Nem érdemeltük meg, de szükségünk volt a Bring Me the Horizon terápiás rockdiszkó-lemezére

Itt van, végre megérkezett a Bring Me the Horizon várva-várt legújabb anyaga, a Post Human sorozat második fejezete, a Nex Gen. Az eredetileg EP-nek beharangozott kiadvány az egyéves csúszás következtében egy 16 dalos, közel egyórás monstrummá nőtte ki magát, ami jóindulattal sem nevezhető kis-, de még középlemeznek sem. Az előző anyag óta eltelt négy év a banda időszámításában amolyan csillagászati léptéknek minősül (habár a korábbi lemezeik, a That’s the Spirit és az Amo közt is ugyanennyi telt el), mindenesetre ez idő alatt se hagytak minket unatkozni Oliék: az elmúlt három évben hat méregerős szinglit hoztak ki, zseniális koncerteken bizonyították, miért ők a világ egyik legnagyobb modern rocksztárjai, és mindezek árnyékában egy olyan lépést is meg kellett tenniük, ami gyökereiben változtatta meg a zenekar működését, azonban enélkül lehet, hogy szét is hullottak volna: ez volt Jordan Fish billentyűs/producer tavalyi menesztése.

Azonban minden rosszban van valami jó, május 23-án beszólt a banda, hogy éjfélkor robban a bomba, ami pont annyira meglepetésszerű és kaotikus PR-húzás volt, mint ami kb. az egész zenekart jellemzi, kiváltképp most az új lemezt is. A lemezt, ami egyszerre akar mindenkinek szólni, de akkor se sértődik meg, ha senki nem leli örömét benne; ami tele van rejtett utalásokkal, easter eggekkel, nemcsak a zenekar történetét, de a tagok hátterét illetően is; és ami kicsit próbál a PMA keretein belül életvezetési tanácsokkal ellátni, de nem felejti el a gödör legmélyét sem. A cuccot nagyon nehéz megfejteni, és nem is azért írom most ezeket a sorokat, hogy megpróbáljam, inkább csak afféle iránymutatást adjak azzal kapcsolatban, hogy mi is a Bring Me the Horizon 2024-ben, és mit is akar nekünk átadni a Nex Gennel.

Kezdjük kapásból a legnehezebbel; próbáljuk meghatározni, vagy legalább csak körbebástáyzni, hogy mit is játszik jelenleg a csapat: az már az előzetes dalok alapján feltűnt, hogy a Post Human első fejezetével ellentétben – ahol leginkább a zúzós, már-már ipari nu metalos elemek voltak előtérbe helyezve – itt a manapság igen népszerű visszatérésnek örvendő poszt-hardcore, emo, pop punk vibe-ok kapják majd a főszerepet – mindez a modern hyperpop cukorsokkjával overdózolva. Persze ezzel is csak a jéghegy csúcsát kapirgálom – mint mindennel a BMTH kapcsán -, ugyanis van itt ezeken kívül minden a nu metaltól kezdve az EDM-en át az easycore-ig, és ezen a ponton jogosan merül fel bárkiben a kérdés:

a srácok nem csak szimplán meg akarják fejni a „millennial nostalgia” jelenséget a zenéjükkel?

Nyilván a zenekar menedzsmentjének is feltűnhetett, hogy manapság a harminc körüli arcok bármit megadnak a kétezres évek zenéiért, ugyanakkor a Bring Me’ soha nem titkolta, hogy ők is ezeken a cuccokon nőttek fel, a banda frontembere, Oli Sykes többször is kijelentette már, hogy a Limp Bizkit, a Linkin Park és a Glassjaw volt rá a legnagyobb hatással (utóbbi zenekar énekesét, Daryl Palumbót meg is nyerte az Amen! c. számba). Ezt pedig elég sokan nehezményezték az internet népei közül – mármint azt, hogy némelyik dal akár tribute-ként is funkcionálhatna bizonyos zenekaroknak. Igen, lényegében kijelenthető, hogy

a Bring Me the Horizon írt egy kvintesszenciális rockdiszkó-lemezt, ahol ezenfelül még a tribute-zenekar szerepét is ők töltik be.

