Frank Turner – England Keep My Bones

Tracklist:

1. Eulogy
2. Peggy Sang the Blues
3. I Still Believe
4. Rivers
5. I Am Disappeared
6. English Curse
7. One Foot Before the Other
8. If Ever I Stray
9. Wessex Boy
10. Nights Become Days
11. Redemption
12. Glory Hallelujah

Hossz: 44:14

Megjelenés: 2011. június 6.

Kiadó: Epitaph

Webcím: Ugrás a weboldalra

Frank Turnert nem hiszem, hogy sok embernek kell bemutatni, hiszen mindenkinek megvan a véleménye a neki is sokat köszönhető akusztikus "folk-punk"-ról, mint olyanról.  Amennyiben eltekintünk a PIX kiadó legismertebb bandáitól, úgy Chuck Ragan mellett ő a másik legfontosabb pillére ennek az utóbbi években oly népszerűvé vált stíluskeveréknek, mely jellemzően abból áll, hogy punkzenekarok énekesei akusztikus gitáron az anyazenekar dalait vegyítik néhány, már direkt akusztikusan megírt saját dallal. Ennek legismertebb úttörője kétségkívül Tim Barry, a megboldogult Avail énekese, de hogy néhány konkrét példát említsünk ott van még a már szóba hozott Ragan mester a Hot Water Music-ból, Dave Hause a The Loved Ones-ból, Joey Cape a Lagwagonból, Dan Andriano az Alkaline Trioból, és még persze sokan mások. Frank Turner ezzel szemben valamelyest kívülállónak számít. Ő, a leginkább poszt-hardcore-ként cimkézhető, londoni Million Dead énekese volt, majd a kvartett 2005-ös felbomlása után kezdett szólókarrierbe.

Persze a lemezen nem csak Turner játszik, hiszen mögötte ott van (ahogyan általában élőben is) kisérőzenekara, a The Sleeping Souls, Frank tehetségéhez és dalírási képességeinek teljeskörű kiaknázásához ugyanis nyilvánvalóan kevés egy akusztikus gitár. Zenei szempontból ez az album kicsit más lett, mint az előzőek: bár a dalszövegírás, és a zene komponálásának stílusa nem változott jelentően, a végrehajtás mégis azt az érzést keltheti bennünk, hogy talán valamennyire mégis. Felfedezhetünk vonós megoldásokat néhány dalban, ill. találkozhatunk billentyűs hangszerekkel is, de ezek persze megmaradnak a dalok szinesítésének szerepénél, szerencsére nem viszik őket túlzásba, így az alapkoncepció maradt a korábban már megszokott. A lemez első pontja egy rövid költemény, melyben a szokásos pozitív hangvétellel úgymond “beköszön” a hallgatónak, ahol felcsendül a Turner korábbi lemezein már megismert mozgosító hangnem, amiből megtudhatjuk, hogy nem az számít, hogy ki vagy, vagy mi lettél, hanem az, hogy amikor meghalsz, (bármit is értél, vagy nem értél el) legalább elmondhasd, hogy megpróbáltad. Ő példának okáért tényleg megpróbálta, ráadásul sikerrel: 2011-ben összehozta legjobb, legváltozatosabb lemezét, ehhez kétség sem férhet. Még akkor sem, ha valaki a régi albumokat is himnusz-gyűjteménynek tartotta, hiszen komplexitásában, zenei megközelítésben az elejétől az utolsó másodpercig minden részletre kiterjedően lett felépítve az England Keep My Bones. A Peggy Sang the Blues egy kimondottan személyes hangvételű tétel, amiben emléket állít Peggy nagymama emlékének, melyben felidézi a közösen eltöltött idő alatt tőle hallott tanácsokat, emberi értékeket. Ez a dal volt a második a lemezen, és ez volt a második kislemez is a sorban. Az első az I Still Believe című tétel volt, ami kis túlzással egy óda a rock’n rollhoz, amiben még mindig lehet hinni, ami még mindig ennyi embert összetart, hogy vannak dalok, amikhez lehet nyúlni akkor is, ha az ember lelkileg az óceán fenekénél is mélyebben van. A dalban vannak utalások Turner kedvenceire, akikre még mindig ugyanúgy fel tud nézni, és persze rád is, mint egyszerű zenerajongóra, aki képes találni egy dalt, amitől azt tudod érezni, hogy megmentheti akár az életed is. Az I Am Disappeared talán a leginkább slágeres dal a lemezen, akusztikus introval indul, majd itt már végre rálépnek a torzítóra is, melyhez még finoman adagolnak is némi zongorabetétet. Egy fantasztikus atmoszférájú dal álmokról, vágyakról, melyeket teljes mértékben beárnyékol a megszokás, és a félelem.

