Phinehas – The Last Word Is Yours to Speak

Tracklist:

01. Throes
02. Fleshkiller
03. The Deepest Of Graves
04. Blood On My Knuckles
05. Twisted
06. De El Quatro
07. Out Of The Dust
08. The Blessing And The Curse
09. Dyson Sphere
10. Manipulator's Wire
11. Salting The Mine
12. From A Burning Sun
13. WWII

Műfaj: metalcore

Támpont: As I Lay Dying, Fit For A King

Hossz: 48:10

Megjelenés: 2013. július 23.

Kiadó: Red Cord Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nyugodtan felteheti a kezét az, akinek a Phinehas eddig kiadott három kiadványa közül bármelyik bármilyen mértékben is befolyásolta az életét. Na nem mintha olyan rossz lett volna a self-titled EP, vagy a Thegodmachine névre hallgató nagylemez, de valószínűleg nagyon kevesen jutottak el arra a szintre, hogy igazán elmerüljenek ezen albumok szépségeibe. Egyszerűen vannak bandák, akik kiváló háttérzenét komponálnak, szívesen rakjuk be a lemezeiket, de ha megkérdezik, hogy melyik rész volt a kedvencünk, talán egyet se tudunk felidézni tőlük. És talán jól is van ez így.

Persze amellett a tény mellett se menjünk el, hogy a Red Cords sincs tömve emlékezetes bandákkal, a legnagyobb névnek a kiadóban az az Inhale Exhale számít, akik három nagylemez óta csak szenvednek, na meg velük együtt mi is, ha meg kell hallgatni a dalaikat. Ha ők a hasonlítási alap, akkor a Phinehas zseniálisnak számít. Viszont ha már hallottunk normális, modern metálzenét, akkor úgy fog elsuhanni mellettünk, ahogy jött. Elég csak mondjuk a “normálisabb” As I Lay Dying dalokra gondolni, amelyekre egyébként is hajaz az album hangzása (ezalatt a kevésbé thrashes számokat kell érteni). Ez egyébként nem hátrány, hiszen úgy szól a lemez ahogy kell, és kellően ütemes, dallamos ahhoz, hogy az egyszeri metálember úgy hallgassa meg, hogy ne maradjon keserű szájíz utána. Viszont minden egyes mozzanat annyira kiszámított és annyira sablonos, hogy a lemez negyedik száma után már nem tudja lekötni az ember figyelmét. Nem mintha addig jobb lenne, csak vannak olyan jobb pillanatok a dalokban, amik sajnos jelentéktelen szerepet kaptak (legyen az egy pattogósabb riff, vagy egy párhangos, de mégis remek dallam), és így az amúgy gyengére sikerült dalokat nem tudják megmenteni, pedig reménykedik az ember. Néhol southern hatásokkal is díszítik a dalokat, illetve a lassabb “post”-osabb hatások sem állnak messze tőlük, legyen szó egy lassabb átvezetőről, vagy lassabb döngölésről, de nagy szerepet egyik sem kap az albumon. Az elég gyakran felbukkanó dallamos ének is legalább olyan közepes, mint maga az album. Ennek ellensúlyozására próbáltak meg vendégénekeseket hívni, amibe sikerült nagyon jól belenyúlni, hiszen Brennan Chaulk (Haste The Day) vagy Garrett Russel (Silent Planet) különböző hangszíne remekül kiegészíti az addigra már jócskán egysíkúvá vált dallamos vokált. Aki persze még mindig szereti a kiváló hangzással megáldott metalcore-t, annak ajánlott hallgatnivaló, hiszen mind a két gitár repeszt és néha tényleg úgy tűnik, hogy a srácok “nagyonakarása” kifizetődő lesz idővel, ám egyelőre ez még mindig elveszik a középmezőnyben sajnos.

5/10