Két szék között a padlóra, de azért nem olyan durván: Comeback Kid – Outsider

Hálátlan dolog ez a mainstream felé fordulás. Végig mehetnénk kronológiailag a Phil Collins-érás Genesistől kezdve a Metallica fekete albumán át a Bring Me the Horizon bohóckodásáig, egy dolog leszögezhető: bárhol is áll a végeredmény minőségét illetően, az elégedetlenkedő hangok száma exponenciálisan nő a korábban elfoglalt pozíciótól a kiszemelt mezőnyhöz vezető út hosszával. Még hálátlanabb feladat górcső alá venni egy ilyen próbálkozást attól a bandától, akik számomra mindig is a modern hardcore zene zenitjét jelentették. Habár a 3 éve kiadott Die Knowing múltidézése nem feltétlenül jelentett újabb állomást a Comeback Kid életében, de az ösztönös és puritán megszólalása kellő nosztalgiafaktort biztosított az album számára, valamint stabil helyet a lejátszóinkban, a meglehetősen kínos „és innen merre tovább?” kérdés kivédéséhez azonban nem volt elég. Erre most, az Outsider megjelenésével kaptunk választ a kanadai srácoktól, noha kissé bizonytalan formában.

Miután már rögtön az előzetesen kidobott Surrender Control képében megmutatták, hogy mennyire szarul játszanak Linkin Parkot (mondjuk a dal háromnegyedénél berobbanó szívroham-riff akkorát üt, hogy tökig esik az állunk), az albumot elindítva rögtön az amúgy kifejezetten biztató nyitány hallgatása közben szembesülünk még egy kellemetlen tényezővel: ennyire steril megszólalású albumot azért nemigen hallottunk még hardcore-zenekartól. Ez az egyenhangzás pedig különösen szomorúan hat annak tudatában, hogy a produceri munkáért maga Devin Townsend felelt. Igencsak zavarba ejtően hatnak továbbá a Comeback Kidtől eddig abszolút idegen poppunk-hatások (!), amelyek néhol szimplán csak töketlen és felejthető pillanatokat jelentenek (Consumed the Vision), máshol pedig Neufeldék érezhetően nem tudnak mit kezdeni az egésszel. Utóbbira remek példa a kétperces játékidőt alulról súroló Hell of a Scene: magabiztos hardcore punk-kalapálással indít, melyet aztán egy kínosan Sum 41-ízű refrén szakít félbe, hogy aztán az egész dal megfulladjon ebben a furcsa identitászavarban. Próbálkoznak a srácok némi múltidézéssel is (I’ll Be That, Throw That Stone), ezek a dalok viszont olyanok, mintha a Die Knowing írása közben selejtezték volna ki őket: sokadik hallgatásra is felejthető pillanatok. A legnagyobb probléma azonban az, hogy attól zenekartól, akik olyan alaplemezeket tudhatnak magukénak, mint a Wake the Dead vagy a Symptoms + Cures, egyszerűen hiteltelennek hat egy ilyen próbálkozás. Egy olyan piaci rést próbálnak kitölteni, ami nem is létezik.

Mindezek ellenére az Outsider nem kimondottan rossz, sőt: amikor sikerül megtalálnia a keresett hangot, akkor bizony rendesen leküld a padlóra. A már említett címadó nótán túl ott van a rendkívül erős refrénnel operáló Somewhere, Somehow, mely borítékolhatóan kelléke lesz minden Comeback Kid-koncertnek, a Townsend vendégszereplésével kiegészített Absolute pedig a félórás játékidő legizgalmasabb perceit nyújtja nekünk. Megemlítendő még a második félidőben érkező Recover, itt ugyanis nem hogy nem hat teljesen abszurdnak a poppunk-beütés, hanem (talán pont ennek köszönhetően) sikerült egy szerethető nótát faragniuk belőle. Aki viszont leginkább megmenti az albumot, az Andrew Neufeld: a Broadcasting… album után ő is rájött, hogy nem Scott Wade, és sikerült egy száz közül is felismerhető, egyedi énekstílust kreálnia, ami most is kapaszkodót jelent, még a gyengébb dalok esetében is. Pár szó erejéig pedig a külsőségeket is muszáj méltatnom, ennél gyönyörűbb borítót ugyanis alig láttam az elmúlt pár évben – mondjuk ez inkább Townsend érdeme.

Akármerről közelítem meg a témát, nem tudok dűlőre jutni az Outsider felett; mind a régisulis, mind a kísérletezősebb nóták fele-fele arányban hozzák az elvárható szintet. Mindez kiegészül egy szerethető, de túlzottan steril megszólalással, egy átlagos szövegvilággal és egy kifejezetten jó frontemberrel. Persze az erősebb dalok, a védjeggyé vált Comeback Kid-hangzás (na meg az a hatalmas elfogultságom) felemelik az albumot egy bizonyos szint fölé, de ez legközelebb már nem lesz elég. 6,5/10