The Human Abstract – Digital Veil

Tracklist:

1. Elegiac
2. Complex Terms
3. Digital Veil
4. Faust
5. Antebellum
6. Holographic Sight
7. Horizon to Zenith
8. Patterns

Hossz: 36:46

Megjelenés: 2011. március 8.

Kiadó: E1

Webcím: Ugrás a weboldalra

Neoklasszikus? Progresszív? Jelzők, amelyek köteleznek, főleg akkor, ha egy olyan szó előtt állnak, mint a metalcore. A sokszor körülujjongott és még többször meghurcolt műfajban tényleg szinte mágia kell ahhoz, hogy valakik újat tudjanak mutatni, de 2006-ban a Nocturne megírásával ez sikerült a Human Abstractnak. A Protest the Hero-hoz hasonlóan olyan elemekkel pakolták tele dalaikat, amelyek a lánglelkű metallovagokat is sűrű pislogásra késztették, valamint ők sem fukarkodtak a körítéssel, és ókori latin hangulatba mártották az albumot. A magukat egy William Blake versről elnevező gárda ezzel szépen be is robbant, és jöhetett, aminek metalcore-ban szinte mindig jönnie kell: a lejtmenet.

Két évvel később ugyanis befutott a Midheaven, amin remekül lehetett érezni azt, hogy mennyire nem mindegy egy ennyire gitárcentrikus zenében az, hogy kinek a fejéből pattannak ki a témák: az arpeggio-függő A.J. Minette ugyanis otthagyta a zenekart az album előtt, amit pedig nélküle produkáltak, a közelébe sem érhetetett a Nocturne gyönyörűen felépített, húrtépő dallamaihoz. Ezek után határozottan üdítő volt azt olvasni, hogy Minette visszatért a bandába annak ellenére, hogy anno elég világosan közölte, hogy elment a kedve a metaltól, de persze az élet nem engedte, hogy összeálljon az elsőlemezes gárda, mivel ekkor meg az énekes Nathan lépett ki. A helyére az a Travis Richter érkezett, aki a hétvégén Budapesten fellépő Sonny “Skrillex” Moore-t váltotta a From First to Last mikrofonja mögött (amúgy ő is dubstepezett a FFtL után), és aki a Digital Veil dalai alapján imádja a Muse-t, mivel tiszta énektémáiban egy az egyben köszön vissza Bellamy nyafogós stílusa. Ezt a kellemesen Nocturne-ösen kezdődő, majd Yngwie Malmsteen bevonuló zenébe átcsapó intro után tetten is lehet érni a Complex Terms-ben, bár sokkal szembetűnőbb az, hogy mennyire megalkuvó és/vagy szellősen múltidéző minden egyes gitártéma.

Természetesen Minette pengetője nem unatkozik, de közel sem tud olyan ötletorgiát ránkzúdítani, mint a bemutatkozó albumon, az egész korong olyan benyomást tesz, mintha egy standard metalcore lemezt itt-ott egy átlagon felüli gitárossal dobnának fel, ez pedig nagyon messze áll attól, amit öt éve csináltak. A címadó dalba már nem jut azokból az amúgy egész kellemes tiszta vokáldallamokból, a “pull me from the gallows”-os kétbites döngölés meg a “szar a palacsintában” esete, csak itt még a tészta se olyan finom. Úgy általában jellemző ez a Digital Veil összes felvonására: a breakdownoknak és a keménykedős soroknak nagyon nem ilyen gitártémák és ennyire Queen/Muse beütésű énekelgetések közt van a helyük, a Faustban is végtelenül funkciótlan a “you’re gonna get me off” pár másodperce. Néhol sikerül megidézniük régi önmagukat, például az Antebellum lassan építkező íve abszolút elsőlemezes hangulatú, nem véletlenül köszönhetjük neki a lemez addigi legjobb perceit, de minden emelkedőnek egy lejtő a másik oldala, így a Holographic Sight megint középszerűen csapkod ide-oda. Igen, hullámzik az album, nem is kicsit, hiszen minden felejthető/felejtendő megoldásra jut két-három olyan, ami miatt az ember újra megérti, miért tartották/tartják őket a metal nagy reménységeinek (lásd Horizon to Zenith, vagy Patterns), de hiába tűnhet ez az arány egész barátinak, pont a jó pillanatok adják a rosszak súlyát: ha az ember hallja, hogy miket tudnak, akkor még inkább görbülnek a kérdőjelek az “akkor ezt miért csinálták?” mondatok végén.

Sikerült visszanyerniük valamennyit elvesztett renoméjukból, de hiába vannak jó pillanatok, az egész olyan, mint Messi volt a VB-n: az ember tudta, hogy miket tud csinálni a Barcában, és pont ezért volt rossz nézni, hogy a potenciáljából milyen kevés látszik. Én ebből az ötösből is kinézem, hogy képes lenne megismételni a Nocturne-t, mert ezt ők maguk is meg-megvillantják, de ahhoz bátrabbnak kell lenni, mert a Digital Veil pont azokon a kritikus pontokon bukik el, ahol a debütlemez a legszebben működött – ott, ahol egy dalban előrefelé kell lépni ahhoz, hogy az igazán élvezhető legyen. Ha a jövőben ezt fogják tenni, akkor megint ott fognak evezni a BtBaM és a PtH farvizén, de ledobott horgonnyal csak a horizont kémlelése marad.

6/10