A korong kétségkívül legmeglepőbb húzása az English Curse, amely egy teljesen a capella szerzemény I. Vilmos normandiai hercegről, aki később az első igazi angol király lett, miután a hastingsi csatában legyőzte az angol sereget, majd elfoglalta Londont, így a brit szigeteket Franciaország hűbérbirtokává tette. Érdekes elképzelés, és nem is igazán lehet belekötni, Turner egy igazi, jó értelemben vett hazafi, egy lokálpatrióta, melynek hangot ad Wessex Boy című dalában is, melyben leírja mennyire ragaszkodik a szülőföldjéhez, a családjához, a barátokhoz. Mégis az az érzésem, hogy az utolsó két dala a legerősebb része az albumnak. Egyfelől jön a Redemption, mely szimplán a legjobb dal, amit valaha kiadott: Turner történetmesélési stílusa könnyed és őszinte, mégis rendkívül magávalragadó, és talán ennek köszönhetően képes arra, hogy megbánást is tanusítson, ha úgy hozza a sors. Egy régi szerelem évfordulóján a naplóba írt történet összefoglalója a dalszöveg, melyben bevallja, hogy már bánja azt, ahogyan, és amiért vége lett, hogy utólag már egyértelmű, hogy a Springsteen dalban hallott kérdésre (“Oh love is real?”), a válasz igen volt, de azóta eljárt az idő, és a szakadék is túl nagy ahhoz, hogy ez valaha is áthidalható legyen. Szomorú dal happy end nélkül, szívszaggató stílusban. Az utolsó tétel világnézeti kérdéseket feszeget, vagyis pontosabban fogalmazva nem feszeget semmit, csak kijelent. Mégpedig azt, hogy sem Isten, sem a pokol, sem a mennyország úgy en bloc nem létezik. A körítés tökéletes, van orgona, és a dal is úgy indít, mintha a templomban éppen kezdődne a gospel kórus előadása. Nem tudom, ezt a vallásos rajongók többsége hogyan fogadja (egyik barátom a decemberi koncerten beállt a sing-alongba), de nem muszáj az embernek minden dallal teljes mértékben azonosulnia, hiszen félretéve a világnézeti meggyőződést, a Glory Hallelujah mindössze arról szól, hogy ne várj tovább, csináld azt amit akarsz, mert úgy sincs tovább a halál után, sem fönt, sem lent, és nem lesz aki vigyázzon rád, mert ha meghalsz, akkor vége. Konklúzió? Használd ki az időt, amit itt kaptál a földön, hiszen tudjuk, hogy az emberi élet sajnos a legrövidebb mérték.

Frank Turner, ha rajta múlik, megcsinálja 2011 akusztikus lemezét, csak pechjére létezik Chuck Ragan, de ettől függetlenül legalább elmondhatja, hogy énekelt a tavaly év legjobb albumán, a Covering Groundon is. Aki szereti ezt a stílust, annak biztosan tetszeni fog, de aki nyitott, és hajlandó befogadni egy könnyedebb, letisztultabb zenei köntösbe bújtatott, mégis komoly mondanivalóval felvértezett lemezt, az legalább egy próbát tegyen, mert megéri. Az England Keep My Bones egy időtálló album, remek életviteli gondolatokkal, tanácsokkal kiegészítve azoknak, akiknek a zene és a dalszövegek jelentik a szentírást.

9/10