Egyszer sem írtam bele a Linkin Park nevét, oké? – Bring Me The Horizon-kritika

Tracklist:

01. Doomed
02. Happy Song
03. Throne
04. True Friends
05. Follow You
06. What You Need
07. Avalanche
08. Run
09. Drown
10. Blasphemy
11. Oh No

Műfaj: alternatív rock

Támpont: You Me At Six, Young Guns, Lower Than Atlantis

Hossz: 44:59

Megjelenés: 2015. szeptember 11.

Kiadó: Sony

Webcím: Ugrás a weboldalra

Végre itt egy olyan banda, aminél tök fölösleges bármilyen cikket „történelemórával” kezdeni, ugyanis képtelenség, hogy van olyan olvasó, aki ne vágná, hogy ez a bizonyos Bring Me The Horizon honnan jött, milyen progresszión ment/megy keresztül, és hol tart éppenséggel. A legutóbbi Sempiternal lemez olyan szinten kavarta fel a metalcore petyhüdt állóvizét, hogy még a sehonnani egysejtű Facebookos troll is képes volt róla legalább négy összetett mondatnyi, természetesen önállótlan véleményt felböffenteni, ami az ő szegényes életminőségüket illetően már teljesítménynek minősül.

Az a lemez egyébként nagyon rendben volt, tudatos dalszerzés, prémium hangszerelés, a csillagos ötös promóció egyenes arányban volt a tartalommal, azt vetették el, amiben már kevésbé volt lehetőség, lásd Jona Weinhofen és a metalcore panelei, és arra fektették a hangsúlyt, ami tocsogott az újdonságfaktorban, lásd Jordan Fish billentyűs fő dalszerzővé válása. Az idei That’s the Spirit egyértelműen ezen az utóbbi modern rockos, atmoszférikus, Akai szintetizátoros, tumblr gifes, szemtelenül könnyen befogadható úton halad tovább, ezúttal teljességében elrugaszkodva a metálelemektől. A Drown című dalt tagadhatatlanul azzal a szándékkal mutatták meg tavaly a nagyszabású Wembley stadionos cirkuszuk előtt, hogy egyértelműsítsék a Bring Me The Horizon új fogalmát, beleröhögjenek a markukba, a fórumokon pedig tömeges karakterháborút indítsanak. Tökre nagy lett a siker ilyen szempontból, mint kb. mindennek, amit ez a zenekar az interneten művel (közel hatmillió Facebookos like egy metálból kinőtt viszonylag fiatal zenekarnak azért egészen egyedülálló), amellett, hogy az említett szerzemény minden bilivihartól függetlenül egy jó ízlésű alternatív rockdal lett.

Csakúgy, mint az új lemez háromnegyede. Egyedül talán a zavarba ejtően rosszul megírt nyitódal Doomed, a Coldplay legsötétebb dobgépes időszakát idéző Follow You, és a lepofoznivaló Imagine Dragons zenei világát(?) a The 1975 szaxofonos, pattogó delayes hálószobapopjával ötvöző Oh No című zárótétel azok, amelyek képtelenek ízlésesen szórakoztatni az albumon. A maradék, élen a legutóbb bemutatott csúcsteljesítmény Avalanche-sel, és a legaktuálisabb sláger Throne-nal egytől egyig olyan számok, amik büszkén beleillenek, sőt emelkednek ki napjaink legfelkapottabb BBC1-os rádiórock bandáinak, mint a Lower Than Atlantis, a You Me At Six, a Young Guns, a PVRIS (akiket ők visznek turnézni, és nem fordítva) vagy a Don Broco sorából.

Lehet az arcokat teljesen jogosan a tenyerekbe temetni egy-egy élő felvétel láttán, amelyből bizony bármilyen botfülű zenehallgató számára kiderül (és ettől még nem lesz hiteles véleményformáló egyik sem), hogy amilyen színvonalasan ez az anyag megszólal, az bizony főként a pazar stúdiómunka és a jól összeválogatott hangszeres elemek érdeme, nem pedig Oliver Sykes énektanáráé. De azt vegyétek észre, hogy ennek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy ez a lemez most jó-e, vagy sem, a That’s the Spirit pedig egy egészen élvonalas modern rockalbum, boszorkánykonyhás receptek alapján kotyvasztott slágerekkel, és ugyan elenyésző mennyiségű, de a színvonalkülönbség miatt bizony feltűnő üresjáratokkal. Lélek meg ösztönösség egy kanállal nincs benne, de okosan befektetett bankók energia és céltudatosság annál inkább. A „márkajelzést” letakarva is simán megérdemeli egy ilyen a 7/10-et.