Poison The Well – The Opposite of December… A Season of Seperation

Tracklist:

1. 12/23/93
2. A Wish for Wings That Work
3. Artists Rendering of Me
4. Slice Paper Wrists
5. Nerdy
6. To Mandate Heaven
7. Not Within Arms Length
8. Midair Love Message
9. My Mirror No Longer Reflects

Hossz: 28:15

Kiadó: Trustkill Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A The Opposite of December’ jövőre lesz tíz esztendős. Ez már szép kor egy lemeznél, az pedig még szebb, ha az idők során az semmit sem veszített frissességéből, eredetiségéből, hatásából, varázsából. Márpedig ez a lemez ilyen: hangulatában, összetételében, hangzásában az egyik legjobb, arról nem is beszélve, hogy a szövegek terén pedig minden egyes dal egy külön költemény, a nóták ezzel együtt pedig örök érvényű himnuszok. A dallamos, modern hardcore muzsikák szerelmeseinek a Bibliája, mondhatnám – igen, ha a Poison The Wellről van szó, én csak ilyen szuperlatívuszokban tudok beszélni. Az 1998-ban megjelent debüt EP, a Distance Only Makes the Heart Grow Fonder már ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy új csillag van születőben, ami aztán egy évvel később már egy 9 számot tartalmazó korong képében bombaként robbant be a boltok polcaira, a Trustkill kiadásában. Már a borítóra nézve is kicsordul az ember könnye, és szerencsére a PTW lemezborítók azóta is tartják a csúcskategóriás szintet és a gyönyörű képekkel büszkélkedhetnek albumról albumra. És hogy kinek köszönhetjük ezt a gyönyörű kékséget? Az elkövető nem más, mint Jacob Bannon, a Converge énekese. Mindenképpen fontos adalék még a lemezhez, hogy itt hallhatjuk énekelni Jeffrey Moreirát első ízben, miután az Aryeh Lehrer és Duane Hosein alkotta duót váltotta.

A lemezt elindítva az egyik legütősebb kezdésnek lehetünk fültanúi a 12/23/93 képében. Benne minden, amiért annyian szeretik ezt a lemezt: a kezdeti menetelés után egy teljes leállást követően még nagyobb sebességi fokozatba kapcsolnak, hogy aztán a zsigeri, tiszta ének hozzon némi feloldozást. Igazi mestermű. Ez a hangulat-, és sebességváltások okozta “hullámvasút-érzet” teszi igazán izgalmassá és változatossá az anyagot (a dal címe amúgy az énekes testvérének a halálának dátumát viseli, a lemez az ő emlékének lett ajánlva). Az A Wish for Wings that Work már megkezdett úton halad tovább, hangzása semmit sem veszített erősségéből az idők során, az itt hallható dobhangzás az egyik kedvencem, de a gitárok is nagyon keményen szakítanak végig, és a basszus is kellően érthető marad. Érdemes külön figyelni a két gitárra, hisz a szaggatások mellett olyan dallamokat és harmóniákat varázsolnak sokszor, hogy csak kapkodja a fejét az ember, nem is beszélve Jeffrey hihetetlen hangjáról, valamint a szövegekről és azok legtökéletesebb ritmizálásáról. Tényleg szó szerint együtt él zene és szöveg, ahogy felcsendül “could this sky open up and accept this tortured soul” sor. A harmadikként felcsendülő Artists Rendering of Me az egyik legnagyobb közönségkedvenc, a képzeletbeli “Minden idők legnagyobb hardcore himnusza” listán lazán ott van a legjobb háromban, hiszen szövegileg, zeneileg, összhatásilag egy iszonyatosan hatásos  darab, amely önmagáért beszél: “I could  never swallow your false ideals of a lifeless happy ending”. A Slice Paper Wrists hasonlóan nagy favorit kulcsmondatával, az “I remember the day the sun went” sorral (Boysetsfire-utalás?). Tényleg érdemes komolyabban elkalandozni a szövegek között, mert rengeteg formában lehet értelmezni azokat, bár leginkább emberi kapcsolatokról, szerelmekről van szó, de azok sem csupán feketén vagy fehéren.

A Nerdy például az abszolút szerelmes himnusz, a nagybetűs Szerelmes Dal tele emlékezetes témákkal, kiállással, együtténeklős részekkel. Nagyon jó érzékkel van adagolva a tiszta vokál, ami amúgy nem található meg minden számban, így aztán nem válik egysíkúvá, netán kiszámíthatóvá az anyag. A To Mandate Heavenre egész pontosan emlékszem, amikor először hallottam, mert annyiszor visszajátszottam, hogy felfogjam (vagy csak hogy gyönyörködjek ebben a mindent elsöprő nyitányban), hogy mi is történik itt. Az a pokoli kezdés valami eszméletlen, de egyébként mindig vannak periódusok, amikor különösen megragad az egyik dal, és akkor valóban akár órákon keresztül is mehet anélkül, hogy megunná az ember, mert mindegyiknek megvan a maga kis külön története, világa. Igazából az a zseniális (többek között), hogy gyorsvonatszerűen végiggázol az emberen a lemez, nagyon pörgős az egész, nincs igazán idő elmélázni, feldolgozni a sokkot minden egyes szám után, mert már jön is a következő – a 4 perces időtartamot egyszer sem lépjük át, mégis hihetetlen hogy mennyi ötlet, téma, váltás tud beleférni egy 3 perces nótába. Erre remek példa a Mid Air Love Message, aminek a végjátéka megint csak “brutálisan” szép, és ezzel is érkeztünk az utolsó dalhoz. A My Mirror No Longer Reflects ismét egy olyan darab, amit egyszer hallania kell mindenkinek az életben, hiszen a szöveg a lemez egyik legjobbja: “Smash me to the ground a thousand times as before”. A végén pedig az a fokozás a műfaj egyik legnagyobb átverése, az ember azt hinné, hogy akkor még egy utolsó nagy fejletépésbe belecsapnak, de mégsem – és ez így lett tökéletesen eltalálva. Mindig plusz pont egy lemeznél, ha van egy igazi befejező nóta: nos, ez egyike a legnagyobbaknak.

Egy igazán szívhezszóló, érzelmekre ható album, amiben hosszú időn keresztül el lehet merülni, bármikor, és a legtöbb mai zenére köröket ver, ez az igazság. Aki esetleg nem ismerné még a zenekart, ennél jobb kezdést nem is ajánlhatnék. Az pedig nem is kérdéses, hogy mennyi zenekarra, lemezre volt/van hatással a mű. A három évvel később készített folytatás, a Tear From The Red is hasonlóan kult státuszban szerepel nálam. Az azóta kiadott lemezeik kissé eltávolodtak a régebbi anyagok vonalától, de ezt nem is eltávolodásnak, hanem inkább egészséges fejlődésnek, változásnak nevezném. Mert a PTW még azon kevés zenekarok közé tartozik napjainkban, akikben nem kellett csalódnom és sikerült megtartaniuk a kezdetek óta a minőséget és szintet, ami a Poison the Well nevéről elsőre eszébe jut az embernek.

10/10