Mindennapi lidércnyomás – Wasted Struggle: Agenda of Fear

A budapesti Wasted Struggle a 2014-es Ghostchant-split óta nem nagyon hallatott magáról lemezen, pedig abban az időben szinte kézzel fogható volt a zenekar egyre jobban növekvő népszerűsége, ennek ellenére a banda szépen lassan eltűnt. Sejteni lehetett, hogy nincs minden rendben tagsággal, és ez a félelmem akkor igazolódott be, amikor kiderült, hogy a banda frontembere, Adamek Robi elhagyta a zenekart. Nagy törésnek éreztem az elválást, mert Robi szuggesztív előadása nagyban hozzájárult a hardcore-banda hírhedt arculatához. Eleinte féltem, hogy ez a változás a banda végét is jelentheti, de szerencsére nem így történt. Annyira nem, hogy a srácok nyolc évvel az első nagylemezük megjelenését követően egy olyan albumot pakoltak le az asztalra, ami simán agyonveri az elmúlt évek hazai termésének a 90%-át.

Igen, a Wasted Struggle átalakvlt, de nem is akárhogy: bár a Guillotineshoz képest már a Plaguebringer is magán hordozta azokat a tömény, gyomorbajos jegyeket, amiért annyira lehet őket szeretni, de az Agenda of Fear egy egészen új dimenzióba helyezi ezt az erőszakos és zaklatott hangulatot. Dobos Lajos disszonáns gitárjátéka sosem volt még ennyire kreatív és szofisztikált, ami megadja a félelem mélységét, és zilált, ami a súlyért felel. Ami pedig az új énekest, Alakszai Lacit illeti (aki nem mellesleg a szintén zseniális Touch gitárosa), az ő hangja máshogy gonosz, mint Robié volt: míg utóbbi nyersebb és bántóbb volt, addig Laci kifinomultabb és kíméletlenebb. Többek között ezért is működik ilyen jól együtt Laci és Karsay Máté basszusgitáros magasabb vokálja, arról nem is beszélve, hogy a ritmusszekció másik fele, Horváth Tamás a hazai hardcore-színtér egyik legjobb dobosához méltóan élete formáját hozza. De hogy mégis miből állt össze ennyire a Wasted receptje 2020-ra? Erre a zenéjük gerincét adó fekete hardcore, nem kevés sludge és black metal keveréke a magyarázat, és az az egységes szenvedély és nyugtalanító légkör, mely szerves anyagként tapad a csigolyaoszlopra.

Ebben a stílusban alapkövetelmény, hogy egy zenekar szóljon valamiről, legyen tartalma és mélysége, ne váljon fröccsöntött termékké. Ami az Agenda of Fear szövegeit illeti, a világvége-hangulat fővárosi prófétái eddig sem vittek túl világos helyekre, de hogy mára már vaksötétben tapogatózunk, az is biztos. Az anyag mondanivalóját legnagyobb részben a belső vívódások, a rothadó korszellem, a magyar belpolitika, a testi/lelki bántalmazások, a tudat és a tudatalatti szerepe, az apró és kézzelfogható dolgok és a mindennapok borzalmai teszik ki, melyek Szerb Antal szavaival érzékeltethetők a legjobban:

Az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül.

Amikor a félelem tárgya nem valami távoli dolog, hanem ott van az életedben, meghatározza és megnyomorítja. Így válik valóságossá és mindennapivá, mely sok ember életét irányítja, és ennek érzésnek állított tökéletes emléket a Wasted Struggle.

Az album másik nagy erénye, hogy amint elkezdődik a címadó dallal, onnantól kezdve egy pillanatra sem szakad meg a lendület, és végig a legnagyobb őrületben haladunk a végkifejlet felé, ami a Neglected, az album leghosszabb és egyben leginkább sokrétű alkotása. Apropó hosszúság: az anyag egyetlen hibájának a terjedelmét tartom, ennél a szűk húsz percnél jóval tovább tudtam volna hallgatni a srácokat.

Az Agenda of Fear az utóbbi évek egyik legfontosabb hazai megjelenésének tekinthető, és nem csak azért, mert a Cvlt of Grace eltűnése óta szinte egyedül az Oaken és a Wasted viszik ezt a vonalat, hanem mert olyan könnyedén hozzák a nemzetközi szintet, hogy arra a legtöbb hazai banda elismerően vagy irigykedve néz. Ehhez az összképhez természetesen kellett a Supersize Recordings stúdióból Dexter is, akivel már nem először dolgoznak együtt a srácok, ám ezúttal nyugodtan kijelenthetjük, hogy az eddigi legjobb lemezüket sikerült összehozni.

Nagyon fontos, hogy van egy ilyen zenekarunk, akik alázatosan dolgoznak, és a szembejövő problémákat elegánsan leküzdik. Hiányterületen varázsolnak el minket időről-időre, és büszkének érezzük magunkat az anyagaink hallgatása közben, hogy bizony, nekünk is van nemzetközi produkciónk. Így januárban még felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy megvan az év hazai lemeze, az viszont biztos, hogy aki ezután a dobogó legfelső helyére pályázik, az kösse fel rendesen a gatyamadzagot. 9/10