E mondatom után valószínűleg minden wannabe elitista hajítja is el a telefont/laptopot (ha nem tették volna meg a deftonesos Limousine első meghallgatásakor), és úgy tépik le magukról a fülest, mint Mourinho a híres mémben, mintha ők nem dajdajoznának három-négy feles után a Last Resortra vagy a Smells Like Teen Spiritre akármelyik éjfél utáni random Spotify DJ előtt fejet hajtva. Ja, várjunk csak, dehogynem! Tehát, ha mondjuk egy fiatal death metal-banda nyilvánvaló hatásokat rejt el a zenéjében, az oké, de ha a világ egyik legnagyobb zenekara teszi ugyanezt, az seggszagúság? Hol a határ? Ne legyünk hipokriták, emberek, főleg azért ne, mert ezek a dalok szinte kivétel nélkül baromi jók – és a legtöbbjükre pont ugyanígy fognak tombolni a mai tinédzserek két évtized múlva.

Ide pedig random fun factként beszúrnám, hogy a banda nem csak a zenéjében pucsított be teljes mértékben az ezredfordulós Y2K-őrületnek: elég csak a teljes esztétikát megnézni, a tagok úgy festenek, mint a kedvenc húsz évvel ezelőtti playstationös, GameCube-os RPG-ink, a Final Fantasy vagy a Persona szereplői, és az egész imidzset leuralja a japán videojátékok kultúrája. Még a sokak által fikázott átvezető dalokban is feltűnik egy-egy ilyen vizuális novella cut scene-jére hajazó taktus, ezáltal rágyúrva az album történetmesélős mivoltára.

És hogy mik teszik igazán ellenálhatatlanná a Nex Gen felhozatalát? Részben a kiváló hangmérnökök, akik a legnagyobb pop és rock produkciókkal dolgoztak együtt, és akik nem féltek ide beletenni a saját zenekaruk hatását is (Paledusk), persze csak ha a zenekar is rábólintott. Kölcsönös megegyezés ugyebár, nem a középkorban élünk! Szóval igen, ez (is) teszi a BMTH-t egyszerre moderné, de ugyanakkor pont annyira retróvá is, mint amit az aktuális trendek megkövetelnek, így nem is igazán marad párjuk jelenleg ebben a ligában vagy a műfajban. És igen, amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy bár Jordan Fish tavaly év végi távozása olyan belső feszültségekre világított rá, amiket leginkább az énekesen és a billentyűsön kívüli tagok szívtak meg, ennek ellenére Fish még mindig egy kiváló szakember, elég csak az olyan dalokra tekinteni, mint a Bullet w/ My Name On vagy a zseniális N/A – utóbbi verzéjét egyébként pont azon a londoni koncerten vették fel a közönséggel együtt, amin én is jelen voltam, szóval az én hangom 0,000000000000000001 decibele is hallatszik benne, így számomra extrán különleges ez a tétel.

Aztán ott vannak még a banda második lemeze óta igen nagy szerepkörnek örvendő vendégek is – akik itt tényleg hozzá is adnak a dalokhoz (bocsi, modern deathcore-zenekarok, akik behívjátok a színtér összes neves énekesét, és elvárjátok, hogy meg tudjam különböztetni az egyik röfögését a másik fröcsögésétől). Ugye a Glassjaw frontemberét már említettem az Amen!-ben, amiben egyébként Lil Uzi Vert is tiszteletét teszi (nagyjából egy mondat erejéig), és habár neki is megkérdőjelezhető színvonalú néhány produkciója, nem mehetünk el a tény mellett, hogy ő is a világ egyik legfelkapottabb előadója manapság. Aztán itt van még a fél Underoath is, akik szintén nagy hatással voltak Olira, és lényegében miattuk váltott a zenekar is egy emós, metalcore-os irányba az első lemez után.

Az én személyes kedvencem amúgy a már szintén említett Limousine c. dalban feltűnő Aurora, aki egy fiatal, törékeny hangú folk/elektropop előadó Norvégiából. Az ő szereplését övezték talán a legnagyobb kérdőjelek a lemez megjelenése előtt, ugyanis a dallal kapcsolatban szóba került még Billie Eilish neve is, mint közreműködő, aki megint csak az egyik legnagyobb név manapság, és egészen elképesztő, ahogy ez a banda – akik húsz éve még arról nevezték el a dalaikat, hogy egy bizonyos Slater fasza mennyire nem szorul a mosdásra – most a top ligában császkálnak a világ legnagyobb slágerlistáit ostromló nevek közt, és bárkinek szemrebbenés nélkül becsúsztatják a névjegykártyájukat a dekoltázsába. Megint elkalandoztam. Szóval visszatérve Aurorára (nem a belpesti szórakozóhelyre, meg nem is a szebb napokat látott hazai punkzenekarra), szerintem sokkal jobb választásnak bizonyult Billie-nél, ez az alternatív metalos sound nagyon fekszik az orgánumának.

