Immortal – At the Heart of Winter

Tracklist:

01. Withstand The Fall Of Time (8:28)
02. Solarfall (6:02)
03. Tragedies Blows At Horizon (8:54)
04. Where Dark And Light Don't Drifter (6:44)
05. At The Heart Of Winter (7:59)
06. Years Of Silent Sorrow (7:52)

Hossz: 45:59

Kiadó: Osmose Productions

Webcím: Ugrás a weboldalra

A norvég Immortal már pályafutása elején kiemelkedett a black metal második hullámának felhozatalából, hiszen náluk hitelesebben kevesen voltak képesek interpretálni a black metal eredeti jelentésmágját, jelentőségét, valamint lényegét; fagyos aura, valamint brutális megoldások jellemezték korai lemezeiket, sok-sok thrash hatással, felhasználva a nagy ősök teljes tárházát mind a zeneiség, mind a külcsín tekintetében.


Horgh a mai napig nemcsak a stílus, hanem az egész keményzenei színtér egyik legmegbízhatóbb ütőse; technikáját megfigyelhettük már az “At The Heart Of Winter” lemezt megelőző korongon is, ám véleményem szerint itt mutatja meg egész karrierje során leginkább tehetségét, hiszen a precíz váltások, és az utánozhatatlanul gyors tempók itt érvényesülnek a legszembetűnőbb formában. Ehhez persze az is kellett, hogy a “Blizzard Beasts” album óta duóra csökkent gárdában (ahol még mindig a kilépett tag, Demonaz írta a dalszövegeket) Abbath is új utakat keressen; és itt kell megjegyeznem: az “At The Heart Of Winter” nem black metal album. Pontosabban pont annyira tartozik ezen stílus szárnyai alá, amennyire eltér a bevált sémáktól, ezért a rajongók sokáig nem is tudták hová tenni az albumot… Bizonyosan több fannak okozott elsőre csalódást, azonban jóval többeket volt képes megérinteni az új, zeneibb és élvezhetőbb (kimondom: populárisabb) Immortal.

Ez az album a mai napig az egyetlen olyan újsulis ‘black metal’ lemez, melyben a zeneiségre nagyobb hangsúly kerül, mint a műfaj jelentésmagjára; a tempók változatosak, nagyrészt középtempón robognak, a gitártémák reszelős hangzása pedig nem thrash-virgákat skandál, hanem már-már heavy metalos (de mindenképp igényes, és kellően fagyos) témákat, elsőre megjegyezhető dallamokat, melytől kiráz a hideg; ebben oroszlánrészt vállalt Peter Tagtren is, a Hypocrisy főnöke, aki saját stúdiójában, az Abyssben páratlan hangzást hozott össze a hat számos, háromnegyed órás lemeznek.

A nyitó Withstand The Fall Of Time hirtelen berobbanása egy morózus, agresszív riffet szül, melyből hatalmas black-darálás növi ki magát, s már itt érvényesülnek az elsőre megjegyezhető dallamok – különösként az epikus hangvételű leállások, valamint az angyali kórusok (ekkora paradoxont, hehe!) képében, de a riffek is megjegyezhetők -, hiszen a (nemcsak) pusztító dobtémák alatt végig elsőre megjegyezhető gitárfutamok szólnak, Abbath szóköpködése pedig néha asszociálni enged hangszínváltozásra, mintha dallamokat próbálna kipréselni magából; de szerencsére nem erölteti, így is megjegyezhetővé válnak a verzék. Tökéletes és energikus indítás, melyet a Solarfall követ.

Itt már jóval könnyedebb és befogadhatóbb a hangvétel, a dal összetett középtempón halad, melyet a hangulatfokozó gitártémák, valamint Abbath agresszív fröcsögése felkavaróvá avanzsálnak; ezt kompenzálják az akusztikus, aurafokozó leállások, melyek ha nem is kerülnek túlsúlyba a tétel keretein belül, mégis ezek dominálnak, karöltve a vissza-visszatérő fagyos hatású, epikus rifforgiával. A Tragedies Blows At Horizon egy harci induló, és egy progresszív metal tétel szintézise; éppúgy érvényesülnek benne a black metal jellemvonásai, mint a nagyívű, akusztikus leállások és témázgatások, melyből felkavaró, primitív riffek burjánzanak… És az a legnagyobb szépsége nemcsak a dalnak, hanem az egész korongnak, hogy a rideg külcsín itt is érzelemgazdag, és kifejezetten melodikus megoldásokat rejt.

A Where Dark And Light Don’t Drifter szolgáltatja a lemez leginkább megjegyezhető (legdallamosabb) refrénjét; ez a dalcsokor legbefogadhatóbb szerzeménye. Itt már hiába keresünk durva dobtémákat és agresszív váltásokat; a tétel hatványozottan epikus hangvételű, a riffek egymásból bontakoznak ki, következetes a dal-, valamint dallamszerkesztés; én ezzel a dallal szerettem meg az albumot. A korong csúcspontja azonban a címadó tétel, melyhez fogható katarzissal kevés előadó esetében találkozhatunk.

A dalt egy felkavaró akusztikus téma vezeti fel, a háttérben susog a zord, fagyos szél, mely teret enged egy éteri, hidegrázó billentyűtéma kibontakozásának… Én már itt csorgattam a nyálam, de ami még következik, csak fokozza az őrületet! Az At The Heart Of Winter is vastag középtempóra épül, viszonlyag egyszerűbb gitártémákkal operál, melyek dallamai elsőre rögzülnek a hallgató szürkeállományában. Ez az opus felér egy spontán orgazmussal, hogy egyik kedves barátom szavajárásával éljek. Tényleg elakad az ember lélegzete, s úgy érzi, képtelen folytatni, de még hátravan a lezáró Years Of Silent Sorrow, ami szinte rock n’ rollosan indít(!), persze itt is előkerülnek az északi riffek, melyek bődületes energiával veszik célba a hallójáratokat. Szokatlan váltásokkal itt is szembetalálkozunk – még darálással is a refrénben -, majd egy grandiózus témázgatás növi ki magát a riffek közül, ami méltó lezárását adja egy korszakalkotó lemeznek.

Az Immortal eztkövetően átigazolt a méltán nívósabb és gazdaságilag stabilabb Nuclear Blast szárnyai alá, ahol megjelenhetett hattyúdaluk, a “Sons Of Northern Darkness”, ami ismét a korábbi világgal állt közelebbi kapcsolatban. Öt év után azonban azt csiripelték a madarak, hogy a zenekar újra összeáll, s ez igaz is; nyáron több fesztiválon lesznek láthatók, és előzetes pletykák szerint tervbe van véve egy Európa-turné is, budapesti helyszínnel… Hogy ebből mi igaz, s mi nem, majd kiderül, mindenesetre az “At The Heart Of Winter” a sötétebb megközelítésű metal albumok (egyik) nonplusultrája, mely példaértékű volt nemcsak a black metal zenekarok számára, és váltig állítom, hatását még sokáig fogjuk érezni a keményzene világában. Alapmű.

10/10.