Touché Amoré – To The Beat of a Dead Horse

Tracklist:

1. And Now It's Happening In Mine
2. Honest Sleep
3. Cadence
4. Throwing Copper
5. Swimming With Sharks
6. History Reshits Itself
7. Suckerfish
8. Broken Records
9. Nine
10. Always Running Never Looking Back
11. Adieux

Hossz: 18:26

Kiadó: 6131 Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha valamit Geoff Rickly ajánl, az nem lehet rossz. Ezt jó pár Thursday lemez, és a self-titled United Nations után idén a Touché Amoré első nagylemeze is bebizonyítja. Akinek Geoff neve ismeretlen lenne, annak van pótolnivalója, viszont akinek csak a Touché Amoré nem mond semmit – gondolom elég sokan vannak így -, annak elég hátradőlnie, és elolvasnia ezt a lemezajánlótkritikát. A Touché Amoré egy meglehetősen friss zenekar, hiszen ahogy fentebb írtam, ez az első komolyabb kiadványuk, ez előtt csupán egy hat dalos, self-titled 7”-et tudhattak a magukénak, ami a tavalyi évben jelent meg. A Los Angeles-i kvartett zenéjét szinte tökéletesen le lehet írni úgy, ha megmondja az ember, kikkel is turnéztak az utóbbi egy-két évben: a Comadre és a La Quiete screamo-ja keveredik olyan hardcore bandák zenéjével, mint a Killing the Dream, netán a This Is Hell, vagy a The Carrier. Hangulatában pedig simán kiérdemli a “2009 La Dispute-je” címet, a zenei különbségek ellenére is – köszönhetően a feszült, de gyors és erőteljes zenének, valamint Jeremy Bolm karakteres hangjának. A depresszív, de cserébe nagyon szép borító egy, mindösszesen 18 percnyi zenét tartalmazó korongot rejt, és ez a villámgyorsan eltelő bő negyed óra is 11 dalra van darabolva, tehát elég szűk lére eresztették a dolgot a fiúk (később erről még lesz szó). Így aztán nincs is idő túl nagy intróra, rövid felvezetés után elkezdődik az And Now It’s Happening In Mine, amit másfél perc múlva a tavaly megismert Honest Sleep követ, amellyel a Touché Amoré egyből ki is villantja a foga fehérjét. A szinte már-már vokálcentrikus zenéből előbújnak a screamo-s tempóváltások, és eközben a (dallamos) hardcore és a screamo elemei úgy játszanak egymással, hogy a zene komoly marad, és egységét sem veszti el.

I’m losing sleep
I’m losing friends
I’ve got a love hate love
With the city I’m in

A fáradt éjszakákat a középpontba állító, és amúgy kiváló dalt a Cadence követi, mely újabb emlékezetes darab a lemezcím folyamatos ismételgetésével, valószínűleg nem volt még olyan TA koncert a dal megírása óta, amin nem játszották el. Az album első lassabb dala a Throwing Copper, ami ráadásul a második leghosszabb is, így tökéletesen szakítja félbe az addigi pörgősebb dalokat, és még a szövege is remek. A Swimming with Sharks a maga egy percével gyakorlatilag felvezetés a lemez legjobb dalára, a Geoff Rickly szájtátásra késztető vendégszereplésével gazdagított, politikai felhanggal bíró History Reshits Itselfre.

These closets have been closed too long
There’s no more room for your skeletons

Ez visszhangzana is az ember fülében még percekig, de jön egy újabb nagy sláger, a Suckerfish, magával ragadó refrénnel. Ilyenkor szinte nehéz elképzelni (pedig gyakorlatilag tény), hogy a TA koncerten még jobb, mint lemezen. A Cadence mellett a másik tavaly megismert dal, a Broken Records jön ezután, némi lokálpatriotizmussal egybekötve, majd következik a kilencedik dal, ami csak a Nine címet kapta. A korong legrövidebb nótája ez, de még erre a 44 másodpercre is jutnak emlékezetes pillanatok, szinte a semmiből építenek dúdolható dallamokat és sorokat. A lemezt záró két dalból az Always Running Never Looking Backben van a másik vendégszereplés, mely a Modern Life Is War Jeff Eatonjához köthető, és ez a feature is jól sül el, mégha a dal nem is olyan kiemelkedő. Szerencsére egy ilyen rövid lemeznek egyetlen percét sem lopja el holmi outro, az Adieux úgy búcsúzik el a hallgatóktól, ahogy az első dal köszönt nekünk, megismételhetetlen 18 perccé kerekítve az albumot. És igen, először én is azt gondoltam, hogy „ejj, hallgatnám még”, de ez így volt hibátlan.

9/10