Ugyanakkor mire mennének a jó dalok azokat átfogó történet és narratíva nélkül? Az talán senkinek nem okoz meglepetést, hogy a szövegek nagy részét a zenekar kirakatembere, Oli Sykes írta, illetve hogy ezek leginkább az ő világnézetét, lelki és mentális állapotát tükrözik. Aki kicsit is tisztában van a zenekarral, vagy magával a frontemberrel, az bizonyára azt is tudja, hogy a nagy áttörést meghozó Sempiternal előtt az énekes kábítószerfüggősége miatt elvonóra került, és habár azóta volt egy kisebb visszaesése, most már évek óta teljesen tiszta – még az alkohollal is felhagyott! A laikus most erre azt mondaná, hogy itt jön akkor a Jézus-szindróma, és a lemez tele lesz a „szeresd magad!” meg a „soha ne add fel!” jellegű üzenetekkel, ami félig-meddig igaz is, de egyáltalán nem úgy, mint azt sokan gondolnák: Oli a legtöbb upbeat, pattogós dal alatt igazából húsba vágóan őszintén vall a függőségről, az önutálatról, illetve maga az addikció minden negatív hozományáról – hol poénosan, vagy egyfajta drámaszakkörösen előadva. A frontember nem titkolt szándéka volt, hogy

a lemez egyszerre hordozzon magán útmutató vonásokat, és funkcionáljon egyfajta terápiás ülésként, ahol mindenki elmondhatja, mi bántja, mardossa belülről.

A Nex Gen efféle safe space-jellege leginkább a lemez közepén, az N/A – Lost – Strangers hármasán érhető tetten, de érintőlegesen végigkíséri a teljes anyagot.

Pont ugyanúgy, mint az utalgatások és easter eggek, amiktől hemzseg a lemez, és amiknek nyilván még a felét se találtam meg, de a banda állítja, hogy ott vannak azok. Ilyenek például a Kool-Aid ketrecbe zárt macskára hajazó sorai, amik az Amo Wonderful Life-jának hasonló kinyilatkoztatásaival hozhatók rokonságba, de akár említhetném még a R.I.P. (Duskcore Remix) outróját is, ahol egy temetési beszédben – bár nem hallható ki tisztán – de valószínűleg a néhai billentyűst „gyászolja” a zenekar. Aztán ott van még a lehető legnagyobb dobás is a záró Dig Itben, aminek címe nem csak képletesen ösztönöz az ásásra: valaki konkrétan tényleg rejtett információkat talált a dal audiofájljában, ami egy titkos weboldalra visz, ahol a zenekar alternatív valóságos kampányából lehet mindenféle finomságra rálelni – persze csak ha résen vagy, és felfeded a többi kódot a dalokból. De ez megint másik téma, meg már így is túl sokat mondtam, nem is akarom elvenni a játék és a felfedezés örömét, nem ezért kapom a fizetésemet! Ja, várjunk csak, én ezért egy lyukas garast nem kapok…

A Bring Me the Horizon tehát megint megcsinálta: nagyobbak lettek majdnem minden téren, és habár borítékolható volt, hogy ez nem mindenki tetszését fogja elnyerni, a foglalkoztatás elnyerte végső célját, és most az is róluk beszél, akinek esze ágában sem volt. És itt jönne az a rész, ahol értékelem valamilyen pontszámmal az adott kiadványt, ezt viszont most jól elsunnyogom. Mégpedig azért, mert alapvetően a BMTH már régóta nem csak egy zenekar – ez egy brand, ami jelenleg több platformon is „kiszolgálja” a rajongóit, a zene pedig ezek közül csak egy a tucatnyi szerteágazó szálból, így nem tartanám túl fairnek, ha össze kéne hasonlítanom a Post Human: Nex Gent mondjuk a Sempiternallel, vagy a hosszú című lemezzel. Mind más értéket képvisel, ez a mostani, ahol a zenekar jelenleg tart, nemcsak önmaguk, de a minket körülvevő világ tükörképe, reflexiója is. Tehát ha ezt utálod, akkor nem lennék a helyedben minden ébren töltött pillanatodban ezen a bolygón. ¯\_(ツ)_/¯

Oli Sykes és csapata alig egy évvel a tavalyi sportarénás koncertje után, idén június 17-én ezúttal szabadtérre, a Budapest Parkba tér vissza az új dalokkal. A vendég az amerikai noise/industrial trió, a Health lesz.