján, ennek ellenére nem átallott még egyszer újjáéledni. 8/10